Könyvajánló – Evelyn Waugh:  A megboldogult

Evelyn Waugh a magyarországi nagyközönség számára talán kevéssé ismert 20. századi angol szerző, újságíró, a külföldi prózairodalom egyik igen elismert alakja. Már az elején leszögezzük nevének kettősége okán: férfiszerzőről van szó – a kötet fedőlapjának ismertetőjében egyenesen „hatgyermekes, hadviselt családapaként” aposztrofálják. Értelmiségi család sarjaként Oxfordba vette az irányt, s tanulmányai végeztével előbb tanításból, később már tisztán az írásból élt. Még tanulmányai alatt kezdte meg első regényét. Tudósítóként, újságíróként igen kiterjedt kapcsolati hálóra tett szert, melyet regényalakjai megformálásában is jól fel tudott használni.

Magánéleti érdekesség, hogy válása nagyon megviselte, s barátai elmondása szerint ekkor jelent meg arcán először valamiféle szívből jövő keserűség, mely talán a későbbi szatíraíró első megnyilvánulása. Nem véletlen az sem, hogy a történést követően nagy sikert aratott a Daily Mailben rendszeresen közzétett ironikus hangvételű sorozata, melyben egyenesen a házasságot célozza meg. Több művét is megfilmesítették, igen sikeresen adaptálható szerzőről beszélhetünk.

Másik meghatározó momentum anglikán vallásából való katolicizálása, mely igen mély indíttatást és fontos változást mutat életében.

Fölmerül a kérdés: hogyan születik meg a szatíraíró, s mi is az a szatíra egy regény esetében? A műfaj eredete a görög-latin kultúráig nyúlik vissza, az ókorban szorosabb értelemben költői művekre értették a kifejezést, s a valóság ironikus ábrázolását jelentette. Később kitágult mind műfaji értelemben, mind üzenetét tekintve, s mára már hosszú listákon számláható a szatirikus alkotások sora.  

Az irónia, mi nem más mint rejtett gúny, a szatíra eszköze, mely egészen új megvilágításba helyezi az író által reprezentált világot. Mindazonáltal, amellett hogy egészen pezsdítően hathat e megközelítésmód, olykor az eredmény lehangoló lehet. Evelyn Waugh bravúrja abban rejlik, hogy nem ereszti ki kezéből a szálakat, az iróniát abszurd humorba mártja, s ezáltal a mű elképesztő morbiditását is oldja némiképp. „Bemelegítésképp” Hollywood kegyetlen futószalagjának csaknem emberkísérletszámba menő merényleteiről, a színésznők bábuként való lealacsonyításáról fest igen éles képet, itt még nem is sejtjük, hogy „eztán jön a java”. Itt épp egy szeme miatt spanyolnak megtett amerikai kezdő színésznőről van szó:

  Levágatta a lány orrának javarészét, és kiküldte őt hat hétre Mexikóba, flamencodalokat tanulni. Aztán átadta nekem. Én adtam neki nevet. Én csináltam belőle antifasiszta menekültet. (…) A lába sose volt fotogén, de hosszú szoknyában járattuk, és azokban a jelenetekben, ahol erőszakot követtek el rajta, mindig dublőz helyettesítette deréktól lefelé. (…) Aztán most egyszerre fordult a magas politika. (…) Így aztán szegény Juanita kezdheti megint elölről, ír leányzóként. Megszőkítették a haját, majd befestették cinóbervörösre. Mondtam nekik, hogy az ír lányok barnák, a színesfilm-emberük azonban nem engedett. Napi tíz órát dolgozik szegény lány, tanulja az ír tájszólást, s hogy még keservesebbé tegyék neki, kihúzták az összes fogát. Azelőtt sosem kellett mosolyognia, ahhoz pedig jó volt neki a saját fogsora is, hogy olykor-olykor megvicsorogtassa. Mostantól fogva azonban huncutul kell nevetnie szakadatlanul. Ehhez műfogsor kell. (12.o.)

Finoman kúszik a képbe a regény későbbi főszereplője, a semmirekellő, középszerű és flegma, kiégett költőirodalmár, Dennis személyében, aki jobb híján, s nemzettársai szégyenére egy komikus kisállat-temetőben vállal asszisztensi munkát, s nem tűnik elégedetlennek. A „love-story” (a regény magyarul visszaadhatatlan eredeti címe The Loved One) pedig nem más, mint hogy a szomszédos Susogó Berkek elnevezésű luxustemetkezőhelyen, hol tizenötéves forgatókönyvírói állásából kidobott és emiatt öngyilkosságot elkövetett idős barátját eltemettetni kényszerült, megismerkedik az ottani hullakozmetikus-kisasszonnyal. A mű konfliktusát a fiatal kisasszony (beszélő név: Aimé Thanatogenosz – „thanatosz” görögül halált jelent) dilemmája adja, miszerint főnöke, a „halottkikészítő-balzsamozó” középkorú Mr. Joyboy iránti rajongása és vonzalma időről időre felülkerekedik főhősünk iránt érzett szerelmén.

    A beérkező halottak mind áldozatává válnak az amerikai „halottbiznisz” röhejesen hamis és eltúlzott, pénzéhes gépezetének. A könyv egyik legmulatságosabb epizódja, mikor Thanatogenosz kisasszony, titulusa szerint „Halottfogadó Nővér” körbevezeti a vendéget, ki barátját óhajtaná eltemetni, s felsorolja a lehetséges szolgáltatásokat „Megboldogultja” számára:

– A kétrészes szemfedő nagyon közkedvelt férfi Megboldogultak részére. Így csak a felső rész lesz kitakarva a nézők előtt.

– A nézők előtt?

– Igen, amikor a hátramaradottak eljönnek, hogy búcsút vegyenek.

– De hát, hogy is mondjam, attól félek, ez így nem lesz egészen jól. Én láttam őt. Rémesen el van torzulva, tudja. (…)

– A múlt hónapban volt egy Megboldogultunk, aki vízbe fúlt. Négy hétig volt a vízben, s amikor megtalálták, csak a karórájáról tudták megállapítani a személyazonosságát. Olyan strammul helyrepofozták – mondta a lány, meghökkentő módon kizökkenve az eddig alkalmazott fennkölt szónokias nyelvből –, hogy az esküvője napján sem lehetett fessebb. A fiúk csudára értik a dolgot odafenn. Mit mondjak, ha egy atombombán ült volna, akkor is megcsinálják, hogy meg lehessen nézni.

– Ez nagyon megnyugtató.

Ez itt a Megálmodó, a Susogó Berkek temetkezési vállalkozójának, létrehozójának kínálata. A hatalmas, ligetekből és temetkezési helyekből, szobákból, öltöztetőkből, krematóriumokból, a legkülönfélébb halottas szolgáltatásokból álló üzem, mely luxustemetkezést kínál a jómódú amerikai állampolgároknak. Waugh feketehumora egyenesen odáig fajul, hogy a hulla mint műalkotás jelenik meg, s teszi ezt a legtermészetesebb hangnemben, mely a regény abszurditását a végsőkig fokozza. A tetőpont talán az, mikor a szerző – a komédiát a tragédia felé tolva – a valóságra fókuszál, s dermedten állunk a halál iszonyú földi megnyilvánulása előtt. A főhős talált rá a magát tragikus módon fölakasztó barátjára, s most a koporsóban „a fantasztikus” hullaszakértő Mr. Joyboy és Thanatogenosz kisasszony keze által kikészítve pillantja meg:

(…) ez az arc mindenestül borzalmas volt; olyan kor nélküli, mint egy teknősbéka, s olyan embertelen; az a pokoli lárva, amit Dennis talált a kötélre hurkolva, ehhez képest ünnepi díszviselet volt, nagybácsik karácsonyesti tréfás álarca.

Elszörnyülködhetünk, hogy miért is foglalkozik valaki ilyesmivel, hogy kigúnyolja a halált, s hogy ilyesmivel játszadozni méltatlan lehet. Itt azonban nem holmi játékról és gúnyolódásról van szó. Azáltal, hogy Evelyn Waugh óriásivá nagyítja és a végletekig fokozza a halál körüli üzlet és a halál körüli tárgyak ceremóniájának borzasztó atmoszféráját, tulajdonképpen nevetségessé teszi, s gyakorlatilag megsemmisíti azt. Ez volna a halál? Kérdezi több műalkotás. Az ember nem tud közönyösen kitérni a halál gondolata, dimenziói elől. Ez a könyv ugyanakkor nem a halálról szól, valójában nem is foglalkozik vele, hiszen az emberek mintegy bábuk járnak kézről kézre, élettelenek, így haláluk sem érinti meg az olvasót. Amit adhat ez a könyv olvasójának: a felismerést, hogy nem maga a halál szörnyű, hanem mindaz a tárgyi és kényszeredett érzelmi körítés, mit az ember kreál köré, és amellyel próbálja megragadni, elviselhetővé tenni a veszteséget, melynek elfogadására hitetlensége miatt nem képes. A hazug, illúziókba menekülő társadalom rémképe rajzolódik itt ki, hol a lélek már csak „zümmögőautomata” képében van jelen. S még ami miatt mindenképpen érdemes kézbe vennünk ennek a különleges, ördögien éleslátású szerzőnek a könyvét, hogy jót mulassunk ennek a földi világnak „hiábavalóságán”, s így a kiapadhatatlan derültség tapasztalata útján új szemmel köszönthessen ránk a világ valódi, halálon túli szépsége.

/Evelyn Waugh, A megboldogult, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986, ford. Ottlik Géza/