Besúgó vagy áldozat? – Amit az ügynökakták valójában elárulnak

-Ön az édesapja állambiztonsági múltja révén családilag is érintett, valamint tagja lett annak a független szakértőkből álló, interdiszciplináris tanácsadó testületnek, amelyet Tarr Zoltán társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter hozott létre. Mi a feladata?

-Az én esetemben talán az a különleges, ha fogalmazhatok így, hogy a családi múltfeldolgozás tapasztalata és a történészi kompetencia összekapcsolódik bennem. Így egyszerre van történeti ismeretem az egykori állambiztonság működéséről és arról, hogy milyen kihívásokat okozhat, ha egy szerettünkről, közeli hozzátartozónkról derül ki, hogy súlyos titkot hordozott az élete során. A tanácsadó társaimmal a nyilvánosságra hozatal társadalmi hatásainak kezelésére fogalmazunk meg szakmai javaslatokat. A konkrét feladatokról és a közös munka irányairól a testület tagjaiként együtt döntünk majd, ez a folyamat pedig még előttünk áll. Jövő hét csütörtökön már érdemben is nekilátunk a közös munkának!

-Mit látunk pontosan a most nyilvánosságra hozott ügynökaktákban? Milyen nyilvántartásokból származnak az adatok, és mit tudhatunk meg belőlük egy-egy személyről?

-Az ügynökakta kifejezés a köznyelvi megfogalmazása mindannak a dokumentációnak, amit egy hálózati személyhez kapcsolunk a fejünkben. Valójában különböző nyilvántartási iratokról és dossziékról beszélünk, amelyeket sosem neveztek így. Jelenleg az úgynevezett mágnesszalagokról lementett adatokat láthatjuk, több mint ötvenezer névvel. Ezek azonban csak minimális mennyiségű személyes adatot tartalmaznak, nem mondanak különösebben semmit az illető és az állambiztonság kapcsolatáról, pláne nem a tevékenységéről. Hasonlóképpen kevéssé informatívak a B-naplók, amelyek közül csak öt darab maradt fenn, de több tízezer személyes adatot tartalmaznak. Végül pedig itt vannak a 6-os kartonok, amelyeknek a tartalmából már bizonyos következtetéseket le lehet vonni. Kiderül belőle a beszervezés és a kizárás időpontja, a hálózati személy besorolása, továbbá következtetni tudunk a beszervezés alapjára is, noha annak konkrétumait nem ismerjük meg ebből a dokumentumból. Láthatjuk, ha az informátornak volt M-dossziéja, azaz munka dossziéja, amelybe a jelentéseit gyűjtötték, valamint láthatjuk a beszervezési, azaz B-dossziéjának számát. Ha ez még rendelkezésre áll a levéltárban őrzött 9-10 000 dosszié között, akkor az jövőre, február 25-én válik majd nyilvánossá, míg az M-dossziékat érintettként vagy kutatóként ismerhetjük meg. Ugyanakkor ahhoz, hogy értelmezni tudjuk, amit olvasunk, muszáj megtanulni az állambiztonsági zsargon néhány kulcskifejezését, így azt javaslom, a nyitottaktak.hu-n található segédletek és magyarázó anyagok használatát ne spóroljuk meg. 

-Ha valaki megtalálja egy hozzátartozója nevét a listán, milyen adatokat kell először megvizsgálnia? Miből derülhet ki, hogy az illető valóban együttműködött az állambiztonsággal, vagy csupán beszervezni próbálták?

-E tekintetben is leginkább a 6-os kartonok adhatnak támpontot. A dátumokból következtethetünk arra, hogy ez a hálózati kapcsolat nagyjából meddig tarthatott, ha nagyon rövid volt, akkor jó eséllyel egy gyors visszautasítás történhetett. A kartonokon pedig azt is feltüntették, ha az illető megtagadta az együttműködést vagy valamilyen okból kizárták a hálózatból, azaz megszakították vele a kapcsolatot. A beszervezés menetéről és konkrétumairól azonban a B-dossziékból nyerhetünk információkat, illetve abból, ha a levéltárhoz fordulunk és kutakodni kezdünk. Az adatbázis, amit látunk, a múlt megismerésének a kiindulási pontja, nem pedig annak lezárása. Ahhoz elég információt szolgáltat, hogy kérdéseink, akár kétségeink legyenek, ahhoz viszont keveset, hogy végleges eredményre jussunk. Én azt javaslom, hogy mindenféle ítéletalkotás nélkül csak gondolkodjunk el azon, hogy a hozzátartozónk hány éves volt, milyen élethelyzetben lehetett, amikor történt vele valami. Emlékezzünk vissza a családi történetekre a korról, kérdezzünk meg olyanokat, akik még emlékezhetnek vagy keressünk olvasnivalót, hogy felépítsük a kontextust, amelyben majd az információkat értelmezni tudjuk.

-Mi a különbség a mágnesszalagos nyilvántartásban szereplő személyek, a 6-os kartonnal rendelkezők, illetve a B- és M-dossziéval rendelkezők között? Melyik dokumentum pontosan mit bizonyít?

-A mágnesszalagos "H", azaz hálózati adattárat 1970-től vezették, 6-os kartonokat pedig 1950-től használtak. Ezek különböző nyilvántartások, amelyek a hálózat tagjainak azonosítására szolgáltak, az állambiztonság belső működtetéséhez volt rá szükség. A B-dosszié az ügynökre nézve a legérdekesebb. Kiderül belőle, hogy mióta tanulmányozta őt a szerv, milyen környezettanulmányt készítettek róla. Itt még ő is megfigyelt személy. Az állambiztonság pedig nem a jót kereste az emberekben, utazott a gyengeségekre, a sérülékenységre, a kiszolgáltatottságra. Kompromittáló adatokat gyűjtött és igyekezett jól felmérni az illető személyiségét, s a benne rejlő lehetőségeket. Ezután egy beszervezési terv készült. Ha azt sikerrel végrehajtották, megtörtént az a bizonyos "aláírás": a beszervezési nyilatkozat hitelesítése az immár hálózati személlyé váló ember által. Emellett pedig az úgymond ügynöki életére, pályájára vonatkozó anyagokat olvashatunk benne. Az M-dosszié más történet: ez az informátor által megfigyelt személyekről szól, az ő titkaikat őrzi. Ebbe kerültek bele az ügynök jelentései. Ha valakinek van M-dossziéja, akkor végzett valamilyen munkát az állambiztonság számára. Ugyanakkor a jelentéseinek az értékelése és annak megállapítása, hogy azoknak milyen súlya volt, csak kutatással deríthető ki. 

-Előfordulhat, hogy valakit ügynökként tartottak nyilván, miközben soha senkiről nem jelentett? Milyen bejegyzések, dokumentumok vagy körülmények utalhatnak sikertelen beszervezésre?

-Itt két külön helyzetről van szó. Az egyik esetben megtörtént a beszervezés, de valóban előfordult, hogy valaki soha nem adott semmilyen jelentést. Olyan is volt, hogy mégsem foglalkoztatták, mégis a hálózat tagjaként volt regisztrálva. Bíztató jel lehet, ha a 6-os kartonon nincs feltüntetve M-dosszié vagy éppen az van odaírva, hogy "M: üres", ugyanis ilyet is láttam már. Ettől függetlenül, ha biztosra akarunk menni, forduljunk a levéltárhoz, hogy megtudjuk, van-e az illetőhöz kapcsolható és fennmaradt iratanyag. A másik eset, amikor valójában nem jött létre együttműködés, de a kartont vagy a szükséges bürokratikus iratokat elkészítették. Sikertelen beszervezésre a 6-os kartonon is utalhatnak bejegyzések, különösen, ha a beszervezés ideje és a munka megtagadása között minimális idő telik el. Bővebben a B-dossziékban maradhatott fenn ezeknek a történeteknek nyoma, akár úgy is, hogy megismerhetjük, miért hiúsult meg végül a beszervezés. Ha ilyen konkrét bizonyítékunk nincs, a beszervezési nyilatkozat és a jelentések hiánya is fontos körülmény lehet. Ugyanakkor az iratok hiányából nem következik automatikusan, hogy a beszervezés sikertelen volt, hiszen az iratanyag nem minden esetben maradt fenn hiánytalanul.

-Mennyire megbízhatók ezek az adatok? Lehetnek bennük tévedések, hiányosságok, esetleg tudatosan meghamisított információk? És mi a helyzet azokkal, akik valóban jelentettek, de nem szerepelnek a mostani adatbázisban?

-A most látható nyilvántartásban természetesen vannak adminisztratív hibák, hiányosságok, elírások, és szerepelhetnek téves minősítések is. Noha teljes mértékben nem zárható ki a tudatos hamisítás sem, azt gondolom egyébként is akkor járunk el helyesen, ha az adatokat forráskritikával kezeljük, összevetve azokat más információkkal, hiszen valójában így válhatnak csak helyesen értelmezhetővé. De sose feledjük, hogy a megismerés mindig korlátozott, nem lehet teljes. Egyszerre rendkívül jól dokumentált ez a korszak, s mégis úgy érezhetik sokan, hogy a hálózat most megismerhető 50-60 ezer tagjának iratai csak egy töredéket jelentenek. 1945 és 1989 között a becslések szerint akár 150-160 ezren is megfordulhattak a hálózatban, világos, hogy a kép nem lehet teljes. Vannak, akikről már sajnos semmit sem fogunk megtudni az iratpusztulások és az iratmegsemmisítések miatt. Azonban vannak olyanok is, akiknek hiányoznak a korábban felsorolt nyilvántartási dokumentumai, de mégis találkozhatunk velük a levéltárban a kutatás során. Kutatással az ő történetük is feltárható, de általában is javaslom, hogy olvassák a történészek írásait, sok ilyennel fognak találkozni.

-Ha valaki szeretné tisztázni egy hozzátartozója múltját, hová fordulhat, és milyen további dokumentumokat kérhet ki? Hogyan lehet egy nyilvántartási adat mögött feltárni a tényleges történetet?

-Forduljon az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárához és előkészítenek neki minden rá vagy a családjára vonatkozó iratot. Mélyebb megismeréshez csak az olvasás, a családi beszélgetés és a kutatás vezethet, s az, ha megteremtik az adatok kontextusát. Így válik majd szépen láthatóvá a rideg adatok mögötti emberi élet, amely ilyen nyomot hagyott. Ugyanakkor sose tévesszük össze egy ember teljes életével mindazt, amit az iratokon látunk, ne terjesszük ki az egész személyére az ügynök fogalmát sem. A megértés nem felmentés, a körülmények figyelembevétele nem relativizálás. És valószínűleg jobban fogjuk érteni, hogy a rendszer működtetőinek, a pártállam valódi irányítóinak milyen súlyos felelőssége volt mindabban, amit ezzel a társadalommal tettek. Mert ebbe a hálózatba valójában az ő hatalmuk fenntartásáért fogtak be embereket így vagy úgy. A sok kis részfeladat elvégzéséből a Belügyminisztériumban állt össze a teljes kép. Azért történt az egész, hogy másnap Kádár János asztalán ott legyen az a napi tájékoztató, amely megnyugtatta őt, hogy minden rendben van, a szervek őrködnek az alávetettek felett.

-Ön szerint szakmailag helyes volt ilyen formában nyilvánosságra hozni ezeket az adatokat? Mit kellene mindenképpen tudnia a közvéleménynek ahhoz, hogy ne szülessenek megalapozatlan ítéletek?

-Természetesen a tanácsadói testülettel foglalkozunk majd ennek a társadalmi hatásaival. Viszont a nyilvánosságra hozatalról saját álláspontom van és most nem a tanácsadói minőségben beszélek. Úgy gondolom, hogy a nyilvánosságra hozatal részben az ismert, például cseh és szlovák példákon alapult, másfelől tovább is megy a hozzáférés biztosításában. Nincsen ugyanakkor tökéletes megoldás, történnek hibák is, de látnunk kell, valójában éppen a mi demokratikus jogainkat, a múlthoz való hozzáférésünket erősíti meg ez a folyamat. Mi döntünk arról, hogyan viszonyulunk hozzá és élünk vele. Ez a szabadság viszont rámutat arra is, hogy a reakcióink valójában rólunk szólnak, nem pedig a múltban történtekről. Az első sokkon, a gyors válaszokon, a szenzáció napjain talán már túl vagyunk. Felnőttként kell kezelnünk a helyzetet, s ha ez sikerül, akkor megvalósul a múlt közösségi feldolgozása. Rajtunk múlik, hogy ebből bölcsebben és megerősödve kerüljünk ki, közösen. Alakítsunk ki végre egy olyan beszédkultúrát, amely a jövőben is segíthet minket, ha kihívásokkal találkozunk!