Könyvajánló – Akutagava Rjúnoszuke: A vihar kapujában

Akutagava Rjúnoszuke címadó darabját (A vihar kapujában) többek között a neves filmrendező, Kuroszava is feldolgozta, noha egy másik jelentős novellát véve alapul, mely szintén szerepel jelen válogatásban (A bozótmélyben). Az író 1892-ben született, de már a századforduló modernitása hatott rá elementáris erővel. Keveset tudunk tényleges életrajzáról; ami érdekes lehet, hogy nem sokkal tokiói születése után anyja megőrült, apja nem vállalta nevelését, ezért nagybátyja vette magához, akitől neve is származik. A megtébolyodástól, idegbajtól való félelme egész rövid életén át végigkísérte. Megnősült, angol irodalmat tanított, s noha sikeres író volt, végül valami bizonytalan szorongás kerítette hatalmába – ezek az utolsó nyomok az öngyilkossága miértjeit kutató utókor számára. Harmincöt évéből az utolsó nyolcat csak az írásnak szentelte. Egész írásművészetére jellemző a sokrétűség, a stílusgazdagság.

A Császári Egyetem angol szakos hallgatójaként folyóiratot szerkesztett, a század eleji japán irodalom neorealista irányzatának vezéralakja lett. Az akkori szerzők élesen szembementek a korábbi vallomásos énregények természeti tájakkal-rajzokkal díszített hagyományával. Ahogyan a költő Gergely Ágnes, a novellák fordítója írja a könyv alapos és hiánypótló utószavában: „Nincs nagyobb kegyetlenség, mint pusztulásról beszélgetni és közben teázni. Akutagava nem hitt az emberben, csak a szépség mindent túlélő erejében.” Mondhatjuk úgy is, hogy hagyta magát vezetni a szépség bűvöletének útján, a következményeket figyelmen kívül hagyva hitt a szépség erejében. Végül, mikor Japán mint a Kelet-Nyugat közötti híd szimbóluma összeomlik elméjében, a méreg után nyúl. Persze ezek csak találgatások.

A bizonytalanság, a kaleidoszkóp-szerű perspektíva igen markánsan jellemzik ezt a novellafolyamot. A bozótmélyben már kezdetben fölvázolja az emberi élet tünékenységét, s egészen különleges módon érzékelteti, hogy olykor hány és hány emberi igazság létezik, miközben az egyetlen megragadhatatlan marad számunkra. Egy bűnténybe csöppenve hallgatjuk meg hét különböző ember vallomását, köztük a halott áldozatét egy médium segítségével. Mindegyik másként meséli el a történteket, de a szégyen elviselhetetlensége és az élet tisztaságába vetett ellentmondást nem tűrő hit mindegyikből kiviláglik. Felvillan a szépség megbabonázó ereje, vonzása, mely azonban nem egyértelműen kapcsolódik egybe a jósággal. A szamuráj-etika és a bűn, a női erény és a hősi harcos idolja keveredik zavarbaejtő jelenetekben, de kristálytiszta stílusban. Ahogyan Kató Súicsi, japán irodalomtörténész írja: „Műve az élete fölé emelkedett…Kevesen alkalmaztak sikerrel ennyiféle stílust. Ábrázolása kristálytiszta, láttató erejű, gyakran gunyoros, és minden esetben a megidézett kor felülmúlhatatlan ismeretéről tanúskodik”. Lerombolja, majd új valósággá építi elmúlt korok örökségét, látvány- és érzelemvilágát. A buddhista szerzetesek, a nyugati kereszténység például egy különös történetben tárul elénk, az ördög egy szerzetes alakján keresztül kísérti meg az embert. A dohány portugál behozatalának kesernyés interpretációját is tetten érhetjük, de nem áll távol ettől az elbeszéléstől a vallási irónia sem. Az iónián túl viszont ott a bölcsesség is, ami – nem iskolás módon – átszövi a cselekményt. Például, miután a dohány legendás ördögtől származtatását úgymond bebizonyította a mesés elemek felhasználásával, azért gondolkodnivalót is szolgáltat hozzá: „Vajon nem igaz-e, hogy mikor az ember azt hiszi, legyőzte a kísértést, rádöbben, hogy ő az, aki legyőzetett?” – vág oda az olykor önelégült keresztényi öntudatnak.

Az irónia, a szarkazmus egyébként is egyik alapeleme ezeknek a novelláknak. Innen fakad, hogy egyáltalán nem sejthető a végkimenetel, a linearitás távol esik Akutagava eszköztárától. A groteszkség, a komorság és a folytonos veszélyérzet uralják a sorokat: egy lecsüngő orr, melynek orvoslása több gondot okoz, mint előtte; egy hajón elszaporodó tetvek, melyek különös viszályt szítanak; egy festmény, melynek kapcsán ezt a paradox konklúziót kapjuk: „ha sohasem létezett a kép, akkor sincs okunk az elkeseredésre”. És itt érdemes elidőzni…A borítón a következőt olvashatjuk: „Zaklatott kor, összeomló értékek, ellentmondó erkölcsi ítéletek – komor képek és szarkasztikus humor, mindez jellemző írásmódjára: Akutagava a stílusnak is utolérhetetlen mestere volt.” Valóban: ezeket a novellákat olvasva azt érezzük, hogy a valóság nyugati szemmel elérhetetlen dimenzióját tapogatjuk. Hogy pompa és hanyatlás csak külsőség, mert az igazi, a szép végső soron éppen ott mutatkozik meg, ahol a legkevésbé számítunk rá.

/Akutagava Rjúnoszuke: A vihar kapujában, ford. Gergely Ágnes, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992/