Könyvajánló – Beney Zsuzsa: Rontás

2024. 06. 08., 18:43
Beney Zsuzsát leginkább költőként ismeri az olvasóközönség, de sokszínű munkásságát fémjelzik – József Attila-tanulmányai, egyéb esszéi mellett – kiváló prózai írásai, melyek többnyire a lélektan titkait pásztázzák. A Rontás egy harmincas évei végén járó nő bűntudattal teli szerelmének fájdalmas története, mely különös módon tárja elénk az anya és az anyaság utáni vágy kettős igézetét, egy szerelmi háromszög végzetes tragédiáját.

A történet sokkal inkább egy nő, avagy két nő különös kapcsolatának története, mint egy hagyományos értelemben vett szerelmi háromszögé. Már az – in medias res – indítás is sokatmondó, hiszen a megcsalt feleség, Liza alakját látjuk szemünk előtt, s a továbbiakban is minden körülötte rajzolódik ki. Igen erőteljesen, karakteresen mutatkozik meg már a regény kezdetén az a dinamika, mely az érzelmek zűrzavarán keresztül is folytonosan középpontba vonzza a szerelem-gyűlölet, féltékenység-magabiztosság tematikáját.

A harmincas évei végén járó Edit, aki sikeres tervezőmérnök, kreatív és ambiciózus, mintegy véletlen találkozik egy baráti szál révén Andrással, a nála húsz évvel idősebb szobrásszal. Liza, a feleség pedig mint afféle „negatív végzet asszonya” lép a színre. Hiszen, nem első látásra szerelemről van szó, hanem a sors önbeteljesítő játékáról, melynek egyik legfontosabb mozgatórugója az asszonyi féltékenység: „nem lehetetlen az sem, hogy az ő görcsös féltékenysége, melyet teljesen ártatlanul magamon éreztem – talán az ő kovakőszerűen rideg és kemény tekintete lobbantotta lángra az alvó szerelmet” – emlékezik vissza Edit első hármas találkozásukra.

A narrátor-Edit önreflexív balladája, mely fokról fokra halad egy tragikus szerelmi láncolat szemein, mintha rózsafüzért morzsolgatna, egészen a keresztig vissza, végig egyetlen képre fókuszál. Liza, aki „ott támadja, ahol leggyengébb”, aki folytonos jelenlétével pokollá teszi a kibontakozó szerelmet, egyszerre vált ki belőle csodálatot, gyűlöletet, irigységet és a versengés vágyát. Beney Zsuzsa kivételes érzékenységgel vázolja föl egy kiszolgáltatott lélek pokoljárását, aki mintegy kényszeresen éli bele magát más lelkiállapotába.

Liza, a feleség, aki szintén művész és ezáltal is Edit számára félelmetes egységet alakított ki szobrász férjével, öntörvényű és saját törvényeit természetes, megkérdőjelezhetetlen spontaneitással éli meg. Nem véletlen, hogy Edit Hekaté görög istenség alakját látja benne, aki olykor hajnali háromkor is képes telefonálni, avagy a legváratlanabb pillanatokban toppan be, hogy állandó feszültségben tartsa a szerelmespárt. Hekaté az alvilág, a varázslás, a sötétség és az éjszaka istennője, a boszorkányok úrnője, holdistenség. „Ő uralkodik a kísértetek és az éjszakai jelenések fölött. A hármas keresztutaknál szokott éjfélkor megjelenni fekete kutyái kíséretében, és elviszi a számára ott elhelyezett ajándékot. Háromfejű alakban is szokták ábrázolni (olykor nappal, holddal és hajnalcsillaggal a homlokán), vagy három testben” – írja róla a wikipédia. Liza közelít ehhez a képhez, mindig más és más oldalról ismerjük meg: „Liza impozáns volt; majdnem fenséges és majdnem gonosz, királynői és mégis csengő, riadt tekintetével.” Ebben a történetben András, a férfi már-már mellékes szereplő, azon kívül, hogy fiatalos és gyengéd, nem sok mindent tudunk meg róla. Noha a középpontban volna a helye, ahogy a narrátor fogalmaz, ténylegesen ott is helyezkedik el a mérleghinta közepén, összekapcsolódásánál, ahol az egyik ág emelkedése mindenképpen a másik bukását eredményezi. Edit teljesen átadja magát ennek a boszorkányos bűvöletnek, melyben még a rontás ténykedése is fölmerül baljós szavak kíséretében: „nem vagy beteg?” – kérdezi a telefonban Liza. Egyszere angyal és ördög, anya és mostoha, elérhetetlen ideál és gyűlölt vetélytárs. Mégis, megdöbbentő, mikor a bűntudattól kínlódó szerető, Edit, arra a megállapításra jut, hogy „ha fenyegetett is, a legközelebb állt hozzám”.

Ebben a fatális azonosulásban, különös megszállottságban kerülnek felszínre a régmúltból, születésétől eredeztethető emlékek, elementáris erejű berögződöttségek. Mitikus és meseszerű élénkséggel jelenik meg előttünk egy szenvedő nő legbensőbb lényének története.

Mélységes bűntudatában, mely nem engedi azt sem, hogy bármilyen módon ellene mondjon Lizának, rendre felszínre kerülnek a gyermekkori anya-lány viszony sebzettségei, a feldolgozatlan múlt, mellyel megkapó tisztánlátással néz szembe.

A bűnre épülő kapcsolat képtelensége hadakozik benne a beteljesülésre áhítozó boldogságvággyal, az utolsó lehetőség reménységét látva az új szerelemben. Liza, három felnőtt gyerekkel a háttérben egyértelmű kisebbrendűségi érzést kelt benne, gyermektelen nőben – noha ez az érzés is csak saját bizonytalanságából fakad: „Nincs, és nem is lehet sanyarúbb sors nő számára, mint az, ha az anyák társadalmából kirekesztik”. Lizát, saját szavaival „az ősi istenanyaként” aposztrofálja, az a mitikus anyakép nyűgözi le és vonzza be saját anyja iránti olthatatlan és beteljesületlen vágyakozását, akiről úgy érzi, nem tudta soha megvédeni. Miközben előtör belőle a védtelen és kiszolgáltatott gyermek, képtelen kiállni magáért és a bontakozó szerelemért. Gyávasága ugyanakkor a többiek gyávaságához kapcsolódik, lelkiismeretességében a legkisebb jeleknek is kivételes jelentőséget tulajdonít, s ezáltal saját ítélőszéke előtt áll, immáron a tragédia küszöbén…

Az anyját vágyó és ugyanakkor legyőzni kívánó nő egy magzat által tapasztalja meg, hogy mekkora érték a gyermek, akinek létezését korábban teherként élte meg. Az anyaság utáni vágya pusztító viharként fordul először Liza, majd önmaga ellen: a gyilkosságot az öngyilkosság önkívületi víziói követik. Az anyaság mitizálása és a veszteség elviselhetetlennek tűnő fájdalma egészen elképesztő látomásokban keres kiutat magának a psziché eddig jól berendezettnek vélt poklaiból: kit öltem meg? Lizát vagy az anyámat? Kinek a halálát okoztam?

A zavarodottság állapotán túl arcon csap minket a valóság tényleges önismerettel átszőtt világossága, mikoris Edit rádöbben: „a valóságról már nagyon régen senki sem kérdezett”. De a felhőtlen pillanatok csak időszakosak, a veszteség és a reménytelenség levegőtlen magánya a téboly felé vezetnek. Beney Zsuzsa érzékeny líraisággal festi le egy nő szerelmének, benső pusztulásának folyamatát, melyben a férfi csak űrként van jelen – melynek végén a tanulságot nekünk kell (vagy nem kell) levonnunk.

/Beney Zsuzsa, Rontás, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1974/