Könyvajánló – Basa Viktor: Előkészületek térváltáshoz

Miért is érdemes (kortárs) verset olvasnunk? – tehetjük föl a kérdést. Sokan, sok helyen panaszolják napjainkban, hogy leszoktunk az olvasásról, már csak a képernyő, már csak a virtuális tér számít. Már maga a kérdés sem túl célravezető – egyáltalán miért volna érdemes bármit is tenni? Miért volna fontos éppen olvasni? Hiszen: „Akárhonnan, / érkezhet mondat / akárhonnan?” – írja Pilinszky. Akárhonnan. A lényeg nem is az olvasáson van, hiszen hogyha egy mű megszületik, valamiképpen belekerül a kollektív tudatba, ott létezik, kering és nem attól függ értéke-létjogosultsága, hogy hányan in olvassák. Ostobaság volna „leírni” az irodalmat pusztán azért, mert nincs már olvasó. A szerző pedig, aki azzal foglalkozik, olvasni fogják-e, biztos, hogy nem vérbeli tehetség. Miért is fontos erről a kérdésről szólni itt és most? Mert Basa Viktor kötetét olvasva nyilvánvalóvá válik a virtuális valóság, s hogy milyen is az, hogyha a költő terek-dimenziók közt tör utat a szavaknak. Hogy a szó eljut az olvasóhoz, mert olvasó mindig lesz, mert a költészet éppúgy létszükséglet, mint a napi vitaminszükséglet. Aki nem él vele, megszerezheti innen-onnan, mesterséges forrásokból, de azok nem épülnek be igazán. Persze, nem mindegy a minőség sem, s nem könnyű manapság tájékozódni a sok, néha már mániákusan, évente több kötetet publikáló, olykor Facebook-sztárrá avanzsált szerzők között, akiket úgymond divat is lett olvasni. A csendesebb hangok kevesebbszer szólnak, de akkor messzebb hallatszanak. Könnyebb meghallani egy jólcsengő verset, egy hatásos mondatot. Ahogyan könnyebb ítéletet is mondani róla. S persze mindennek ellenére a szépség nyilvánvalósága is átragyog sokszor az alkotáson, nem mindig felszínesség és üresség maga a könnyen befogadhatóság.

Basa Viktor verseit olvasva fontos kérdések merülnek föl a líra lényegét illetően. Mert amellett, hogy formabontó (ha létezik még ilyen manapság), folyton változtatja a perspektívát, s miközben feszülten követjük a képeket, rákérdezünk arra, hogy valójában mi is a vers, s hogy mi vezeti a költő tollát. A kötetben sokat idézett szerző Pilinszky János, aki látens módon is átszövi, mintegy mesterként felügyeli a sorokat. A szerző irodalomtörténeti munkásságának is fontos alakja, a versekben a dőlttel jelzett sorok mellett is sok helyen átütnek Pilinszky emblematikus szavai, képei: „szálka”, „kerub”, „pupilla”, szörny”, „monstrancia” stb., vagy olykor csak a hangvétel, a hangsúly. Mégis, ezeken a helyeken sem válik epigonná, mert folyton forgatja, megtöri a látványt, elharapja a hangot, s új fényben tükrözi a képet. Természetes módon kapcsolódik a nagy elődhöz, hiszen – mint a fülszövegből megtudjuk – középiskolai hitoktatóként mindennapi hivatása is az „imitatio christi” és a hitkérdéseken való töprengés. Ez a „töprengés” azonban nem a kisszerű, félhívő és kételkedő, hitetlenségével dicsekvő szerzők táborába sorolja, hanem a hit kérdésében is, a nagy elődhöz hasonlóan, igen magasra teszi a lécet. Benne él a hitben, nem kívülről keresgél, ami ugyanakkor „nem könnyíti meg a dolgát”. A költői én az „imitatio”, s a teljes azonosulás szerepjátékai között is átjár: leginkább a Via crucis, a keresztút verseiben. Különös módon keveredik itt gondolat és érzelem, már-már egymással viaskodik. Érezzük, a szerző valóban ott jár, s nem szépít, nem szépeleg, az intellektus sem bagatellizálja, alacsonyítja puszta okoskodássá az abszurdot, a felfoghatatlant, hogy Isten fiát megölte az ember. Mikor Jézus vállára veszi a keresztet: „angyal elzárta megmászhatatlan ég / előttem egyre szűkebb utca”. Ahogyan máshol, Öt sebéről szólván sem cicomáz, prózaiságában megrendítő és rettenetes a végső konklúzió: „nevetség tárgya: öt sebed”. A végső pozícióba, mintegy definícióba helyezés által döbbent rá arra, ahogy a triviális emberi brutalitásban felsajdul az isteni fény.

„Fénylek én, de már nem én fénylek” (Lakik valahol), „beleolvadok a nőbe” (Aranymosás) – a szemlélés imaszituációvá válik, s az önkiüresítés eszközévé, mely egyúttal a krisztuskövetés eszköze. Egy kis irónia is kihangzik abból, ahogyan – egyébként határozottan – összefoglalja „ars poeticáját”: „verset írni terápia / ugyan mi más is lenne? / a Bibliát már megírták / Jézus fölment a mennybe”. A vers mélységesen emberi aspektusa kerül itt előtérbe: a mindenkori ember, a bűnös ember vergődésének, pokoljárásának önmegváltó, a teremtést vágyó aktusa, miközben tudjuk, a szentek nem igen írnak verset, vagy hogyha mégis, azok is inkább vallási jellegű imádságok, nem műalkotások. Tehát a jó költőnek bele kell írnia bűneit, s minden titkát, szenvedését (Marana-tha automatikus modorban) a versbe.

A latin-görög műveltséget felcsillantó költeményekben egységes, klasszikusan plasztikus hatású stílus érvényesül, szép sorok villannak ki: „Pénelopé meg egyre szőtte, / és minden partot ellepett ruhája, / magába szívott messzesége!” (Ulysses).

Ahogyan az anyaggal harcol, a tárgyak mintegy eltűnnek, éteri levegőt szívunk, olyannyira, hogy szinte eszméletünk vesztjük, egészen ellentétes erők törvényei csapnak össze. Hirtelen nem tudjuk, hol is vagyunk, s főként, hogyan kerültünk ide – „a falra fényt szűr / egy üres borospalack / Istenről beszélsz / egy test tart minket / szögecsek az erekben / fapadon ülünk/ (Beszélgetés). Sajátos, ahogyan tereket-dimenziókat vált, s a szálka töredezettségén, s a benső megtörtség szilánkjain kaleidoszkópszerűen peregnek a képek-reminiscenciák, kétségek, látomások. Olykor, egy-egy pillanatra megáll a forgás, ahogy a Zafír tükör című versnél, s egy egészen egyedi hangvételű kis remekműnek lehetünk tanúi:

lelkében boldog tűz lobog

álomba ringat szőke fénnyel

szél fújta arcán pír ragyog

zafír tükör tekintetében

lépése apró, mint egy őz

óvják a fák öles karokban

angyalmeleg van tenyerén

reszket de mégse fél a hóban

a tél hozzá mindig szelíd

nem bántja december leányát

körülveszik vadállatok

aranyló alakját csodálják

Izgalmas, ahogy a szürrealisztikus motívumok összefonódnak a történések rejtélyes és sejtésekkel teli rezdüléseivel. 

Ugyanakkor a töredezettség, a diszharmónia vállalása egyfajta költői merészséget takar, mely által mintegy az űr-semmibe röpíti, lövi ki a szavakat, majd visszhangjukat várja, melyre aztán újabb szó következik. A közbeeső csöndben, hallgatásban és figyelemben dolgozik a költő, vadássza a megfoghatatlan látomást, s préseli a csenddel a lét esszenciáját. Ezekből a csendekből fakadnak az olyan kiemelkedő szóösszetételek, mint például az „angyalmeleg” és a „sátánkópiák”.

A szójáték is több helyen megjelenik (lásd. well-ness-loch-ness), s a nagy kezdőbetűk ritkássága is ráerősít a töredezettségre, miközben a szavak fókuszát nyomatékosítja.

Ez a kötet arra is rávilágít, hogy milyen közel áll, állhat a vers a virtuális terekhez, s hogy egy-egy vers olvasásával magunk is egy virtuális térbe kerülünk, ahol akár még sokat több a részlet, sűrűbb a levegő, mint egy prózai mű esetében. Basa Viktor kötete sok válaszutat, több hangon megszólaló verseket tartalmaz, mely „a külső és belső kozmosz perspektíváival egyaránt számol. (…) Leheletes haikuk, dallamos jambusok és töredelmes szabadversek vallanak arról, hogy kortalan szépségeket csak szerelmes esztétikától remélhetünk” – írja a könyv egyik méltatója, Halmai Tamás. Kozmikus költészet ez tehát, mely csillagtávlatokba röpít, hogy visszatérve kicsit másként találjunk önmagunkra.    

/Basa Viktor, Előkészületek térváltáshoz, Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2023/