In memoriam dr. Zentai György
Dr. Zentai György Erdélyben, a Máramaros megyei Felsőszőcsön született 1942. június 12-én. A partiumi településen csak rövid ideig élt – hivatalnok édesapját pár év után továbbhelyezték –, általános iskoláit már Kétegyházán végezte, azután Békéscsabán, a Rózsa Ferenc Gimnáziumban tanult tovább. 1961-ben érettségizett, majd tanulmányait a Szegedi Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karán folytatta, ahol diplomáját 1967-ben vette át. Ezt követően Kecskeméten élt. Előbb a Bács-Kiskun Megyei Tanács Kórháza II. számú Belgyógyászati Osztályán dolgozott, de már ezekben az években is ellátott háziorvosi feladatokat, mert munkájának részeként körzeti orvosokat helyettesített. 1974-ben belgyógyász szakvizsgát tett, és a Rákóczi úton főállásban háziorvos lett. Néhány évvel később dr. Zonda László főigazgató főorvos hívására elvállalta a rendelőintézet egyik úgynevezett „sáv-belgyógyász” főorvosi állását: egyrészt belgyógyászati szakrendelést végzett, emellett több háziorvos ellenőrzése, felülvizsgálata is a feladata volt. 1992-től ismét családorvosként dolgozott, közben háziorvosi szakvizsgát is szerzett. Előbb Széchenyivárosban, majd mintegy fél év múlva, dr. Knolmár István nyugdíjba vonulása után a Madách téri rendelőben várta a pácienseket. 2006-ban mentorképzésen vett részt, ezt követően éveken át praxisában fogadta szakmai gyakorlatra az orvostanhallgatókat. Magas színvonalú munkájáért 1997-ben Kecskemét Városért Egészségügyi Díjjal jutalmazták.
Néhány évvel ezelőtt, egy vele készült interjúban így vallott az életéről, munkájáról: „Úgy érzem, ez tartja bennem a lelket. Biztos, hogy így van, és már előre félek attól, hogy ha egyszer le kell tennem a lantot, akkor majd mit csinálok. A mostani életformám nekem teljesen megfelel, mert változatosak a napjaim. A munkámmal együtt járó feladatok óráim elég nagy részét kitöltik, mert a rendelési időn kívül mindig akad még egy-két dolog minden nap, amit el kell intéznem – beteghez kell kimenni, valamelyik páciensemmel kapcsolatban intézkedni kell, telefonon is gyakran hívnak –, szóval van bőven teendőm. Örülök annak, hogy a betegeim kedvelnek – legalábbis többnyire ilyen visszajelzéseket kapok tőlük –, és én is jól kijövök velük, persze több évtizedes tapasztalattal a hátam mögött ez már nem is olyan nehéz, sokszor elég egy köhintés, és már akkor tudom, hogy ki várakozik a folyosón. […] Szeretnék még, ha lehet, minél hosszabb ideig gyógyítani, tudásommal betegeim hasznára lenni.”