Amit a tűz sem égethet el

Egy fotót, amelynél hosszú időre megállok. Pedig ritkán időzöm el egy-egy képnél. Most mégis hosszasan nézem a megörökített pillanatot, mert pontosan visszaadták mindazt, amit ilyenkor nehéz szavakba önteni: az összetartozást, a szeretetet, a talpra állást, és talán a reményt is mindazok számára, akik tudják, milyen egy tragédia után újra felállni és leporolni magukat.

Sokan talán nem ismerik ezt a nevet, hiszen ezt a területet korábban egyszerűen csak Ősborókásként emlegettük. Az Ősborókás azonban ma már csak egy emlék. A 2012-es bugaci tűz nem egyszerűen egy erdőtűz volt. A Kiskunságban sokan máig közös traumaként beszélnek róla, amely mély nyomot hagyott a helyiekben, az erdészekben, a természetvédőkben és a tűzoltókban egyaránt.

A lángok 2012. április 29-én csaptak fel a Bugaci Ősborókás területén, és végül mintegy 1100 hektárnyi terület vált a tűz martalékává, köztük az ország egyik legismertebb és legértékesebb borókás élőhelye. Az oltás öt napon át tartott, naponta több mint száz tűzoltó, önkéntes, civil és természetvédelmi szakember dolgozott azért, hogy megfékezzék a pusztítást.

Talán ezért volt olyan rémisztő a mostani riasztás is. Mert Bugacon a füst nemcsak egy újabb tűzesetet jelent, hanem emlékeket is felidéz. Olyan képeket, amelyeket sokan tizennégy év elteltével sem felejtettek el.

A mostani riasztásra is egy emberként mozdult meg a térség. A Kiskunsági Nemzeti Park munkatársai, a Bugaci Ménesbirtok csapata, a Bács-Kiskun Vármegyei speciális kutató-mentő egyesület tagjai egyaránt a helyszínre siettek. És érkeztek civilek is. Volt, aki quaddal jött segíteni, más a levegőből kapcsolódott be a védekezésbe. Igen, repülővel. Jakabszállásról érkezett a légi segítség a terület feltérképezéséhez, hiszen az óránként 40-50 kilométeres széllökések miatt a tűzoltók nem tudták a drónjaikat a levegőbe emelni.

Nem volt nyafogás. Nem volt mérlegelés. Nem hangzott el, hogy „ez nem az én dolgom”. Csak egy kérdés volt: miben segíthetek?

A helyszínen voltam. Dolgoztam már velük terepen, láttam őket bevetés közben, ismerem a profizmusukat, a gyors reakcióikat, a rutinszerű munkavégzésüket. De ez most más volt. Hiába a higgadt döntések, a pontos utasítások és a megszokott fegyelem, a levegőben érezni lehetett valamit: az aggodalmat. Nem azért, mert tanácstalanok lettek volna. Hanem azért, mert sokaknak ugyanazok a képek villantak be, ugyanazok az emlékek tértek vissza, amelyeket Bugacon 2012 óta senki sem felejtett el.

Az önkéntes és a hivatásos tűzoltók ezúttal is erőt jelentettek. Együtt léptek fel, egy közösségként, egy családként azért, hogy megvédjék azt, ami mindannyiunk közös értéke.

A lángok fákat perzseltek meg, de azt is megmutatták, hogy vannak közösségek, amelyeket a tűz sem képes szétszakítani.

Meglehet azért is gondolkodtam el mélyebben, mert azt a képet Andi küldte a heroikus küzdelmeik után. Egy megperzselt fatörzset, benne egy szív alakú nyommal, amelyet a lángok hagytak maguk után. A természet üzent neki és Andi továbbadta.

És talán a fába égett szív alakú forma is ezt jelképezi: érhet bennünket tragédia, és bár időnként mindent hamu boríthat, abból a hamuból egyszer új élet sarjad. Mert a legnehezebb pillanatokban végül mindig az összefogás, az emberség és a szeretet bizonyul erősebbnek a reménytelenségnél.

A lángok végül elhaltak. S a szeretet tovább él.