Könyvajánló – Ruth Rendell: Lehull a lepel

Ruh Rendell szeret „in medias res”, a dolgok közepébe csapva indítani, s ez az ostorcsapásszerű indítás olyan lendületet kölcsönöz írásainak, mely mintegy húsz oldalon keresztül kitart. A baljós sejtelmek megindulnak, a legváratlanabb helyeken elakad, majd megfeszül a húr, s máris érezzük az ellenállhatatlan késztetést, hogy megtudjuk a nagy titkot. Fojtogat és folytonos frászban tart, ugyanakkor zseniális bravúrral szövi a sztori szálait. Fő témaválasztásai között szerepel a családon belüli erőszak, megcsalás, barátság, anya-fiú viszony, féltékenység és öregkor.

A fojtogató anyai szeretet elől menekülő fiú drámájáról lehull a lepel, a múlt visszapörgetésével egyfajta pszichodráma játszódik le szemünk előtt a majdnem beteges bűnözővé váló, lelkileg megnyomorított, a felszínen jóhiszeműen és gyanútlanul evickélő én hirtelen kitörésével. A kontrollmániás anya elnyomása alól menekülő elme útját követhetjük végig egészen a tulajdonképpeni gyógyulásig, mely gyógyulásnak azonban van még egy áldozata…

A címadó novellában miközben az én önmagát akarja megfejteni, börtönéből kifejteni, feltárja a bűn anatómiáját. Az áldozat az, aki a bűntől mocskosnak érzi magát. Fontos szerep jut a könnyeknek, a bújócskának és a gúnyos kacajnak, kulcsmotívumai a végkifejletnek.

 A következő kriminovella egészen más hangvételű, egy közhelyesnek mutatkozó szerelmi háromszög vetül elénk. Ami különlegessé teszi a történetet, az a férj karakterének ellentmondásossága. A látszólagos nyugalom és megbocsájtó szerelem mögött pusztító indulatok, elfojtott érzelmek törnek utat maguknak – a feszültséget itt is az elhallgatások, a rejtélyes megfogalmazások fokozzák. A háttérben naivitás és mindentudás, barátság és árulás, Casanova-típus és középszer ütközete zajlik.

Ahogy az előzőben Ibsen-idézettel indít a szerző, a Szívbaj című történetben végig Shakespeare Macbeth-je fut „a színfalak mögött”. Egyfajta „színház a színházban” valósul meg, klasszikus felhangú tragikus csattanóval. A bűntudat és a kapzsiság lélektana bomlik ki, miközben a gyilkosság fenyegető árnya lebeg a szereplők alakja között. Egészen a végső pillanatig nem lehetünk biztosak abban, hogy mi is történik valójában. Az angolszász olvasóközönség számára talán evidenciaként betűzdelt Macbeth-idézetek és utalások egy-egy mondattal rögzítik a képzelet játékát és ragadják torkon az olvasót.

Különös és igen érzékletesen felvázolt darabja a kötetnek a feltörekvő, kényszeresen óvatos titkárnő esete. A brutalitásba fulladó események közben végig érezzük a beteges psziché jelenlétét. A nő elutasítja az orvosi segítséget, mondván, biztos találna valamit a pszichiáter, „hisz neki is meg kell élni”. Még szellemesnek is tűnik kezdetben a mondat, de hamar rájövünk, hogy nem is olyan mulatságos… A félelmeit, az ősbizalom hiányzó fészekmelegét kényszeres cselekvésekbe kivetítő fiatal nő egyszerűnek tűnő, mindennapos mozdulatai lavinaként indulnak meg egy váratlan történés hatására. A „mi lesz, ha”-életet élő ember tragédiája rajzolódik ki teljes valójában, szembe állítva az életet szívből megélővel. A szokások, a rendezett élet mögött meghúzódó szorongás és ennek következményei rávilágítanak arra, hogy az apró cselekedetek, lelki mozzanatok határozzák meg végső soron az ember sorsát.

A hasonmás című novella Agatha Christie eszköztárát idézve az okkultizmus és a babona világába vezeti el az olvasót. Nehéz eldönteni, hogy egy önmagát gerjesztő baljós folyamat részesei lettünk, a sors játszadozik a szereplőkkel, avagy valamiféle sötét átok, rosszakarat leple alatt tapogatózunk. Azért nem olyan nehéz meglátni a valódi motivációkat. Hogyha kicsit bekukucskálunk ez alá a lepel alá, ott látjuk a női lélek bizonytalanságát, a veszteségtől való félelmet, és a babonaságot mint rontó erőt. A kérdés azért kérdés marad: mennyiben tudjuk befolyásolni, elkerülni sorsunkat? Miben is áll a vonzalom, s megtalálhatjuk e a szeretett személyt másvalakiben?

Itt is kitűnik Rendell atmoszférateremtő tehetsége, s hogy minden egyes írása mennyire más hangulatú, sokrétűen kidolgozott. Sikere mögött az a képessége áll, hogy rendkívüli éleslátással leplezi le a gonosz kisszerűségét, s festi le megnyilvánulásait. Miközben incselkedő virtuozitással elfuttatja egymás mellett a szálakat, egyre nyilvánvalóbban érezzük a gonosz jelenlétét, mely a hazugságból, megtévesztésből, gőgből táplálkozik.

A függő nő kétértelműségében mutat rá egy férfi-nő kapcsolatra, ahol az alapprobléma megoldatlansága, a másiktól való függés parazita-magatartássá alacsonyul, magával rántva az áldozatot. Az aranykalitkába zárt, önmagát háttérbe szorító ember nem élhet egészséges életet. Másrészt azzal a komoly üzenettel is találkozunk itt, hogy milyen veszélyes lehet, hogyha valaki a saját életével játszik, zsarol. A zsarolás lélektana mellett az öngyilkosság-gyilkosság ötvöződése teszi rendkívülivé a történetet.

 Az Ecetágy inkább látens módon, de egy súlyos családon belüli erőszak krónikája. Talán ez a mondat lehetne a mottója: „Minden kislánynak van olyan barátnője, akit nem szeret.” A szünidőt barátnőjénél és annak szüleinél töltő kislány olyan tragédiának lesz tanúja és elszenvedője, melyet nem ért, nem érthet igazán. Az „ecetágy” mint fő szimbólum a gyerekek képzeletvilágának tárgyakba sűrítettségét, megdöbbentő erejét jelképezi. A „májszerűség”, ami az undort tükrözi, különös elegyet alkot a bor bódulatával, a gyerekkel mit sem törődő felnőtt érzéketlen pusztításában. Talán ez a kötet legelvontabb, az elbeszélés tekintetében legkevésbé megragadható darabja, mely azonban mély nyomot hagy az olvasóban.

Az utolsó három krimi megint csak igen eltérő fajsúlyú. Az Aki másnak vermet ás… egy elbaltázott házasság fordulatos meséje, itt a tragikum háttérbe szorul, sűrűségét a párbeszédek, az érzelmi telítettség adja. Az utolsó történet – melynek szomorú témája az idős ember mint teher – frappánsságában zseniális, Rendell hihetetlen aprólékossággal konstruálja meg az utolsó jelenet mindent elsöprő döbbenetét. Álmaink tehetetlen félelmének néma sikolyát idézi elő egy szempillantás alatt, védhetetlenül.

Mégis, jobban kiemelkedik az utolsó előtti novella. Olyan epizódokat, meglátásokat tartalmaz, melyeket feltehetőleg sohasem felejtünk. Egy hétköznapi kutyatartó nyugdíjas férfi meghökkentő színvallásának lehetünk tanúi. A bérgyilkosként dolgozó férfi saját csapdájába esik, de hogy mi miatt, azt a mérvadó fordulatig nem is gondolnánk… Fordított világban élő embert ismerünk meg, akinek lelkivilága már önmagában is hátborzongató. Mikor azonban egy előtte elhaladó nőről megállapítja, hogy „semmi állati kecsesség” nincs benne, akkor már biztosak lehetünk benne, hogy nagy a baj...

 Ruth Rendell kriminovellái kétségtelenül zseniálisak, nem csak fordulataikban, hanem írói megmunkáltságukban is. A címmel ellentétben a lepel sosem hull le teljesen, a titkok megmaradnak – ezek a novellák abban segítenek minket, hogy érzékenyek maradjunk a teremtés, teremtettségünk utánozhatatlan, hátborzongató titkaira.

/Ruth Rendell, Lehull a lepel, Hátborzongató kriminovellák, ford. Kökéndy Zoltán és Nagy  Erika, Art Nouveau Kiadó, 1976/