Hős kecskemétiek segítettek Törökországban

„Megérkeztünk!” – ébresztett fel telefonon február 10-én hajnali 5 órakor Kovács Andrea, az Egy csepp tűz Önkéntes Tűzoltó Egyesület alapító tagja. Törökországból jelentkezett barátaim között, akik a földrengés utáni mentési munkálatokból vették ki részüket. „Majd még hívunk!” – zárta gyorsan a beszélgetést, ugyanis már rohantak is a romok közé. A Hírös Rescue Team önkénteseivel karöltve kezdték meg a munkát Hatay tartományban.

A kecskeméti csapatot mentőtisztek és -ápolók, katonai mentősök és tűzoltók alkották, erősítette őket Mogyi, a romkutató kutya. Az első szóra elinduló helyi csapat a Magyar Református Szeretetszolgálatnak köszönhetően tudott elutazni a helyszínre.

Aznap hosszú órák telnek el, nincs hír. Figyelem a híradásokat; net, mobilkapcsolat csak alig akad az összedőlt házak között. Aztán egyszer csak pittyen a telefon, Trencsényi Péter, a Hírös Rescue Team alapítója ír nekem üzenetet: helikopterrel vitték őket a területre, már keresik a törmelék alá szorultakat. A katonák sorfalat állnak az épületek mellett. A kecskemétiek együtt mozognak, elöl Mogyi. A keresés helyszínén sátrakat állítottak fel, ott tudnak megpihenni a mieink, akik órák óta megállás nélkül dolgoznak. „Le a kalappal a törökök és minden segítő előtt!” – írja Peti.

Ekkor a kecskeméti kontingens az egyik földrengés sújtotta nagyvárosban végzi a munkáját, amely gyakorlatilag teljesen megsemmisült. Az emberek az összedőlt otthonaik előtt sátrakban, pokrócokban húzzák meg magukat. Nincs pánikhangulat, inkább letargikus mindenki. Lassítja a mentést, hogy az összedőlt épületeket előbb statikailag megvizsgálják a hatóságok, és csak akkor engedik oda a mentőegységeket, ha az biztonságos.

„Sokan szaladnak oda hozzánk, hogy segítsünk a szeretteiken, akiket hiába szólongatnak, nem válaszolnak, a romok alá szorultak. Bár a szívünk szakad meg, nem mindig tudunk hozzájuk férni, ha túl mélyen fekszenek. A helyiek csodálatra méltóan kezelik ezt a nehéz helyzetet, elfogadják a szakemberek döntéseit. Széttárják a kezüket, és beletörődve, de hálásan mondják: thank you, thank you…” – mondja Péter.

„Sajnos nincs életjel azokon a területeken, ahol dolgozunk, és nyilván erre egyre kisebb az esély. Rengeteg a halott, szörnyű a látvány” – közli majd’ egy nap elteltével a HRT alapítója.

Közben én itthon aggódom, olvasom, hogy egymás után jönnek az utórengések. „Nem tudunk tenni ellene semmit, a föld jobbra balra mozgat minket, tehetetlenek vagyunk” – meséli Kovács Andrea is, aki épp a „harmadik emeleten” áll a földszinten. A hangja fáradt: „Nem tudunk aludni, hideg van, reng a föld, és a hangok… borzasztó. Csak pár órát pihenünk és megyünk is vissza túlélők után kutatni” – zárja a beszélgetést Andi. Negyedik napja vannak távol a kecskemétiek, amikor reggel hív Bene Henrietta, Trencsényi Péter élettársa: „Jönnek haza!” – mondja izgatottan.

Szemereyné Pataki Klaudia polgármesterrel és dr. Salacz László országgyűlési képviselővel parkolunk le este a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren. Várjuk, hogy végre nyíljon ki a terminál ajtaja. Egy órával a leszállást követően Mogyi töri az utat – megjöttek! Könnyeikkel küzdenek a kecskemétiek. Arcuk fakó, meggyötört, kráterek nyúlnak szemüktől a szájuk felé. Magukkal hozzák a törökországi port – négy napig nem láttak vizet. Andi percekig ölel, sír, pedig az egyik legerősebb ember, akit ismerek. Jó barátommal, Riczu Norberttel, a Hírös Rescue Team alelnökével beszélgetek, hogy lelkileg hogyan lehetett kezelni a kinti szörnyűségeket. „Sajnos mi már tudunk úgy nézni, hogy ne lássunk” – mondja leszegett fejjel.

* * * Epilógus. Hétfőn Peti és Andi meséli, hogy a vasárnapi indulás előtt Mogyi jelzett az egyik összedőlt ház romjainál. Azonban pár óra múlva már szedelőzködtek, ők már nem tudtak nekiesni a törmelék eltakarításának, hogy megnézzék, valóban van-e túlélő a romok alatt. A mieink átadták a terepet egy másik csapatnak. Már itthon csörgött a telefonjuk: a kecskeméti hősöknek köszönhetően két embert szedtek ki az összedőlt ház alól, élve!