Garaczi János az újságírásról és a tehetséges kecskeméti fiatalokról

A sporthoz a foci által került közel. Mi jellemezte a pályafutását a labdarúgás világában?

Annak idején a Kecskeméti Dózsában kezdtem el focizni. Az úttörő korosztálytól egészen a felnőtt szintig eljutottam. Már 17 évesen bekerültem az ifi csapatból a nagyok közé. Több meccset is játszottam ott, ám 22 évesen az élsportot abba kellett hagynom sérülés miatt. Több alkalommal is kificamodott a vállam, végül meg is kellett műteni. A futballhoz viszont ezután sem lettem hűtlen, hiszen hosszú évtizedeken keresztül a Kecskeméti Dózsa öregfiúk csapatában játszottam. Együtt bejártuk egész Európát. Testvérkapcsolatok miatt elsősorban Németországba, Ausztriába és a Vajdaságba utaztunk el többször is gálameccseket játszani. Amíg bírták a lábaim, mindig is sportoltam.

Mennyire bánta, hogy a sérülés véget vetett annak az álomnak, hogy profi labdarúgó legyen?

Mielőtt bekerültem a felnőttek közé, nagyon színvonalas ifi csapat tagja voltam. Utána együtt ez a társaság alkotta lényegében a Dózsa tartalékcsapatát. Annak ellenére, hogy 18 évesek voltunk, mindenkit megvertünk a megyei szinten (ennél magasabban jegyzett bajnokságban tartalékcsapat nem indulhatott). Többen az első csapatba is bekerültünk, amely szintén jól szerepelt a másodosztályban. Igazán technikás játékos nem voltam, de a gyorsaságom kiemelt a többiek közül, főleg azért, mert akkoriban még ötcsatáros támadójáték volt a legjellemzőbb. Persze, jó lett volna, ha nincs az a sérülés, de nem bánom, hogy így alakult, mert a sporttól így is rengeteget kaptam. Akikkel akkoriban együtt játszottam, még most is tartom a kapcsolatot, olyannyira, hogy minden hónapban találkozunk egymással. Ezeknél az emberi kapcsolatoknál nincs értékesebb.

Mik a legemlékezetesebb emlékei a labdarúgó pályafutásából?

Bár nem az NB I-ben szerepelt, a kecskeméti felnőtt csapat meccseire rendre 4-5 ezer ember járt ki a Széktói Stadionba. Elképesztő élmény volt akkoriban futballmeccsre járni. Volt egy olyan Kecskeméti Dózsa – Szegedi EOL NB I/B-s találkozó 1969. október5-én, amelyen 12 ezer ember volt a lelátókon! Az a meccs egyébként sok kecskeméti számára emlékezetes maradt, így nekem is. (Akkor még 16 évesen a tartalékcsapatban játszottam.) A feljutást illetően kulcsfontosságú összecsapás volt, amin mi szereztünk vezetést a nemrég elhunyt Kiss Illés révén, majd a játékvezető megítélt egy büntetőt a szegedieknek. Ekkor egy néző berohant a pályára és a bíró felé vette az irányt. Nem ütötte meg, de a szándék feltételezhető volt, így Marton játékvezető azonnal lefújta a mérkőzést. Bár ez negatív végkimenetelű történet, de összességében elmondhatom, jó szívvel gondolok vissza azokra az időkre, a stadion, az öltöző, a pálya és a nézőtér hangulatára.

Ezt követően hogy lett újságíró? 

Ugyan mindig is újságíró akartam lenni, de 1990-ig tévéműszerész voltam, méghozzá azért, mert 1956 és 1990 között az egyetemeken megszűntek az újságírói képzések. Akkortájt csak pártajánlás útján lehetett a MUOSZ újságíró iskolájába bejutni. Nekem erre nem volt lehetőségem, hiszen a családunkban nem volt párttag, sőt, a nagyszüleim iparosként és földbirtokosként különböző listákra kerültek. 1990 után a szegedi egyetemen elindult az újságírói szakirány, ahová sikerült bejutnom. A tanulmányaim mellett óriási hatással volt az éltemre, hogy sikerült jó kapcsolatokat kiépítenem a társaimmal. Több olyan újságíróval együtt végeztem, akik manapság országos/fővárosi lapoknál főszerkesztőként dolgoznak. A kapcsolatok révén először a Metró Újságnál kezdtem el dolgozni, majd a kecskeméti mellékletének lettem a szerkesztője. Ezután megpályáztam az MTI megyei szerkesztőségi pozícióját. Egy évnyi próbaidő után felvettek és 14 évig voltam az MTI megyei tudósítója. Onnan mentem nyugdíjba, ezelőtt hét évvel.

Jelenleg a kecskeméti Mercedes-Benz Gyár Nemzeti Kosárlabda Akadémia, illetve a Kecskeméti Sportiskola újságírója. A foci után hogy került a kosarasok közé, illetve más sportágak mellé?

Bár a belpolitikai szerkesztőség újságírójaként dolgoztam, de amikor a KTE focicsapata 2008-ban feljutott az NB I-be, akkor – tekintve, hogy van sportmúltam – elvállaltam a hazai mérkőzésekről való tudósítást. Nemcsak a mérkőzésekre, de a sporttal kapcsolatos sajtóeseményekre, sajtótájékoztatókra is én jártam ki. Így tehát ott voltam akkor is, amikor 2009. júniusában Pécs után Kecskemétre igazolt a magyar férfi kosárlabda-válogatott jelenlegi szövetségi kapitánya, Ivkovics Sztojan. Ezután többször is kapcsolatba kerültem vele, baráti viszony alakult ki közöttünk. A kosárlabdát egyébként mindig is szerettem. Anno a Kecskeméti Dózsának volt egy első osztályú női csapata, amelynek mérkőzéseire rendszeresen kijártunk. Több házasság is született ezekből a meccsrejárásokból. A Sztojannal való kapcsolat még közelebb hozott engem a kosárhoz. Miután nyugdíjba mentem, a Kecskeméti Junior Sport Nonprofit Kft.-nél kezdtem el dolgozni, míg jelenleg a Kecskeméti Sportiskola és a kecskeméti Nemzeti Kosárlabda Akadémia vezetője, Ivkovicné Béres Tímea mellett dolgozhatok, mint médiamunkatárs. Sztojanra és Tímeára is felnézek, hatalmas sportemberek, bizonyos értelemben még nekem is példaképek. Nagy öröm számomra, hogy a Kecskeméti Lapokban, illetve a közösségi média felületein a tehetséges kecskeméti fiatalokról tudósíthatok.

(Szerző: Vizi Zalán)