„Hagyományból, művészetből, barátságból építette fel a világát”

Tolnai Ottó költő, próza- és drámaíró, szerkesztő 1940. július 5-én a jugoszláviai Magyarkanizsán született. Általános iskolás volt, amikor édesapját koholt vádak alapján bebörtönözték, vegyeskereskedési üzletét államosították. Már általános iskolás korában megmutatkozott az irodalom és a képzőművészet iránti érdeklődése. 1955-től 1959-ig a zentai magyar gimnázium tanulója volt, diáklapot szerkesztett. Ekkor jelentek meg első próza-publikációi. Kosztolányi Dezső verseitől és prózai portréitól kapott indítékot arra, hogy felfedezze a maga számára a kisváros élményét, jellegzetes figuráit a művészi alakteremtés számára.

1959 és 1962 között bölcsészhallgató volt az újvidéki, 1963-ban a zágrábi egyetemen. 1959-ben nyílt meg az újvidéki egyetem magyar tanszéke. Itt az első egyetemistanemzedék tagjai – Tolnai Ottó, Domonkos István, Bányai János, Végel László, Gerold László és mások – a művészeti konzervativizmussal szembefordultak, a modernizmus eltökélt híveivé váltak. Sinkó Ervin és B. Szabó György voltak a tanáraik, akiktől ösztönzést kaptak az avantgárd jellegű művészet képviseletéhez. 1961-ben megjelent az újvidéki Ifjúság című lap Symposion című melléklete, ennek egyik szerkesztője Tolnai Ottó volt. Ebből a mellékletből fejlődött ki 1965-ben az Új Symposion című folyóirat, melynek 1969-től 1972-ig Tolnai Ottó látta el a főszerkesztői feladatait. Ez a folyóirat képviselte – a párizsi Magyar Műhellyel együtt – a legmodernebb, neoavantgárd jellegű magyar irodalmat.

A jugoszláviai magyar irodalom úgynevezett Symposion-nemzedéke nagy feltűnést keltett az egész magyar irodalomban merész művészi kísérletezésével. Az Új Symposion sorra közölt olyan műveket, amelyeket a magyarországi folyóiratok nem közölhettek. Ennek az új irodalomnak egyik meghatározó személyisége – költőként, prózaíróként és szerkesztőként egyaránt – Tolnai Ottó volt. Nagyon fiatalon elismert költő lett.

1970-ben európai költőtalálkozón vett részt Balatonfüreden, ahol H. M. Enzensbergerrel is találkozott. 1972-ben írószövetségi delegáció tagjaként Szovjetunióbeli körúton vett részt. 1972-ben a jugoszláv hatóságok politikai vádat emeltek az Új Symposion ellen, Tolnai Ottót leváltották főszerkesztői tisztségéről. 1974-ben megvált az Új Symposion szerkesztőségétől és az Újvidéki Rádió munkatársa, művelődési műsorok szerkesztője, képzőművészeti kritikusa lett. Itt dolgozott 1994-ig, nyugdíjazásáig.

Tolnai Ottó évtizedeken át a Forrás szerzője volt, több verse és írása is megjelent vármegyénk szépirodalmi folyóiratában. Kerek születésnapjain a lap is rendszeresen köszöntötte. 2010-ben, a 70. életéve kapcsán megjelent összeállításban Miklya Zsolt így méltatta: „Merész dolognak tűnhet Tolnai Ottót a hit lovagjával összehasonlítani (netán lovaggá ütni, mivel is, krumplicukorvágó késsel, lombfűrésszel, partvisnyéllel vagy egy lopott tű hegyével), pedig kézenfekvő a párhuzam: míg a hitlovag a „fenségeset a leghétköznapibb módon” fejezi ki, addig Tolnai számára a leghétköznapibb dolgokban egyszer csak ott a fenséges (a szent). Mi volt kérded a legszebb Dániában című versében így fogalmaz: »a lét a semmis nyomokban mutatkozik legszívesebben«.”

Egyetlen magyarországi nagyszínházi bemutatóját is a hírös városban tartották meg. „Leghagyományosabb” színpadi munkáját, a Végeladást 1980-ban, a Katona József Színház Kamaraszínházában állították színre. A darab főszereplőjére, Kiss Jenőre óriási hatást gyakorolt Tolnai Ottó alkotása: „Művész még nem hatott rám olyan átalakítóan, mint Tolnai Ottó – mondta pár nappal a premier előtt. – Találkozásaink meghatározóak lehetnek további pályámra. Szokatlan felelősséggel keresi a dolgok lényegét, hántja le a megismerés felszíni rétegjeit. Egyszerűen: elmélyülten gondolkodik. Ritka tünemény. Ezért örülök, hogy mégis én birkózhatom Csömöre bácsi szerepével.” Ez a darab nemcsak a Tolnai-életmű, hanem az egész magyar drámatörténet jelentős teljesítménye. Később több színművét játszották külföldön is.

Legalább ötven kötete jelent meg; versek, prózák, monográfiák, gyerekversek. Néhány ezek közül: Rovarház (1968), Agyonvert csipke (1969), Világpor (1980), Virág utca 3. (1983), Vidéki Orfeusz (válogatott versek, 1983), Árvacsáth (1992), Wilhelm-dalok avagy A vidéki Orfeusz (1992), Kékítőgolyó (1994), Rothadt márvány (1997), Balkáni babér (2001), Szög a nadírban (2005), Ómama egy rotterdami gengszterfilmben (2006), A pompeji szerelmesek (2007), A kisinyovi rózsa (2010), Világítótorony eladó (2010), Szeméremékszerek 1-3. (2018–2022).

1984-ben feleségével hosszabb időt töltött Németországban idénymunkán. 1985-ben részt vett New Yorkban a Magyar Költészet Ünnepén. 1989-ben a Vajdasági Íróegyesület elnökévé választották. 1990-ben ő volt a Jugoszláv Írószövetség utolsó elnöke. Munkásságáért számos rangos elismerést kapott. 1967-ben és 1980-ban Híd-díjjal tüntették ki, 1981-ben József Attila-, 1993-ban Ady Endre-, 1999-ben Weöres Sándor-díjat kapott, 2000-ben A Köztársasági Elnök Aranyérmével, valamint Radnóti Miklós-díjjal ismerték el. 2007-ben megkapta a Kossuth-díjat az avantgárd hagyomány magas szintű megújításáért és a vajdasági magyar irodalom szervezésében vállalt szerepéért. 2009-ben a Grenadírmars című kötetéért Artisjus irodalmi nagydíjjal tüntették ki. 2017-ben megkapta a Vajdasági Írók Egyesületének életműdíját, 2018-ban a Hazám-díjat. 2022-ban kiérdemelte a Városmajor 48 Irodalmi Társaság Alapítvány Életműdíját, 2023-ban a Vilenica-díjat.

Füzi László irodalomtörténész, a Forrás folyóirat főszerkesztője 2010-ben egy kérdésre válaszolva, hogy tudniillik mi kötötte össze Tolnai Ottóval, így válaszolt: „A radikalizmust jelentette. Ilia tanár úr oldalán néha én is ott voltam, megszólalni sem mertem. Később értettem meg, hogy a radikális fiatalok a Vajdaságban kultúrát teremtettek. Olyan súlyút, mint amilyen az erdélyi (romániai) magyar kultúra volt a hatvanas évek végétől. A kanizsai Tisza-parton megtapasztalhattam, hogy a lázadó költő mindent ismer, ami hagyomány, folyton a vajdasági magyar kultúra feladataiban gondolkodik. Prózája: mikrorealizmus. Avantgárd költő, aki a mikrorealizmushoz jut el. Palicsi házában értettem meg, hogy hagyományból, művészetből, barátságból építette fel a világát, hogy az élet művészetté, a művészet életté alakulhat át.”

(Források:  *Forrás, 1990  *Hírös Naptár  *Prof. Dr. Görömbei András jegyzetei  *Magyar Szó  *Népszabadság, 2010  *Petőfi Irodalmi Múzeum  *Petőfi Népe, 2010  *Radnóti Zsuzsa: Magányra ítélve)