Könyvajánló – Fernando Pessoa: Ez az ősi szorongás

„Az 1969-es Pessoa kötet, amely 1900 példányban jelent meg, pillanatok alatt "best seller" lett, hamarosan eltűnt a könyvesboltokból, majd egy idő múlva a könyvtárak polcairól is (nem éppen törvényes módon) átvándorolt a Pessoa-rajongók magánkönyvtárába, úgyhogy ennek a kiadásnak a darabjai ma már könyvritkaságnak számítanak.” Írja Pál Ferenc, a portugál irodalom szakértője, Pessoa egyik fordítója (https://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/12_szam/06.htm)

Miért is lehet érdekes a mai olvasó számára egy portugál költő, aki több mint száz éve vetette papírra, gépelte írógépbe paradox költeményeit? Sokféle, sokfelől megközelített, tárgyalt életmű, a magyar kritika szinte mindig tárt karokkal, igen kedvezően fogadta, s mégis, nehezen birkózott meg a korábbi kánonok jól beékelődött, sablonos kategorizálásainak terhével, melyek Pessoáról mintegy rögtön leperegnek. Persze sok kiváló értelmezést olvashatunk róla, de ő az a költő, akit talán minél többet olvasunk, akiről minél többet olvasunk, annál megfejthetetlenebbnek érezzük.

Minden megfejtési kísérletnek ellenáll. A versek mögött tébolyultan pörgő zseni elméje, avagy az őrület józan látomásai által kimerült tudat nem ad fogódzót. Annyi marad számunkra, hogy kövessük és hagyjuk, hogy a zsigerekig áthasson és fölzaklasson a létbe vetett ember kiáltásaival.

Mint egy üstökös csóvái, úgy suhannak el szemünk előtt ezek a versek, s talán az idővel egyre közelebb kerülnek hozzánk száguldásukban.

Somlyó György, akit többen is megvádoltak azzal, hogy „kisajátította” magának a magyar fordítók között, mégiscsak elemi fontosságú megállapításokat tesz, s talán nem véletlenül érzi magáénak ezt a költészetet, valóban egyik legszakavatottabb fordítójának bizonyul. A kötet útószavában a Pessoát mint önmaga által „mindenkitől idegent és mindenkivel azonost” határozza meg, s kitér nevének – Pessoa-Persona: valaki-bárki-senki sugalmazására, megjegyezvén, hogy az „alteregók”, melyeket létrehozott költészetében, mintha éppen ettől a határozatlanságtól menekülnének, s minthogyha éppen egyedül eredeti nevét nem tudná elfogadni.

Nézzük meg közelebbről ennek a különleges lírának a mibenlétét.

Pessoa az a költő, aki nem foglalkozik azzal, hogyan hallatszanak versei. Nyolcvannál is több alteregót jelenített meg, ez azonban nem a költői én holmi rejtőzködő többszöröződése, maszkírozása, hanem az önvaló teljességének ismétlődő megvalósulása. Maga írja le, hogy egy napon, melynek dátumát le is jegyzi, „egy magas komódhoz lépett, papírt tett maga elé és írni kezdett, állva, ahogy szokása volt, amikor csak tehette. És egyvégtében megírt harminc-egynéhány verset, nem a maga, hanem egy benne teljes fegyverzetben felbukkanó más költő nevében, valamiféle önkívületben, amelynek természetét soha többé nem tudta felidézni.”  – olvashatjuk a kötet fülszövegében.

Témáiban a valóság, a mindenség, a halál, az ember, maga az élet tárul elénk fájdalmasan maró kétségeivel, kristálytiszta látomásaival. A kötetben szereplő négy költő hangja más és másfelől közelít, mégis egy húron pendül.

A kétség, a kettősség bukkan föl újra és újra:

Mily hangot sodor a hullám?

Nem a tengeré e nesz.

Hozzánk szól valaki benne,

de ha fülünk rá figyelne,

mert figyeltük, néma lesz.

A lét folyamát hagyja magán átsüvíteni, miközben az olvasó fölzaklatva szurkol, hogy ez az „én” túlélje a hajszát, az áradást („csak érezni, hogy áramlik át rajtam az élet, mint folyó a medrében”). Részesei leszünk az áradásnak, mely olyan értékes drágaköveket sodor ki, melyekről nem is tudtunk. A költő csiszolta át magán, s most magunkon érezzük koppanásait, mintha egyenesen szíven találnának.

Ars poeticája a legnagyobb költőkével azonos, akik a valóság igézetében élnek, s tudják, hogy a költő számára az egyetlen lényeg, meglátni és papírra vetni a valóságot. Hogy a költészet mint olyan nem létezik, a költő látnok, aki a szavakkal operál: „Én még költő se vagyok: csak látok.” Ugyanebben a versében olvashatjuk:

Mindennapos felfedezésem

a dolgok kísérteties valódisága.

Minden azonos önmagával,

és nehéz megmagyarázni, milyen öröm ez nekem

s mennyire kielégít.

Elég lennünk, hogy teljesek legyünk.

Leegyszerűsítve elég hervasztóan hangzik: a lét öröme a valóság érzékelésében bomlik ki. Pessoa nem az arisztotelészi filozófia híve, ő azt vallja, hogy az általános emberit kell személyessé tenni, a külsőt bensővé transzformálni. Mikor a valóság megérinti, akkor jegyzi le reflexióit. Egészen addig jut el, hogy

Roppant öröm fog el,

ha arra gondolok, hogy halálomnak semmi fontossága sincs.

Az igazság, a valóság felszabadít az „ősi szorongás” alól. Mindazonáltal Pessoa egyáltalán nem vallásos, avagy misztikus irányultságú költő. Önmaga egy versében tiltakozik is a misztika ellen, noha lényegileg és végeredményben nem áll teljesen távol a misztikus költészettől. Tárgyilagossága ugyanis nem igazi tárgyilagosság, csak a valóság metafizikus megközelítésének „trambulinja”. „Én sose megyek túl a közvetlen valóságon.” Egyrészt valóban nem, másrészt viszont folyamatosan. Mikor fölteszi a kérdést, hogy valóban mindenki tudja-e, mi az a virág és mi az a fa, ő leszögezi, azért szereti a virágot és a fát, mert olyanok, amilyenek, nem egyes tulajdonságaikért. A világmindenség befogadásának, teljes valójában megtapasztalásának vágya mérhetetlen feszítettséget, kínt és szorongást ébreszt abban, aki a mindenség vágyában a legegyszerűbb dolgokra is kétséggel tekint, hiszen választania kell. Mit nézzek? Mit gondoljak? Mikor vagyok önmagam? Mit kellene tennem most, ebben a pillanatban? A valódi gondolkodó számára, amilyen Pessoa, ezek a kérdések a legmélyebb rétegekbe hatolnak, s a legellentmondásosabb sorokat idézik meg.

Egész költői lénye elutasítja a színlelést, szinte paranoiásan retteg tőle, mert eltávolítaná a valóságtól. Amikor kimondja, vissza is vonja önmagát a szó, visszavonul a teljességbe, a valóságba:

Lassan-lassan kitárul és aranyba borul a táj.

A reggel botladozik a síkság göröngyös talaján.

Idegen nekem a látvány, ami elém tárul: látom,

de kívül van rajtam. Semmilyen érzés nem fűz hozzá.

És ez az érzés fűz a reggelhez, amely felragyog.  

Az űr, a semmi-élmény központi eleme ennek a költészetnek. A „nem-gondolkodás” vágya, melyben a valóság végül megszületik:

megyek, hová a szél sodor, s ahol nem érzem azt,

hogy gondolkodom.

Máshol, kétségeiben egészen idáig jut: „Biztosnak lenni annyi, mint nem látni.” Híres, Trafik című versében:

Nem, én nem hiszek magamban.

Minden őrültekházában annyi bolond van, tele bizonyossággal! 

Én, aki semmiben sem vagyok bizonyos, biztosabb vagyok-e vagy bizonytalanabb?

Mindenesetre, ha kezünkbe vesszük ezt a rendkívüli kötetet, Pessoa közelebb vihet minket ahhoz a valósághoz, melyet ősi ösztönnel próbálunk maszkírozni, magunk számára szebbé, elviselhetőbbé tenni, ahelyett, hogy meglátnánk teljes valójában:

Nem próbálom hugomnak szólítani.

De azért szeretem a követ, mert kő,

azért szeretem, mert semmit sem érez, azért szeretem, mert semmi rokonságban sincs velem.

Máskor hallgatom, hogy fú a szél,

és úgy találom, hogy a szél fúvását hallgatni megéri már a kínt, mellyel születtünk.

/Mindennapos felfedezésem, részlet/

/Fernando Pessoa, Ez az ősi szorongás, vál.,ford. Somlyó György, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1969/