November 22. péntek, Cecília

Könyvajánló – Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

2023. 06. 04., 18:23
Nemzeti gyásznapunkon arra a példátlan és kegyetlen tettre emlékezünk, mellyel több mint száz évvel ezelőtt egy mozdulattal nagyhatalmak próbáltak kiirtani egy nemzetet, egy népet – a magyarságot, bennünket. Ezen a napon méltán szól a harang, s méltatlan annak a nemzettársunknak a szíve, akié nem facsarodik össze a harangszóra. Habár azóta is nap mint nap bizonyítják, hogy többet, jobbat ezek után sem várhatunk azoktól, akik brutális és tragikus módon megcsonkították országunkat, kétharmadát idegen kézre adva szövetségeseink egyikének is dobva a koncból, családokat, sorsokat szakítva ketté egyik pillanatról a másikra, az összetartozás biztos tudatát, s a hazaszeretetet nem vehetik el tőlünk. Ahogyan határunkon túlra szakadt íróink, tudósaink, alkotóink iránti tiszteletünket, megbecsülésünket sem, s azt az értéket sem, melyet mindennek ellenére teremtettek. A nemzeti összetartozás jegyében elevenítsük most fel egy kiváló határon túli nagy magyar író feledhetetlen regényét.

Szilágyi István kolozsvári prózaíró az 1975-ben kiadott eme regényével rögvest a prózairodalom élvonalába sorolt. A nagyregény, s a történelmi-szociográfiai regény ambíciója mind-mind föllelhető ebben a több mint 600 oldalnyi szövegfolyamban.

Elképesztő sűrűségű sorok és a lélektani bravúr egészen jellegzetes eszközárának felvonultatása jellemzi a regényt. Dosztojevszkij, Németh László, Kemény Zsigmond, Jókai, sorolhatnánk az átvonuló szellemeket. Műfaja mondhatni besorolhatatlan, s meglepő módon éppen nem is egy prózai, hanem inkább lírai műfajhoz, a balladához közelít leginkább hangvétele. Elkerülhetetlen Arany Ágnes asszonyának alakját meglátnunk Szendy Ilka, a különös lány, aki tímárősök leszármazottja, céhesek, nemzetes urak, szabadsághősök és kurucok leszármazottja. A mű olvasásélményéből nem vesz el, hogyha vázoljuk alaptörténetét, hiszen a lényeg már a legelején kiderül. A Zilahot szimbolizáló kisvárosban, Jajdonban él Szendy Ilka, a neves szőlőbirtokos, egykori tímármester lánya és annak anyja. A lány testvéreit még kiskorukban gyerekbetegségekben sorra elvesztette, egykeként nő fel. Származását, társadalmi helyzetét elfogadni nem tudja, de kilépni sincs alkalma-ereje. Szőlőkapás szeretőjébe beleképzeli álmát, II. Rákóczi fejedelmet éppúgy, mint a szerelmet, ragaszkodást és reményt. Mikor a családos férfi egészen Amerikáig menekülne előle, sorsa elől, egyszerűen megöli, hogy ne hagyhassa el. A történet két gyilkosság között játszódik, s ez alatt a csaknem félév alatt emberöltőnyi sorsok, nemzedékek élete pörög le szemünk előtt. Nem hagyományos módon látjuk ezeket a történeteket. Olyan, mintha egy különös látomás részesei lennénk, lelkekbe látnánk, miközben végigkövetjük egy emberi elme megbomlásának útját.

„Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt.” – írja Camus a Sziszüphoszról szóló írásában, a Sziszüphosz mítoszában. A követ folyton előbbi helyére felgörgető mitológiai alak belép a műbe, csakúgy, mint a lepedőjét mosó Ágnes asszony. Elképesztő, amilyen szuggesztivitással Szilágyi megteremti az őrület kényszeres cselekvésének lidérces képsorait, lebilincselő metafora-füzéreit. Mint egy hipnózisban követjük végig a meghasadt személyiség útját a kútba dobott holttestre hulló kövek kényszerében. Sziszüphoszhoz az ismétlődés mindent feledtető hipnotikus állandósága, biztonsága, monotóniája, Ágnes asszonyhoz a bűntudat nyughatatlan kitörései, kényszeres mechanikája köti. A házban állandó a rend. Az állandóságba, külső tisztaságba, a megszokottba menekülő elme nem bírja sokáig a kényszerű irányítást, egyre többször lázad. Ezek a lázadások a megkettőződött, majd megsokszorozódott személyiség állandó harcát, a környezet számára egyre inkább leplezhetetlen őrületté dagasztják.

A szőlőtőkék közt kirajzolódó történet minden oldalán ott a boroskancsó, a minőségi vagy olcsó bor mintegy fémjelzi a beszélgetéseket. Szendy Ilka minden reggel és este gomba és szeder alá rejtve hordja a patak mellől a köveket, hogy elapassza a kutat, melyben megölt  szeretője fekszik.

A gyanú árnyéka egyre közelebb lopakszik hozzá, a köztiszteletben álló nőt a társadalom kiveti magából.

Abszurd jeleneteknek, képzelgéseknek nyit teret egy kép, mely a hálószoba falán kap helyet, Rákóczi fejedelem mint a mindentlátó, eszményi alak figyeli a szoba történéseit. Elmosódnak a határok a valóság és az őrület képei közt, a sorok magukkal ragadnak, de olykor cserben is hagynak minket, olvasót, hogy aztán újult érdeklődéssel vessük magunkat közéjük. Mert a titkok kútja kiapadhatatlannak tűnik. Mint hogyha a könyvet uraló legsúlyosabb, legnyomasztóbb titok, a gyilkosság titka hozná elő sorra az addig rejtőzködő embereket, történeteket. Szendy Ilka alakjában megszámlálhatatlan személyiség jegyeit véljük visszatükröződni. A sztereotip női regényalakok mindegyikének gúnyája lehull róla. Szilágyi István egy egészen lenyűgöző, boszorkányos női alakot teremt. Éleslátásával csak száraz, de mindig találó szókimondása, kíméletlensége vetekszik. Érzékeljük, ahogyan a külcsín alól mintegy röntgenfelvételként előtűnik a lélek hátborzongató romlottsága, ördögi tébolya. Először ott csapja meg arcunkat a felismerés, mikor anyja temetésén Gönczi Dénes meg van róla győződve, hogy hangtalanul nevetni látta a ráterített kendő alatt, noha a férfi nem láthatta, mégis tudjuk, megérzése valós. A téboly mégis a gyilkosság után kezd kibomlani. A követ számlálatlanul a kútba öntögető nő önkívülete nem csak ijesztő, hanem mélységesen felkavaró. A kétségbeesett küzdelem, mely a tárgyi világ szintjén mozog, lehetetlenné teszi a valódi feloldozást, s a folyamatos reménytelenséget mutatja föl. Ez a nyomasztó reménytelenség azonban különös felismeréseket, alapvető filozófiai kérdéseket, dob a felszínre, s ezek megdöbbentő kifinomultsággal fogalmazódnak meg. Feltűnő, hogy nincsenek gondolatjelek a párbeszédek között, a nevek, megszólítások, melyek igen gyakoriak, s még sokáig a fülünkbe csengnek, adják a ritmust és teszik egyértelművé a gondolatmenetet.

A dőlt betűk a benső lelki történéseket jelzik, a gondolatok zabolátlanul törnek utat maguknak, mint a táltosok, de ellenálhatatlanul csábítanak maguk után. Ezek a társadalmi és emberi vetületű történések elválaszthatatlanok egymástól. A függetlenségét féltő, ugyanakkor a szeretetre-szerelemre zsigerekig éhes nő alakja megbabonázza környezetét. Érezzük, hogy személyiségénél, szelleménél fogva többre hivatott, de azt is, hogy a romlásba vezető utat választja, s ez a választás nem egy pillanatnyi döntés eredménye. Egész lényét áthatja egyfajta közöny és idegenség, mely mögött csak egy-egy pillanatra tűnik föl a hús-vér ember.

Az elődök hangja, a paraszti hétköznapok és az úri hatalmi törekvések, játszmák átszövik a regény lapjait. Noha van valami szikrázó keménység Szendy Ilka alakjában, mely karakterét vitathatatlanul izgalmassá és kiszámíthatatlanná teszi, mégsem válik egyeduralkodóvá, a körülötte élők alakja is fontos hangsúlyt kap. Így az egyszerűségében és férfias konokságában, erejében vonzó Gönczi Dénes, az idős, de „szép szál” nagybácsi, s a manipulatív, alantas Faggyas Józsi. Az édesanya csendes, jelentéktelen, még halálában is, apja viszont egy csúfos kudarcba „pusztul bele”, melynek története rányomja bélyegét egész családjára. A disznók, malacok emblematikus témaként ékelődnek be a regényfolyamba, s egyben a nemtelen pokoljárás, az állati szintre alacsonyodott ember hátérrajzát adják.

Ahogyan a legnagyobb művekben, itt sem maga a történet a lényeg. Hogyha elolvassuk a regényt, nem csak nemzeti, emberi összetartozásunk újraértelmezéséhez juthatunk közelebb, hiszen olyan alapvető kérdésekkel kell szembenéznünk, mint bűn és bűnhődés, igazság és hazugság, hazaszeretet és nagyravágyás, önismeret és önámítás kérdései, melyek eltörlik a nyomasztó határokat ember és ember között, s végső soron mindenki számára megkerülhetetlenek. 

/Szilágyi István, Kő hull apadó kútba, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1980/