A hárommázsás vasajtó mögött – egy nyugdíjas börtönőr vallomásai

Nem gyakori, hogy egy kisgyerek arról álmodozna, hogy – ha felnő, börtönőr szeretne lenni. Űrhajós, katona, „vadakat terelő juhász” inkább. Baksai Mihály a második álmot álmodta meg magának. Tizenegy évet szolgált katonaként, innen saját elhatározásból szállt ki – egyébként Szabadszálláson tanult. „Ez egy négyéves kurzus volt, szakmunkásképzés egybekötve a tiszthelyettes képzéssel. Tehát, ha úgy tetszik, én ebben a parancsuralmi rendszerben szocializálódtam, és hát részévé vált az életemnek” – meséli.

Azért lépett ki a katonaságból, hogy továbbtanulhasson, erre a büntetésvégrehajtásban több lehetősége adódott. Egyébként – jegyzi meg – börtönőrnek általában csak az megy, akinek valamilyen személyes információja, családi kötődése van a szakmához: „Nekem a környezetemben nem volt olyan, aki a BV-nél dolgozott volna. Lehet, hogy nem túl telitalálat gondolat volt, de mindenféleképpen kötődtem a rendvédelemhez” – teszi hozzá.

Noha szabadon választott, döntését személyes elhatározás előzte meg, mégsem élte meg szabadságként.

"Hát, amikor az ember mögött becsukódik egy három mázsás vasajtó, annak hangja is van. Meg maga a környezet. A börtön az azért zárt világ, ez a laikus számára is világos" – világít rá. No de, hogyan lehet ezzel megbirkózni? "Csak úgy, hogy igazából a börtönőrnek alapvetően olyan szenvtelennek kell maradnia. Az empátia annyiban valósulhat meg, hogy csakis amit a törvény megenged vagy leír, azt szabad alkalmazni" – teszi hozzá. A biztonságot számára nem a zárt falak, hanem családjának megélhetése jelentette.

"Hát, szerény volt, de biztos, tehát nem mertem megkockáztatni, hogy kiszálljak. Én, ugye, ebben a típusú rendszerben nőttem föl, tehát nekem a polgári világról, az egész működő kapitalizmusról fogalmam nincs." Személyiségét szerény visszafogottság, ugyanakkor méltóságteljes határozottság jellemzi. Nem tér ki a kérdések elől, de azért nehezen csikordul a hárommázsás vasajtó. A környezetére irányuló több évtizedes állandó figyelme rászoktatta, hogy önmagából keveset adjon ki, a külső ingerekre neszeljen. Magát a börtönéletet szürkének, egyhangúnak festi le – a szürkeség azonban a biztonság, a nyugalom alaptónusa. Itt az a jó, ha nem történeik semmi különös. "Zendülésből, komolyabb kényszerítő eszközhasználatból én kimaradtam. Tehát ilyen rabverési, hogy is mondjam élményem – például – az nem volt. Egyszer volt egy olyan, hogy a felügyeletemre bízott rab – a "szép neve" egyébként "fogvatartott", de itt most az egyszerűség kedvéért rabról beszélünk, – tehát ő elhagyta a területet, ami fogolyszökésnek minősül. Magyarul, ha átmászik a bástyafalon vagy a kerítésen, az fogolyszökés. Ez egy olyan szituáció volt, hogy nyolc-tíz rab volt a felügyeletemre bízva a Weber Ede utcában. Akkor még nem volt körbekerítve, de ezek a fogvatartottak szabadon mozgóak voltak, tehát nem bankrablók meg embergyilkosok, hanem csekélyebb súlyú bűncselekménnyel voltak elítélve. Nos, tizenegy órakor megvolt, tizenkettőkor nem...Persze előbb-utóbb előkerült, meglett..."

Fogház – börtön – fegyház: így rangsorolódnak az intézmények a bűncselekmény súlyának megfelelően, attól függően, hogy milyen fokozatban kell végrehajtani. Itt van tyúktolvaj, és van olyan is, aki negyven évet kap minősített emberölésért. Elmondása szerint 1989 óta – ekkor kezdte a munkát, – sokat változott, finomodott a helyzet. A büntetés-végrehajtás átesett egy nagyon komoly liberalizáción, például jobban differenciálják a rabokat. "Előtte a BV egy nagyon zárt világ volt, olyannyira, hogy a telefonszáma is titkos volt. Tudta a tanácselnök, meg a rendőr, meg mit tudom én, de földi halandó egyébként nem. Tehát nyitottabbá vált a börtön – nagyon helyesen. A büntetés-végrehajtás része a társadalomnak. Nem szabad azt úgy elszeparálni, mint ahogy volt annakelőtte" – jelenti ki.

Mint ecseteli: Állampuszta például egy fogház és börtön. Ott a gyakorlat úgy működik, hogy a sertéstelepen vagy a kertészetben ki vannak csapva a rabok. Óránként-kétóránként a felügyelő ránéz, megvannak-e. A fegyház és börtön például Szeged vagy Márianosztra. Ott minimum a börtönös vagy börtönfokozatúakat felügyelik. Tehát az igazi börtönőr az, aki a körleten, a "trepnin", tehát a börtön függőfolyosóján felügyel.

A napi rutin első hallásra igen egyszerű, de a falak között és mögött mindig történik valami. Az ébresztő 5.30-kor még az éjszakás műszak lelépő feladata, hatkor váltás létszámellenőrzéssel egybekötve – emlékszik vissza. Ébresztő, semmittevés, ebéd, vacsoráig alapvetően megint semmittevés és ebből áll egy rabnak az élete. Aki a zárkák körül teljesít szolgálatot, annak tizenkét órán keresztül kell biztosítania az intézet zavartalan működését. – "Ez annyiban bonyolultacska, hogy ugye beszélünk hetventől száz fős létszámról. A rabokat el kell különíteni – a jogszabály külön meghatározza: férfiakat, nőket, fiatalkorúat, meg a bűntársakat is. Magyarul egyszerre hetven embert leengedni sétálni nem lehet például, hanem mondjuk legfeljebb húszat. És ezt össze kell sakkozni úgy, hogyha van egy hármas bűntársulat, akkor azok ne tudjanak együtt sétálni, ne tudjanak egymással találkozni a folyosón vagy az udvaron" – fejlti ki.

Baksai Mihályt nézhetnénk akár egykori díjnyertes atlétának, avagy éppen zenésznek, aki szobájában cigarettázgatva elmélkedik a múlt dallamain: "sose voltam én erős ember, de mozgékony" – jegyzi meg. Támadás, fizikai bántalmazás szerencsére sosem érte. Magas, szálfa termete nem idézi meg a filmekből is jól ismert "börtönkaraktert", egykori pályájának nyomait őrzi azonban higgadt fegyelme, távolságtartása, mely utóbbira – elmondása szerint – kivételes szüksége volt munkája során, egyenesen a legfontosabb szakmai szabályként aposztrofálja: "Különösen a régi bútordarabokkal szemben: azok igyekeznek valami úton-módon megvesztegetni a felügyelő urat, hogy ezért aztán valamit tudjanak kérni. Ez lehet egy cigaretta, egy kávé, vagy bármi. Hát, más nem igen... És utána zsarolhatóvá válik a személyzet."

Ráadásul a trepnin felügyelő őr nem hordhat magánál lőfegyvert, hiszen könnyen visszájára fordulhatna a helyzet, hogyha esetleg a rabok megszereznék. Elképzelhetjük, milyen kivételes lelkierőt igényel napi tizenkét órában 70-80 rabot egyes egyedül fegyelemben tartani, miközben állandó a nyüzsgés. Kinek orvosi vizsgálat, másnak levegőzés, munka, látogatás, sportolás, egyéb események. A nyugdíjazott börtönőr a felvetésre, hogy "kicsit pszichológusnak is kell ehhezz lenni", úgy reagál: "nem is kicsit!" És hogy miben nyilvánul ez meg? A távolságtartás mellett az empatikus hozzáállásban. Meghallgatni, de nem belefolyni – foglalhatnánk össze.

A börtönőr-fogvatartott közötti párbeszéd viszont rendkívül fontos a mindennapokban. Megoszt még egy lélektani titkot: "a rab tisztában van azzal, hogy ha engem nyakon vág, vagy akár túszul ejt, a börtönből nem fog tudni kimenni...Na, tehát jól viselkednek alapvetően. Az viszont tapasztalatom, hogy rossz hozzáállással egy rabot fel lehet idegesíteni annyira – én tudtam volna úgy provokálni – hogy nekem jön minden további nélkül, hiszen alapvetően frusztrált és meg van fosztva a szabadságától. Egy rabot fel lehet idegesíteni annyira, hogy nem fogja érdekelni, hogy mit csinál.

"Önmagában az alkatom – hogy is mondjam, nem tesz alkalmassá arra, hogy rendet tartsak egy nyolcvan fős fogolytáborban és mégis probléma nélkül megoldottam. Itt bejön az, amiről szó volt: meghallgatni, párbeszédet folytatni természetesen. Ez megy magától, mert hogyha valami problémája van a rabnak, ott veri az ajtót, ugye nem tud kiszökni a zárkából. Ha hagyja az ember, akkor képes eljutni egészen a szuicid magatartásig. Tehát egy kicsit pszichológusnak is kellett lenni." De hogy ő maga őrként miként érezte magát a börtönben, arról nehéz bármit is megtudni tőle, egyetlen kérdésre válaszol határozottan, mégpedig arra, hogy nem érezte-e bezárva magát? – "Dehogynem!" – vágja rá. És az milyen? – "Hát pocsék" – szögezi le.

Nem ok nélkül ácsingóznak a rabok sem az élvezeti cikkek után – a börtönszleng egyik ismert fogalma, melyet az egykori börtönőr megoszt velünk, a "dobi" - hogy miért ez a neve a serkentőitelnak, melyet amolyan instant bombaként használnak? Talán mert megdobogtatja a szívet, feldob?: ez kotyvasztott serkentőital, fogalmazzuk így. Lehet kávé akár. Praktikusan a börtönben a gyorsan oldódó verziót, három-négyszeres adag egy kevéske vízbe, vagy hasonlóképp a teával, a két deci vízbe, amibe mi egy filtert rakunk, itt tízet vagy akár tizenötöt is tesznek.

S hogy miről "panaszolkodtak" leginkább a rabok? "Bármiről. Annyira azért voltak konformisták, hogy a börtönt vagy a személyzetet nem szidták. Praktikusan vagy a büntetőeljárást szidták, a rendőröket, vagy az ügyészt, vagy a bírót."

A börtönőr feladataihoz tartozik, hogy bizonyos időszakonként praktikusan – mondjuk ez egy óra hossza, – minden zárkába bekukucskáljon ellenőrizni, hogy nem bontják-e a falat, vagy nem "rosszalkodnak-e", nem ütik-verik-e egymást a rabok, valamint a zárkát is át kellett kutatni. Ha kijön a rab, meg kell motozni, majd mielőtt visszamegy, megint megmotozni. "Nem úgy működik, mint a filmekben. Ez egy állandó mozgás, hangyaboly. Jön-megy – már nem csak úgy saját jószántából – a rab, hanem nyilván kinyitom neki az ajtót, elkísérem, meg aztán ha visszajön, akkor becsukom" – ez így egyszerűnek tűnik...

Mint megvallja, a börtönőri munka nem éppen családbarát foglalkozás – reggel hattól este hatig szolgálatban – sajnos a házassága is ráment, két fiúgyermeket neveltek. Rögtön párhuzamot von saját élete és a fogvatartottaké között: "Annyira rászocializálódik a börtönre, hogy a szabad élettel nem tud mit kezdeni. A kapcsolatai fölszámolódnak, tönkremennek, egzisztenciálisan is nyilván hátrányos helyzetbe kerül. És ez valamilyen szinten igaz a börtönőrre is. Tehát, mint mondtam, nekem traumatikus élmény volt, amikor durrant mögöttem a börtönajtó. Éveken át nagyon-nagyon fontolgattam, hogy ott kéne hagyni. És eltelt nyolc, tíz év, az életemmé vált a börtön, szóval már nem is tudtam másban gondolkodni. Tehát, ha úgy tetszik, visszaeső lettem első körön."