Könyvajánló – Pálos Rozita: Úton

Vannak jelek, benyomások, melyek rögtön nyomot hagynak az olvasóban, ahogy kézbe vesz egy kötetet. A Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában 1975-ben megjelent kis kötetből sugárzik a gyengédség és a kifinomult érzékenység. Mi sem példázza ezt jobban, mint hogy tematikájában jelentős súllyal szerepelnek anya-versek, az anyát megidéző, megszólító sorok. Már rögtön az elején, a Hazatérés című ciklusban, az Anyám című versben:

hallotta amint a rózsa

a világegyetem névmását

kimondja

hazatért fecskék szaván

a feltámadás ízét

nem hitt a halálnak

nem hitt a rossznak

míg a tél meg a tél

a tűzözön prognózisában

vacogtak

A „világegyetem névmása” lehet az az idea, mely összeköt mindent és mindenkit, az az egyetlen szó, mit mindenki ismer. A mindenható szó reflexiója, avagy metaforája? Persze rögtön kínálkozik irodalmi párhuzamként Exupéry híres rózsája, de Mária-szimbólumként is értelmezhető, különösen az anya alakján keresztül. Ezért is izgalmasak ezek a versek, mert számtalan és mintegy meditatív csendességben varázsolnak elénk asszociációs lehetőségeket, s abba az univerzális tágasságba invitál bennünket, ahonnan senki nincs kirekesztve.

Mint zenei etüdök tündökölnek ezek a kis versek, sok remeklésbe botlunk, meglepően letisztult és egyszerűségében kimagasló költészet ez:

ESTE

Holdas falum szemekbe tűnt el,

most könnyek függönye takarja.

Madár zuhant ezüst avarra,

kék szárnya, mint örök szünetjel –

     a csendet sírásig akarja.

Egy csillag arcát leemelte

s a nincs-tovább kékjébe veszti,

míg álmában felsír az esti

magányú Föld, árnyakkal telve.

    Kezem a Kéz el nem ereszti.

A „madár zuhanása” az emberi élet tragikus bukásait, nagy mélypontjait jeleníti meg, mint egy különös színház jelenete tárul elénk. A „boldogság kék madara”? A kékség előhozza a csillagok ragyogását. A csend hatalma, nagyszerűsége és egyben drámája is megfogalmazódik. Merünk-e, tudunk-e csöndben lenni? Észrevesszük-e a lezuhant madárkát?

Miért szép? Merül föl a kérdés. Miért szép egy-egy vers sora, metaforája, hasonlata? A válasz nem könnyű, s nem is mindenki ugyanúgy rezonál egy-egy motívumra. Mégis, van valami megfoghatatlan szomorúság, mi körüllengi az igazán szépet – a mindenkor emberi és lélekközeli, szenvedéseket magán odaadással átengedő teremtmény pokoljárásának visszhangzó üzenete, melyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. S olykor az „isteni ujj”, a kegyelem érintése egészen távoli magasságokba röpíti az egyszerű szót. Kicsit megízlelhetjük ebben a következő etüdben ezt az isteni érintést:

ETÜD

Kigyúlt a kertek jácint fénye

a szívünkbe néz a tiszta kék,

virágzó barka hinti szélbe

porát s a szó aranyba lép.

Nyílásra vár virág az ágon,

valahol megsült a kenyér,

forró, mint napsütötte vászon,

forró, mint megcsókolt tenyér.

Halvány nesszel haját kibontja

az ágyban évelő beteg,

ezüst romokká hulló kontya,

lenszőke múltba szétlebeg.

„Jácint fény” és forrón megcsókolt tenyér – érezzük, jelentős dolgok történnek. Pálos Rozitának igen kifinomult érzéke van a hangtalanság, a rebbenékeny pillanatok rögzítésére: „Halvány nesszel haját kibontja”; „Nyílásra vár virág az ágon”. Arra ösztönöz, hogy megálljunk és hallgatózzunk, hogy meglássuk a világ apró, porbahulló csodáit. A múlékonyság teszi vonzóvá és egyben hallhatatlanná a fentiekhez hasonló képeket:

„sirály röptének árnya

mit ellop a víz

utolsó lepkék jaj-ívelése

utolsó hajszálhorizonton”

(Nekem csodálatos)

Minthogyha az utolsó pillanatok ívelésének megörökítését tűzte volna ki célul, akár egy fotós, aki a legjobb pillanatot, a legszebbet keresi a részletekben, s azokon is túl. A részleteken keresztül viszont visszaível az egészhez, s ez adja művészetének értékét. Meglátja a leselkedő halál árnyát, de nem hagyja reménytelenül elenyészni, hanem megragadja a pillanatot, s megörökíti, így gúnyolva ki a halált. Ezért szólít, szólíthat meg mindannyiunkat, hiszen nagy kérdéseket tárgyal szemünk előtt semmibe vesző, tünékeny látomásokban.

Egészen bizarr látomások ezek néha:

hajnali Hold

hajnali hangok

lárma-liánok a házak sebein

a csend megfojtott angyalai

szanaszéjjel a fényben

(Románc)

Mi is ez itt? Egy gyilkosság helyszíne? Avagy ez volna valóban számára a románc? A látomások sokszor többet mutatnak, mint amennyi szemünkkel felfogható, s ennek a túláradásnak lehetünk részesei. Nem fél az ismétléstől, nem fél az erőteljes megfogalmazásoktól sem, mert bízik saját tisztánlátásában.

és emelkedünk

neutron és kerub

értelme között

súlytalan

Olvashatjuk az Álomban című versben. Máshol is feltűnik a tudomány és a vallás megkapó ütköztetése és végső soron egysége, egybehangzó ritmusa. Kerub és neutron. Persze már Pilinszky János költészetében egyértelműen felviláglanak a hasonló motívumok, itt mégsem epigonjellegű megnyilvánulásról beszélhetünk. Szerves része létszemléletének a kettőség, az ütköztetés. Még inkább megkapó, ahogy a jóság fényei átragyognak a sorokon. Azért pedig csak hálát ad a költő, hogy mindez valami kegyelmi harmóniába áll össze a végén, a „lenvirág” szerény vallomásává, aki büszkén vállalja, hogy soha nem tett többet, mint ami gyönge erejéből telt.

ANYÁM

Három nap óta már halállal küszködöl.

Micsoda leckét adtál nekünk

az ibolyántúli Földről, ahonnan

türelmed galamb fényei leszállnak.

Legfőbb gondod, hogy ettünk-e mi

s tiszta kendő van-e a mosdón?

ha kezét mossa az orvos.

Mintha folyton álmos lennél –

elküldesz minket a fájdalom

pengéivel kifaragott csendből.

Küszöböd őrizzük megijedt

gyerektekintettel, miközben

mérlegre teszed a lélek dolgait.

Oly tiszta és megfoghatatlan vagy,

mint a szó a gondolat arany tengelye

körül, mely téged soha meg nem nevez.

/Pálos Rozita, Úton, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975/