Bántó hangok, nyugtalanító sötétség és elképesztő ízkavalkád a Láthatatlan vacsorán

A Láthatatlan vacsorát a Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete szervezte nemrég szemléletformáló céllal, az egyik kecskeméti étteremben. A rendezvényre a postai dolgozókat, a bankszektor munkatársait, a víz- gáz- és elektromosipari szolgáltatók munkavállalóit, továbbá az egészségügyi dolgozókat és a sajtó képviselőit invitálták meg ezúttal. Utóbbi én lettem volna egymagamban, míg a többiek nagyobb csapatokban érkeztek, összesen olyan hetvenen.

A vendéglő rendezvénytermében a modern belsőépítészet látványos formavilága élénk fényárban tündökölt. Ezt azonban akkor még senki sem értékelte igazán. A nemlátó szervezőknek mit sem jelentett, a látók pedig akkor még – hiába értették, mi „készül ellenük” –, nem érezték át, milyen jó is nekik, hogy láthatnak ilyet is… Mondják, akkor értékeled, amid van, miután elvesztetted. És ha ideiglenesen is, de hamarosan lemondhattunk mi is legfontosabb érzékszervünkről.

A dizájnos, emberekkel teli terem szürreális sötétségbe burkolózott – áramszünetkor, lefekvéskor érez ilyet az ember. Csakhogy mi egy zajos vendéglátóhelyen ültünk, sok egymást ismerő ember csacsogása, nevetgélése közepette. S hogy teljes legyen az élmény, egy fekete szemtakarót is fel kellett venni, amitől tényleg teljes sötétségbe borult minden.

Az ügyesebbek már előre töltöttek magunknak vizet, próbálták megjegyezni az étkészlet helyzetét, s mindenféle praktikus tanácsokat kértek a köztünk lévő vakoktól. Az egyesület által a helyszínre hozott segédeszközöket is sokan kipróbálták, a csipogó pohár-folyadékszintjező is egy újabb hangszínként vegyült az egyre erősebbnek tűnő hangzavarba.

A zaj nőtt, pedig semmi sem változott. Sem a hangerő nem lett nagyobb, sem a közlékenység nem lett erősebb, sőt a létszám sem növekedett. Mégis, a hanghatások egyre bántóbbak lettek – ez megfogalmazódott bennem is, és érdekes élmény volt mástól is hallani az összegzés során. Amikor még láttunk, s égett a villany, az asztaloknál ülő emberek helyzetéből adódóan egyfajta vízszintes térélmény uralkodott a képzeteinkben. Erre akkor jöttem rá, amikor 10-15 perc „vakság” után a mindenhonnan visszaverődő hangok miatt egyre inkább egy gömbben éreztem magam.

Mire a leves megérkezett, már kezdtük tanulni, hogyan kell „látni” a kezünkkel. Rutinná váló mozdulatsorral ellenőriztük az előttünk lévő evőeszközöket, szalvétát, poharat stb. A pincérek óvatosan közlekedtek a hátunk mögött, jelezték, ha készültek letenni valamit. Mikor közeledett a leves, mintegy előhírnöként, de inkább szinte cunamiként tolta maga előtt az illatát – hihetetlen, hogy a látás kiiktatásával azonnal a többi érzékszervünkre támaszkodunk, ugyanakkor, hogy ez milyen szinten és milyen gyorsan erősíti fel azok szerepét.

„Leteszem a levest, jó étvágyat!”, mondta egy kellemes női hang mögöttem; majd tompa koppanás jelezte, hogy meg is érkezett. Gyors kézi ellenőrzés a néhányszor begyakorolt tapintási rutin szerint, kis, kerek tányér, magas, meleg fallal. Már illatra meg lehetett mondani, hogy valamilyen krémleves. Újabb rutinmozdulatsorral végig az eszközökön, kanál kiválaszt, másik kézzel – a helyzetmeghatározás érdekében – újabb kellemes, meleg érintés a tányéron, majd megindul a kanalazás, talán a vegetatív idegrendszer segítségével – gondolom, valami „programozott” dolog, hogy csukott szemmel is megtaláljuk a szánkat.

A második fogás előtt kicsit aggódtam: reménykedtem, hogy nem valami összetett gourmet-fogás lesz, sok vágnivalóval, mert azt el sem tudtam képzelni, miként kivitelezném. Szerencsére nem. Valami újragondolt rizseshús került a tányérokra, egyébként rendkívül ízletes formában. Az étel egyszerű állagából eredően a sok rutintalan így sokkal könnyebben boldogult vele. Némi késsel-villával érzékeléssel lehetett követni, hogy a tányér mely sarkában rejtőzik még egy kis finomság. S amikor a különböző falatok – a zöldségek, a fűszerek, a hús – változatos aromavilága találkozott az ízlelőbimbókkal, fantáziánkban olyan spektrumszerű kavalkádot okozott, mint ahogy azt a Lecsó című animációs filmben oly találóan ábrázolták. (Már aki látta a filmet.)

Az egész érdekes és rendkívül fárasztó élmény volt. Amikor végre levettük a szemtakarót, nagy megkönnyebbüléssel vettük tudomásul, hogy mint egy fontos fogódzó jött vissza a látásunk.

Hencz András, a vakok és gyengénlátók megyei egyesületének elnöke azzal zárta a rendezvényt, hogy véget ért ez a játék, látók és nem látók számára is, azzal a különbséggel, hogy utóbbiak ugyanúgy folytatják, ahogy eddig…

* * *

Epilógus

A vacsora előtt egy órán át hangolódtunk rá a nemlátók világára. Olyanok meséltek sorsukról, akik világ életükben vakok voltak, s olyanok is, akik balesetben, betegség által tinikorukban vagy fiatal felnőttként veszítették el szemük világát. Sok, átlagember számára felfoghatatlan, megdöbbentő történet. Tanúbizonyságok erőről, elfogadásról, életrevalóságról, kitartásról. Ha saját érzéseimből indulok ki, egy sor inspirációt kaphattunk ahhoz, hogy magunk is jobb, erősebb emberré váljunk. Ugyanakkor – hiszen ekkor még láttunk – asztaltársaim arcvonásai is arról tanúskodtak, hogy valami hasonló jár a fejükben.