Könyvajánló - Grecsó Krisztián: Lányos apa

A kötet több mint hetven tárcanovellája korábban különböző kiadványokban jelent meg, tehát önállóan is olvasható, megállja helyét. Ezért is meglepő, hogy milyen egységes egészet alkot maga a kötet, mely fájdalom és boldogság aprólékosan szőtt szövete, gyorsan pörgő orsójának fonala belerántja az olvasót saját életének, énjének legféltettebb, legtitkosabb zugaiba.

Grecsó Krisztián népszerű kortárs szerzőként elsősorban prózájával, verszenéivel-szövegeivel robbant be a köztudatba, de – ahogyan ez a novellafüzér is mutatja – igen mélyen költői alkat. Őszintesége, kitárulkozása – mely a kecskeméti közönséget is elbűvölte a sokregiszteres, a lélek húrjait harmonikusan és fájdalmasan megpengető, humorral átszőtt, fivérével közös produkciója folyamán – rendkívülinek számít a mai álcázott, maszkírozott irodalmi közegben. Noha tudjuk, a „költői én” és a szerző sohasem egy, mégis, a szerző „meztelenségi foka”, bátorsága fontos komponens. Tegyük hozzá, az író maga sem tagadja az önéletrajzi áthallást. Korábbi prózaköteteivel összevetve lírai hangvétele egészen szembetűnő. A folytonos létszorongást állítja, s ugyanakkor feloldja azáltal, hogy mindennek ellenére kimondja: „gyönyörű kegyelem ért”. A folytonos önmarcangolásból lábadozva préseli ki a legszebb sorokat: „A nyugalom az, ha nem bántanak. Lám, meg kell hogy kövesselek. Akkor nem is a kényelmességedből fakadnak a tévhiteid, vagy nem feltétlenül. Bocsáss meg magadnak, annak is, aki vagy, és annak is, aki most, mint egy skizofrén angyal, hozzád beszél.

Hisz már régóta tudod, számodra a nyugalom a megélt pillanat: (...)”

Ezek a „megélt pillanatok”, melyek az idill tiszta történetnélküliségét adják, felvonultatják a lélek valódi, a pillanatok mögött zajló történéseit. A „titkokat foglalom versbe” – vallja. Ezek a novellák tehát versek is, melyek egy kislány, a gyermek, a mindenkori gyerek köré komponálódnak. Megrendítő odafigyelés és együtt-létezés. A féltés folytonos fájdalma, a kis mindennapi kudarcok maró mérge, a pillanatokban az öröklét kergetése: ez mind-mind ott rejlik a sorokban. Bravúros, ahogyan a végtelen érzelmi gazdagságba a markáns történetek utat törnek, avagy egy-egy esemény hirtelen, kígyómarásszerűen odacsíp.

A családtörténetek fájdalmas titkokat, apa-sebeket, „boldog boldogtalanságokat”, a szülői konyha melegét, az étel gondoskodó-tápláló anyai természetét, a paraszti lét egyenességét, szívósságát, kérlelhetetlenségét és nyomorát, az Alföld sokszor nyomasztó, de utánozhatatlanul szívhezszóló báját, nosztalgiáját tárják elénk. Nosztalgia a nosztalgia fölszámolása által, hiszen a megélt pillanat, az élet magátólérthetődő természetessége éppen annak elfogadásában rejlik, hogy „Oda kívánkozom, ahol még nem akartam máshol lenni.” Nem csak az otthon megkapó definíciója ez, hanem – ahogyan ezt egy különálló, cikluson kívüli novella fémjelzi, – maga az ünnep. Az ünneplés képessége, mely manapság olyan nehézzé-kívülről nehezítetté vált, itt azt jelenti, hogy nem vágyom a régi ízekre, érzésekre, hanem itt vagyok, abban a pillanatban, mikor elfogadom az emlékek hagyta űrt, s hagyom magam átölelni a „most”-ban. Fontos mozgatórugója a kötetnek ez az egy gondolat, mely a betegség árnyékában („ha négyes stádium, hát négyes”) játszódik. A pillanat átértékelődésének tehát súlya van, nem holmi divatos posztból nyert álbölcsesség-hintés, hanem a poklokon túli felismerés. A nosztalgia, mely „a boldogság sokféle ízét” érzékelteti, s engedi szabadon, ezáltal a benső szabadság felé vezető út is, mely finoman, mintegy váltóként terel át a jelen síneire. Sínen lenni nem a hagyományos értelemben: jelen lenni magunk és mások számára. Grecsó Krisztián nem bölcselkedik, s azzal, mikor arra buzdít, hogy vállaljatok fiatalon gyermeket!, sem holmi politikai propagandát tol. A nem titkolt örökbefogadás, mely a kislányával megtett fájdalmasan gyönyörű lépéseket megelőzi, csak látens módon van jelen, s nincs jelentősége. Az „elég jó szülő leszek-e” aggodalma első látásra foszlik szét és tanúi lehetünk egy megindítóan őszinte, feledhetetlenül fájdalmas és végtelenül odafigyelő apa-lánya kapcsolatnak.   

Ez a már-már önmagát a másikkal egybeolvasztó odafigyelés és jelenlét vezérfonala az írásoknak. „A gyerek szenteli meg az otthont, addig csak lakás” – jelenti ki az egyik szereplő. A szelíd humorral átszőtt történetek bepillantást engednek a szülői lét bizonytalanságaiba, az állandó változásba. Az apasággal járó nem várt és mérhetetlen boldogság számos érzelemmel teli, mégsem érzelgős, világokat átszelő és felkavaró epizódot mutat be. A szülőség megélése azonban előhozza a saját szülőkhöz fűződő érzelmek sokaságát is. Az apa alakját, aki „mindenütt van: ott leginkább, ahol nincs.” Az ehhez hasonló szívbemarkoló megjegyzések tagolják, s egyúttal blokkolják a már-már végletekig túlcsorduló érzelemfolyamokat.

Döbbenetes élményt nyújt a felismerés, hogy mindazt, mi lényeges, a gyerek szemén keresztül láthatjuk csak valójában. A közösen megélt élethelyzetek, a szavak nélküli szavak ereje, az akaratlanul okozott és feltépett sebek egy kislány szépséges és mindig a jó felé orientálódó lelkén keresztül még érzékelhetőbbek. Az érzékletesség szintén egyik legalapvetőbb pillére az egymás mellé szerveződő novelláknak: a gyermeke sóvárgásának engedő, majd az óriáskeréken későeste tériszonytól hideg verejtékben úszó szülő képe; az első bölcsis szerelem; a szülő tehetetlensége az érzelmek hálójában tomboló gyerek mellett és a megoldás nagyszerűsége („itt fáj bent?); a fékezhetetlen kíváncsiság, mely új perspektíván keresztül láttatja a világot; a csecsemő-lét bölcsessége, azé a csecsemőé, aki még szokja, hogy idekerült; a tompa és a halványrózsaszín közti fontos különbség – és így tovább…

Ahogyan Hanna, a kötet novelláinak szereplője egy este kitalálja, hogy a fényből mindenkinek hoz egy kis holdat a kezében, úgy villannak föl a hétköznapok szürkeségében ezek a novellák, s hoznak egy kis holdat mindenki számára. Azt, „hogy az élet milyen éteri varázslat”, talán a kötetet záró (Tudta?) novella egyik részletéből érezhetjük meg legdrámaibban, ugyanakkor legegyszerűbben, s mellesleg igazán hozzánk, magyarokhoz szóló hangon. A részlet a szerző tolmácsolásában elhangzott a kecskeméti bemutatón is zárásképpen:

Egy évben úgy hozta az úri dolgom, hogy egy aprócska olasz faluban nyaraltunk, próbáltam nem magammal vinni az itthoni szorongásaim, csak ültem, néztem a tengert, és láttam, hogy arrafelé még kiülnek a padra az öregek, akik nem is öregek, dominóznak a tengerparton, nevetnek a péknél, nem keresik a konfliktust, nem úgy élnek, hogy azt lesik, min sértődhetnek meg. És nem azért, mert jobb emberek, mint mi. De éreztem magamban a hazai rutint, ingert a szorongásra, a félelemre, a türelmetlenségre, „mit lopja a napot?”, „miért nem szól rá a gyerekre?”, „miért nem hozza már?”.

A tenger, a falucska szűk utcái, a mosolygós emberek mégsem hagyták ezt, minden mozdulat kigúnyolta jól táplált rutinjaimat.

Irigy lettem, bevallom, egészen őszintén irigy. Szeretném én is elhagyni az eredendő sértettségem, amit már az apám is hurcolt, és az ő apja is, az örökös gyanakvást, hogy engem rá akarnak szedni, meg akarnak károsítani, át fognak verni, megalázó helyzetbe fogok kerülni, és másról sem szól az élet, mint hogy ezekre készülök, és ezeket heverem ki. Mert semmilyen sérelmemre – ahogy az apáméra és az ő apjáéra sem volt – nincs orvosság, jóvátétel, igazság.

Vajon tudtam én valaha bízni, várni?

Láttam egy öreg livornói nénit, járókeretbe kapaszkodva csodálta a tengert, aztán behunyta a szemét, és csak hagyta, hogy simogassa a sós szél. Amikor elfáradt, idős fia és menye visszasegítették az autóba. Néztem az órámat, két és fél percig tartott, mire be tudott ülni az ülésbe. Addig állt a tengeri úton, az egyetlen hegyi szerpentinen a forgalom. Várták, hogy egy idős ember elinduljon haza. Nem dudáltak, nem villogtak, nem mutogattak. Egy idős asszony szerette a tengert. És most hazamegy. Az az idős ember mi vagyunk, a mi múltunk, a mi zálogunk, a mi toleranciánk, a mi szeretetünk.

Ön tudta ezt?

/Grecsó Krisztián, Lányos apa, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2023/