Könyvajánló – Stanczik-Starecz Ervin: Nincsen és van

Stanczik-Starecz Ervin „hétszázados lengyel család sarja”, számos megjelent könyvében egyszerre varázsló és tudós, költő és tanító. Ritkán találkozni vérbeli íróval – szavainak hitelességét nem kérdőjelezzük meg egy pillanatra sem, mert érezzük, mélyen megélt és a hazugságokat, önáltatásokat zsigerből gyűlölő egyéniség áll a könyveiben megszólaló hang mögött. Ősi erőket megmozgatva magában hoz a felszínre ősi kultúrákat, mítoszokat, legendákat. „Új Hold, új Nap keljen benned frissen! / Göcsörtös gondjaiddal ne törd össze lelked!” – elkötelezetten szellemi és mély lelkiségű írásokkal tör előre. Minden sora elszánt kitörés a lehúzó anyag, a mindennapok „göcsörtös gondjaival szemben”. Tudja, hogy ha nem emelkedünk, zuhanunk, s hogy nincs időnk alakoskodni, élveteg módon várni a jót s a jutalmat folyton, csak a magunk javára. Szavai az egész univerzumot magukba sűrítik és égető tűzként, igazi „vágtaként” (lásd Varázsvágta című korábbi kötet) robbannak elénk. Igazi mesterként instruál bennünket, miközben ötvözi a legkülönbözőbb nemzetek, s kultúrák ősi mítoszait, irányvonalaik mentén sajátos, kozmikus világot tár elénk. Így szól egy Daidalosz és Tauros-kép kapcsán: „Isten van középen, a helyébe képzelheted magad, de ne tedd!” Talányos és misztikus, de sohasem homályos. Még leglíraibb hangvételű versei is élénk színekben pompáznak, a szótagok ütnek, ébresztenek. Így az Évköszöntőben

Állj meg, félbolond halál!

Hajnali violás zöldben torlódik az élet,

te fonnyadsz csupán.

Recsegnek csontjaid, elsodorja az ár

rút koponyád.

Szép szűz füzek áthevült ágai

lesznek keresztfád.

Három nagy rész különül itt el, még ha ténylegesen nem különül itt el semmi – ami nincsen és van, egyszerre nincsen és van. A vallomásos-időben-térben kevéssé konkretizált versek az első részt teszik ki. „Hála az Égnek, nem fénylik jobban a nevem, / mint amit érek.” Van ebben alázat és jogosan keserű irónia is. A megérdemeltnél klasszisokkal kevésbé propagált szerző iróniája. Szövegei feltündökölnek a hétköznapiságuk rezignáltságát szerepként magukra vevő, s abban tetszelgő számos szerző között. Stanczik-Starecz Ervinben Ady váteszi karizmája ég hamisítatlanul, azoknak a nagy szellemeknek az erejével, akik inkább emésztik föl önmagukat, mint hogy saját magukkal meghasonuljanak. Érződik lépten nyomon, hogy olykor nehéz kordában tartania ezt a tüzet, s hogy a szó néha kevés – vagy inkább túl sok… Nagyszabású kísérlete, hogy egybeolvassza a japán vallásosság űr-fókuszált lecsupaszítottságát és csendességét az indiánok vágtájával. Mégis, a „rewe” révületében találkozik a kettő. Ahogyan békében eggyéfonódik a krisztusi kereszt a mapucse indiánok misztikus erőket birtokló, kimondhatatlan titkokat rejtő lajtorjájával és a japán kalligráfia nádrajzaival, éppanyirra csapong a lélek időközben és szenvedi át a beavatási kínokat a megtisztulás útján járva.

Nem titkolja, hogy vergődik, nem játssza meg a békés, bölcs indiánt, a mindentudó jógit, számot ad gyötrelmeiről. Ezek a gyötrelmek azonban különleges kegyelmi ajándékokat és látomásokat szülnek rendre. Kiválasztottsága nem tudatos és öntudatos, inkább terhét érzi, áldását csak a kivételes pillanatokban: „Időtlen idők óta ülök itt egyedül. / Szemeregni kezd az eső.” (Régi kert) Egyik fontos motivációja az elszalasztott hivatástól való félelem, hogy nem teljesíti be küldetését. Talán ezért is a nagyperspektívájú merítés: minthogyha mindent akarna egyszerre, keletet és nyugatot, vallásokat és pogány rítusokat, mindent egybefogni. Nem véletlen, hogy így fakad ki: „én, megátalkodott, ki saját erejét ismét túlbecsülte.” (Éjjeli verdesések). Azonban írásainak értékét és súlyát, hitelességét éppen ez a merészség, olykor szinte az őrültségig száguldó erőkifejtés adja. Tiszta erő ez, nem erőlködés:

X.     Gondolok jó pásztorra, óborra, kenyérillatra, mezőre,

         csendes esőre, csak semmi hamisra, hogy elérjen

         hozzám a hajnal világos vize.

XI.     Ne fecsegj már, mint tűzre vetett rőzse,

           az éjből s a hidegből kell megértened,

           honnan jöttél, s tartasz-e valamerre. 

(Éjjeli verdesések, részlet) A prózai leírásokban meglátjuk a tiszta óceánt, elképesztő tájak, emberek tűnnek föl. Hajtja a végtelen vágya, feldúltsága megrendítő és alázatra késztet: „Isten a Semmiből teremtett Mindent, / hisz e kettő neki Egy.” (Teremtés); majd később fölsejlik a nincsen és a van: „Érzed a megfoghatatlant, / nem találsz neki nevet. / Ne is keresd az örökkévalóság mérlegén, / mindkét serpenyőből hiányzik, / mindkét serpenyő tele. / Végtelent akarsz, végeset kapsz. / Itt állok feldúltan, tudatlan!” (Teremtés).

Tarkovszkij világa, Szent Ágoston vallásfilozófiája, a „misztikus doktor”, Keresztes Szent János, Szent László, akihez halálveszély idején fohászkodik, Misima Jukió, a nagy japán író, tulajdonképpen keresztény miszticizmusának tükröződései, találkozási pontjai. Szembe állítja a keletiek űr-misztikáját a nyugat keresztközpontúságával, ugyanakkor fölhívja a figyelmet, hogy mi, nyugatiak alapvetőan félreértjük ezt az űr-misztikát: a japán kalligráfia-rajzok kapcsán Hamvas Bélát idézve kiemeli, hogy mennyire nem tudunk, csak a vonalra figyelni, miközben az űr sokkal a fontosabb, a semmi alakítja a „vant”, s nem fordítva. Ahogyan a tudományközpontúság végzetes tévedését is leleplezi: miért is a másodlagosból vezetjük le az elsődlegest?

Sokrétűségét bizonyítja, hogy műfaj tekintetében (két) egyfelvonásos színdarab is helyet kapott. A mester-tanítvány viszony, az istenkeresés, súlyos szavak, sorsok szívbemarkoló jeleneteinek lehetünk tanúi. Néha le kell tennünk kezünkből a könyvet, s fellélegezni, annyira tömény a kivonatolt szellemi „anyag”, hogy egyszerre befogadhatatlannak bizonyul. De nem hagy nyugodni, várjuk a bölcsesség-esszenciákat, melyek egyetlen tekintetből táplálkoznak: „A tárgyak átokhozók, mert gondolataidat / orsóra csévélik, s csak róluk tudsz beszélni. / Selyemgubók lesztek, kibogozhatatlanok. / A mély, igaz tekintet süllyed legmélyebben beléd, / akár kínoznak, akár simogatnak, nem hagynak békén.” (Végrendelet) Szép ars poeticája Uram, nem hasonulok című versében bontakozik ki:

Uram, nem hasonulok a világhoz,

de kopott, fakó, ami maradt,

mondja vaksi szemem.

Segíts égi traverzek és tompa lelkek közt

útra lelni, hisz a Hold és a Nap is

másfelé jár ezen a vidéken,

a szó pedig hirtelen szertefoszlik,

pitypangos mezővé válik

az örökkön fújó déli szélben.

Bámulatos, ahogyan belebújik költői-írói szerepekbe. A Japán könyv fejezete összesűrített tételek, igazságok sorozatát tartalmazza, akár japán mester tollából is származhatna. A mapucse indiánok tanításait is zseniálisan tolmácsolja, félelmet nem ismerő, elképesztően szívós karakterük eredményezte, hogy meg tudtak maradni, s hogy híven őrzik hagyományaikat. Magával ragadó, ahogyan elmeséli útjukat neves fordító feleségével az egyetemre, ahova tanítani hívták őket, s közben a sors rendkívüli ajándékaként – melynek azért megfizetik az árát – bepillantást nyerhetnek a tökéletes elszigeteltségben élő mapucse indiánok életébe. Nem akármilyen éleslátásra-hallásra vall, ahogyan erről a népről szól, s nyelvüket megtanulva verseiket fordítja, e fordításokból ízelítőt is kapunk.

    Egyik központi mondata a kötetnek a Szent János-i sötét éjszakából kibomló jelenés, mikor maga Jézus szól hozzá: „– Nincs a templomodnak még teteje”. Ez az üzenet végigkíséri az utazást, az építkezést, melyben ott visszhangzik a mapucse varázslónő titokzatos beszéde a tető felé vezető lajtorja utolsó fokáról: „Most menj! Ne nézz le, mert alábuksz. Fogóddz a tekintetem hágcsójába.

Még gyenge vagy, felkészületlen, hogy az Aranyszék Termébe léphess. Legközelebb hozz magaddal valakit a szívedben, mert így erőtlen vagy. Ziolé fűvel keresd utazótársad, kivirul a kezében. Dörgést, villámok hangját hallod, a szél le akar tépni a lajtorjáról. Fogóddz a tekintetem hágcsójába. Ha látod magad fiatalon, lábad elérte a földet. Hálát adhatsz!”

/Stanczik-Starecz Ervin, Nincsen és van, Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2023/