Könyvajánló – Cserna-Szabó András: Az utolsó magyarok

Persze, mulatságos az alapállás, s (az egyébként szentesi születésű) Cserna-Szabó érti is a módját, hogyan legyen egyszerre szórakoztató és szellemes, mégse nagyon lehet elvonatkoztatni az ön- és egyetemes irónia érzetétől, ahogyan a kortárs irodalmi túltermelésre és az „ezzel járó jelentős minőségcsökkenésre” utal:

„Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy amíg az írók nincsenek rendesen megfizetve, addig őrült módjára fognak termelni (szándékosan nem használtuk az alkotni kifejezést). Viszont, ha végre pénzhez jutnak, talán alábbhagy írásdühük. Úgy döntöttünk, havi 1 000 000 forint ösztöndíjjal fogunk támogatni 35 írót azért, hogy ne írjanak.” Mondanunk sem kell, hogy szerzőnk bekerül a nyertesek közé.

Ezekből a nem megírt – avagy meg nem írt novellákból áll össze a könyv, s íratlan szabályok szerint készültek – szerzőjük, aki – saját jelzőjével élve „átkozott grafomán” – folytonos meglepetésekkel szolgál, humora töretlen, áradó, ahogyan történetmesélési kedve sem lankad.  

Amíg a többi író alkotói válságát taglalja, szégyenkezve bólogat, mert aznap „már begépelt húszezer karaktert”, s sejti, ha elalszik a gyerek, még ennyit fog…

A könnyedség azonban nem csap át könnyű és súlytalan semmitmondásba. Azt érezzük, hogy ezek az emberek, akikről a fáma szól, mindig is voltak, mindig is lesznek, aktuálisak és élők, és problémáik is éppen komikusságukban tragikusak. Olyan humorral fűszerez történelmet, hétköznapiságot és tragédiát, hogy egy pillanatra sem érezzük erőltetettnek ezt a sokszor trágár, már-már pornográf, naturalista megközelítésmódot. Ugyanis ezek az eszközök mind arra szolgálnak, – ld. Esterházy és még sokan mások – hogy egyedi perspektívában láttassák a minket körülvevő világot. Az anya, aki újabb szeretőjével vasat bányász, majd vaterán árulja, míg felnőtt fia a szomszéd szobában történelem-leckéket ad hozzá segítségül az újonnan kikotort „Csaba-kardról”; a Bloom-Virág-Fiori- család története, akik háborúkon-vöröskommunizmuson-Auschwitzon át nyargalnak, s vonják elénk a történelem egy kifordított vásznát, melyről a kilencvenéves, kiégett öregember végül erre a konklúzióra jut: „Csak a tájékoztatási népbiztos helyettese voltam. Pár hétig. Kiábrándultam a kommunistákból. Ennyi zsidó, és egy se olvassa Spinozát! Vérszaguk volt. Jézus volt az első szocialista, de ezek nem Jézusra hasonlítottak, sokkal inkább Heródesre. Ez is zsidó, az is zsidó, de azért nagyon nem mindegy ám!”

A helyzetkomikum és a történelmi-egyéb tényekkel megtűzdelt valóság-képzelet játék, ütköztetés a narrátor igen kedvelt stiláris eljárása, de mindig váratlanul csap be az élc, legtöbbször éppen nem azt a magas labdát üti le, melyre számíthatnánk.

Ugyanakkor egészen elvarázsolt szövegek ezek – mintha egy napra, vagy néhány pillanatra egy bolondos emberke kezébe adnánk a világ irányítását, aki csak a fő szálakat ismeri, amúgy össze-vissza zavar mindent, hogy végül már nem tudjuk, mi is a valóság. A humor, az abszurditás és a tiszta tragikum mellett mindig van valami megindító is a sorok mögött. A teljesség igézete, a tehetség fel-felragyogása, a technikai bravúr és a szellős szórakozottság remekül megférnek egymás mellett, különös egységet alkotnak.   

Gördülékenysége magával ragadó, még akkor is, hogyha néha egészen összefüggéstelennek tűnik a sztori. Érezzük, egy másik dimenzió összefüggésrendszere szerint zajlanak az események. Ahogyan a gyáros Don Juan, Turully Elemér kövér, férjes szeretőitől Svájci menekülőútján át a Szovjetunió mészárszékébe, majd a Gulágra jutunk a lélekvándorlás és egy médium által, úgy sorjáznak a képtelenebbnél képtelenebb történetek a legtermészetesebb módon. Így találkozunk az orosz favágó feleségének porhüvelyébe bújt, síron túlról „hisztériázó” Petőfivel, Kis János posztmodern humoreszkbe ültetett Tragédiájával (Komédia címen): „A rohadék Sarudy csak mosolygott, a győztesek mosolyával. Nyitott szemmel mosolygott. Reggelig beszéltek hozzá.”; de egy lakodalomba igyekvő házaspár különös epizódját is megismerhetjük, ez a címadó novella is egyben, ahol egy kafkai helyzet ötvöződik a becketti abszurd dráma elemeivel. Az utolsó magyarok menni készülnek, de nem mozdulnak.

Közben szóba kerül a honfoglalás, átnyargal a helyszínen egy vak lovas, akinek a térképet mutogatják, de végül visszajutunk mindig, ahogyan ezekben a szövegekben mindig, a sehonnan indulás és a sehova soha meg nem érkezés nyugtalanító jelenébe.  Mikor épp elgondolkozna az olvasó, hogyan is lehet ennyi marhaságot összehordani, az író ránt egyet a gyeplőn és egyenesbe húzza a szétfutó szálakat, hogy csak álmélkodunk, miféle rend ez, miféle furcsa világ, melyben mégis érdeklődve fordulunk körbe. Ahogyan a kötet fülszövegében is olvashatjuk: „Cserna-Szabó András új novelláskötetében az utolsó magyarok – férfiak és asszonyok – csetlenek és botlanak a történelem színpadának véres és görcsös deszkáin. Végül vagy a világ pusztul el, vagy csak a magyarok halnak ki, mint egykor a dinoszauruszok, s még az Eltévedt Lovas sem tud segíteni. Nem túl reménykeltő a könyv – még szerencse, hogy a szerzőnek volt annyi esze, hogy ezeket a történeteket nem írta meg.”

/Cserna-Szabó András, Az utolsó magyarok, Heleikon Kiadó, Budapest, 2024/