Könyvajánló – Per Olof Ekström: Egy nyáron át táncolt

A magyar kiadás könyvborítóját nézegetve szkeptikusan, s talán előítélettel fordul a pallérozott olvasó e könyvhöz, de aki több tízoldalnyi bizalmat megszavaz, meggyőződhet róla, hogy nem holmi giccsbehajló ponyvaregényt tart kezében. Hogyha nem is a legnagyobbakhoz fogható, a szívbemarkoló történet nem csak egy nyáron át hagy nyomot bennünk. 

Noha a regény a múlt század közepén látott napvilágot, témájában, nyelvezetében csöppet sem elavult. Az elején kissé akadoznak a magyar párbeszédek, s úgy érezzük, idegen világba csöppentünk, az északi táj hidegsége, távolságtartó magánya telepszik a sorokra, de hamar oldódik a légkör. Ekström ugyan továbbra sem az atmoszférateremtésben jeleskedik, egyfajta havas szikrázás, fel-fellángolások, majd kietlen táj, s újralángolás jellemzi, s tartja fönn a feszültséget. Szókimondóbb, mint várnánk, s egyre föltűnnek az elméleti-társadalomkritikai részletek, hosszas elmélkedések, melyek átszövik és tárgyilagosságukkal ellenpontozzák az érzelmes, olykor túlfűtött epizódokat. Amúgy érzékelhető ez a tárgyilagosság több helyen, jó érzékkel egyensúlyoz a szerző, nem fordul sem unalomba, sem érzelgősségbe.

Maga a történet a városi és a falusi életvitel közti különbségek, ellentétek köré épül. Göran Stendhal, a városi diák idegenként csöppen a falusi miliőbe, hol kezdetben tartózkodással, gyanakvóan fogadják. Nagybátyja házába küldték a szünidőre szülei, akiknek nagy tervei vannak középiskolát végzett fiukkal, s ezt nem is titkolják. A neves mérnök fián az első időszak unalomba fúló hétköznapjai uralkodnak, nehezen talál hangot vénlány nagynénjével, s csak kívülről, kényelmesen szemléli dolgos hétköznapjaikat. Szinte egycsapásra változik meg hozzáállása, mikor feltűnik a színen Kerstin, a kissé megközelíthetetlen, tüskés és különc, de elragadó tizenhétéves lány. A fiú sokáig magának sem vallja be mélyről fakadó érdeklődését a lány iránt, szerelmük nehezen szökik szárba. Egyforma dinamikával van jelen a regényben az ifjúság törekvéseinek, a kultúra és a közösség iránti lelkes érdeklődésnek kifejeződése, harca. Itt a konfliktust a vallás, a kudarcélményeit, frusztrációit az ifjúságon megbosszuló pap kérlelhetetlensége, szűklátókörűsége, begyöpösödöttsége, nyílt kultúraellenessége adja, aki ahol csak lehet, keresztbe tesz a fiataloknak. Göran őszinte és tiszta szándékú fiatalként észrevétlenül válik a közös célok élharcosává, megtanulja a fizikai munkát, felelősségvállalást, keményen dolgozik, a közösség magába fogadja, barátokat szerez. És, ami még feltűnőbb: ellenségeket. A korabeli svéd társadalom rajza, az érdekek és ellenérdekek egymásnak feszülése, kicsinyes összetűzések és nagy elhatározások, mind-mind mozgalmassá teszik a formálódó képet. A jelenetek gyors egymásutánban váltakoznak, nem jellemző a hosszas leírás, így – az ifjúsági szónokok és a papok nagyobb lélegzetű fejtegetésein kívül – olvasmányos és pergő ritmusú sztorit követhetünk végig.

A vallás itt nem a kiteljesedést, hanem a kisszerűséget, a beszűkültséget, a keserűséget és a visszamaradottságot szimbolizálja – de csak külső megnyilvánulásaiban. Az ifjak kultúrotthona ellen kardoskodó tiszteletes és a vele tartó besavanyodott „faluvének” mellett feltűnik az igaz hit megnyilvánulása: bár ez is a béklyóból és a szorongó bűntudatból körülölelten, Kerstin alakjában. A szerelem igazi lényegét, a tökéletességet és a tisztaságot keresve azonban rádöbben, hogy tulajdonképpen csak önmagában és hitében találhatja meg az utat, nem a szűk szabályokban, akár egybeesnek ezek ideáival, akár nem. Ennek a benső és megkapó vívódásnak lehetünk tanúi végig, s vonódunk be igazán a két fiatal szívetgyönyörködtető románcába. A szerző nem fél attól, hogy édeskés és hamis világot teremt, nem játszadozik az olvasóval, de egyszerűsége mégsem lesz közönséges és öncélú. Kiterjedt, alapos portrékat kanyarít a környezetből is. Arvid, a nagybácsi paraszti személyisége, aki a becsületes munka mindenhatóságában hisz, mint általában a falu; Klas, aki látszólag szegénysége okán, de talán az igazi ambíció hiányában, feltörekvő tehetségből keserű „világmegváltóvá”, reményvesztett hippivé válik, aki sem a művészetben, sem a társadalomban nem találja helyét. Ott vannak a „kis nőcskék” is, akik a színházban, a táncban, a hétköznapokban villognak ugyan, de sem szépségben, sem öntudatban és erényben nem érnek föl az imádott Kerstinhez.

A színház, a színjátszás élménye adja a mű lelkét, itt találkoznak a fiatalok egymással és a faluval, itt bontakoznak ki a kapcsolatok, itt szövőnek a történet lényegi szálai. A kezdeti csetlések-botlások után igazi egység, harmónia alakul ki a társulat tagjai közt. Ennek egyik központi alakja Nanny, aki – talán egyedüliként a történetben – sanyarú sorsa ellenére megőrzi tartását, lelki békéjét és mindenkire kiáradó, anyai nyugalmat áraszt.

Minden társadalmat érintő problémák bontakoznak itt ki, számunkra talán kicsit régimódi köntösben, de a korszellemnek megfelelően, s lenyomatot kapunk a svéd lelkületről is, ami megint csak különlegessége a könyvnek, hiszen a magyar olvasó a Nobel-díjas Selma Lagerlöfön, s Lagerkvisten, esetleg Astrid Lindgren kívül svéd irodalommal talán nem találkozik túlságosan gyakran.

Szépek a felszikrázások, váratlan felvillanások. Hiszen miért is érdemes olvasni, mint hogy megtapasztaljuk, felszítsuk magunkban a szépség, a fájdalmas gyönyörűség, a tiszta öröm forrását – ? Tiszavirág életű szerelem az örökkévalóság ígéretével: Göran „valami napfényhez hasonló sugárzást” lát meg a lányban, mikor énekel. Közhelynek tűnhet, de igaz, hiszen teljes valójában isteni szemmel látni a másikat csak igaz szerelemben, szeretetben lehetséges. Egyik különlegessége a regénynek, hogy végig megőrzi ezt a fényaurát, mely bevonja a szerelmeseket a világtörténelem nagy tragédiáinak szellőjében frissülve. Máshol a csend ereje, fontossága mutatkozik: „gazdag volt a hallgatása” – mondja Göran a lányról. Azt üzeni, hogy a szavakon túli világ talán megfoghatatlan, de megsejthető, s már ez a sejtés is sokatmondó.

Szép, ahogyan – a megint csak közhelyesnek mondható – virág-témát feldolgozza egy jelenetben. Mikor a lány virágot ad a fiúnak, s megjegyzi, ilyet bárhol szakíthatsz magadnak, az így válaszol: „nekem éppen ez kell” – egyszerű, de határozott szerelmi vallomás, egy virágban egy egész világ, s döntés sűrűsödik össze.

Szép az, ahogyan a szellemtelenségből felsejlik az átszellemült hiten és művészeten alapuló színház képe, hiszen ők ketten lelküket adják érte. A lélek, a lelkiismeret kérdése is központi: „Mi a lélek? Mi ez a virág? Hol az egyik, és hol a másik – miből van teremtve, ó? Hol a lelke – a melegségben, amely elfut a vérével, az alig-alig hallható lélegzésében, vagy alig mozduló szempillája alatt?” – teszi föl a kérdést a fiú. De ennek a kérdésnek a fájdalmas kíváncsisága végig ott motoszkál a sorokban, s ez talán legfőbb mondanivalója is. Ősi kérdés: hol lakik a lélek? Meddig tart a lélek?...Nem meglepő módon a regény borzalmas és megrendítő tragédiával zárul, melynek árnya végig ott lebeg felettük, de elhessentik jótékony angyalok. Mikor a szerelmesek nyugalmat találnak a tiszta, szeretettel és melegséggel, otthonossággal teli nagyszülői házban, ahova többször ellátogatnak az elbeszélés folyamán, azokban a percekben megtalálják az áhított lelkibékét. Ez az a hely, hol a tiltás és a kritika helyett az elfogadás, a kudarcok fölötti kesergés helyett a reménység, s ahol a sors, az élet kegyetlen csapásai helyett a határtalan biztonság lakik. Nem véletlen, hogy éppen efelé a ház felé tartanak a történet végén, e felé a ház felé, mely felé mindannyian…

/Per Olof Ekström, Egy nyáron át táncolt, ford. Ács Károly, Kossuth Könyviadó, Budapest, 1993/