Könyvajánló – Kiss Ottó: A Kék Oroszlán bezár
KÖZLEMÉNYA Kék Oroszlán bezár látszólag az elmúlt évezred könyve, a rendszerváltás letűnt korának lenyomata, valójában az emberi élet milliónyi szférájának sejtelmesen áramló, olykor a sors ostorával brutálisan odacsapó szövedéke. A Szövetek című, vékonyka kötet, valamint az Angyal és Tsa korábbi novelláskötetek előlegezik ezt a gazdag és igen különleges regisztereken mozgó gyűjteményt.
Mélabú és sejttetés, a köznapi hirtelen tragédiába slisszan, horrorisztikus utópia, az idő irgalmatlan és misztikus, váratlan rombolása, halottak és élők párbeszéde, múlt és jövő egybefonódása mind-mind meghatározó elemei ennek a lírai hangvételű prózának.
Líraisága azonban nem holmi szentimentális aláfestésből fakad, hanem abból az alapállásból, ahogyan olykor fölpillantva az égre megmerítkezik a transzcendens valóságban, hogy aztán tárgyakba, emberekbe, házakba, helyekbe juttassa azt. Ugyanakkor mondatai rendkívül kimunkáltak, érezzük, hogy minden szórendnek, kifejezésnek, s a központozásnak is jelentősége van.
„Úgy állt ott a virágoskertben, bokáig érő szoknyában, lepkemintás ingben, akár valami rettenetes angyal.” – áll a Szávó udvara című nyitódarabban. Az angyalok sorra megtestesülnek, a halottak visszajárnak, s hátborzongató idegenekként bukkannak föl egyre. Megjelenésük felszínre hozza a lappangó múltat, kisvárosi tragédiákat, nagy emberi szenvedéseket. Az olvasónak mintegy folytonos halálközeli élményben van része, de ez az élmény egyszerre gyógyító, léleksimogató és fájdalmasan élettel teli.
Kiss Ottó számos, díjakkal jutalmazott gyerekeknek szóló kötete legtöbbször a felnőtt olvasókat is megszólítja sajátos hangvételével. Fordított irányban ez nem biztos, hogy működik, ugyanakkor A Kék Oroszlán novelláit olvasva olykor minthogyha a népmesék-mesék szörnyűségekkel teletűzdelt, mégis természetes gördülékenységgel elénk táruló motívumait érnénk tetten. Érzékelhető ez az idő szubjektivitásában – másodpercek alatt megvénülő szereplők; a meghökkentő felismerésekben, csodás helyszínekben – lásd Wessenauerék kútja; az ismétlésekben – Soperla Eszter és az őzike-jelenetek; a búcsúban léggömbökön levegőbe emelkedő kutya; álomlátás stb. Persze mindezek a csodás elemek a hétköznapok viharsarki varázsából pattannak ki, s indulnak el hullócsillagként akár a teremtés megfejtésének transzcendens ösvényén: „a fény a jövő emléke” – hangzik váratlanul a mondat. „Látjuk azokat, akik mi leszünk.” Az idő körbe jár, a történetek ismétlődnek, miközben valami irgalmas szemlélő az ítélkezés vágya és „a megoldás kényszere” nélkül elmeséli a hullócsillagnyi fényemlékeket, hogy emlékezzünk: önmagunkra, származásunkra, s arra, hogy hova térünk majd vissza.
Ami megkülönbözteti Kiss Ottó novellaművészetének líraiságát, az a gyermeki naivitáshoz visszanyúló, mégis, csöppet sem naivitás, inkább emberi esendőségünk rendre felfénylő szépsége. Olyan, mint egy titkos, huncutul incselkedő, mégis kérlelő, ugyanakkor mindenbe beletörődő ima, hasonló a jelenethez, mikor a kisgyerek anyja ruháját cibálja, hogy az végre ráfigyeljen.
Titokzatos kék fény, a tenger vonzása az alföldi puszta-tájban, apró jelentéktelenségek, melyek a pillanat rebbenékenységében fontossá válnak és nagy csapások a háttérből, melyekre egyszerre rezonál minden. A humor is fontos összetevője a szövegeknek, amellett, hogy oldja a túlfeszített hangulatot, beleolvasztja az olvasóba az élet folyásába vetett bizalmat, mely megint csak meghatározó eleme a kötet novelláinak.
Különleges helyet foglalnak el a családtörténettel foglalkozó részek, melyeket a szerző lányának dedikált. A megelevenedő helyszínek (Battonya, Gyula) realisztikusabb alapanyagból táplálkoznak, de egyszerre bensőséges, lágy hangnemük bevonja az olvasót apa-lánya személyes terébe, ily módon a részletek sokasága sem zavaró, s az illatok, reminiscenciák, a felmenők történetei egy igazán magyar, vidéki életérzést keltenek, melyben otthon érezhetjük magunkat.
A svéd gyermekversek műfaját a magyar olvasók számára meghonosító Kiss Ottó nagy mestere annak, hogy megbolygassa, s szépen finoman feloldja mindazt, mi „a szívünket nyomja”. A novellákban a meleg kék fény és a hóhullás mellett visszatérő motívum a víz, mely alkalomadtán már-már drámai abszurditással áraszt el mindent. Talán meglepő, de a narrátor épp ezen a ponton nem épít a titokra, nem próbálgat effekteket, „csak” kimondja mindazt, mi merő könny és fájdalom. Felszabadító és kínzó ez az áradás, ahogyan a mélabú különös lebegése a többi elbeszélésben is jelen van. A lebegés-lebegtetés nem csak a víz kapcsán, hanem írói eszközként is szerepel. A beszélő itt általában nem foglal állást, mikor viszont állást foglal, akkor igen határozott, így a külföldre szaladó lány vonatkozásában: „elszökött egy fekete orvossal délnek, Görögországba vagy Itáliába, mert nem tudja még, fiatal, hogy azon a tájon se leli meg, amit annyira óhajt, ha nem magán belül keresi” (Zizi néni). Ahogyan nekünk sem kell elutaznunk – megtalálunk mindent e történetek által –, mi az emberi életet érinti, egyetlen régió néhány kicsi, de annál jellegzetesebb helyszínén: a férfit, akinek a kórházi ágyon még kiáll hátából a kés, amivel felesége leszúrta, elképzelhetetlennek tűnő természeti katasztrófát, mely egyre terjed, mint a járvány, játszótereket és magát Rúzsa Sándort a múltból, a szervezett bűnözés hálójába csavarodottakat, hátborzongató krimit a jómódú mérnök villájában, sok halált, akácillatot, és még annál is több életet.
Kiss Ottó, a Kék Oroszlán bezár, Atheneum Kiadó, Budapest, 2022/