Könyvajánló – Georges Bernanos: Egy falusi plébános naplója

Georges Bernanos ebben a regényében mintha egy keresztet ácsolna, gondosan és könyörtelenül kivitelezve a formát, a hely meghatározhatatlan. Ami biztos, hogyha meg akarjuk ismerni művészetét, magunknak is föl kell másznunk erre a keresztre. Könnyű és édes folyamat, s noha fájdalmas, mégis, ha kitartunk, valamit örökre megváltoztat bennünk.

Ambricourt, a francia falucska plébánosa jegyzi le szemünk előtt életének sokszor apró forgácsokból, látszólag semmiségekből összeálló napjait. Ezek a semmiségek egy forgószél erejével visznek el minket a bűn és az ördögi álnokság határmesgyéire, ahol a gonoszlélek szüntelen harcot vív a lelkekért. Anélkül, hogy talán elhangoznék a „lélek” szó, nem más ez a regényvallomás mint a lélek elfojthatatlan áradása a kegyelem fényében. A fiatal, nagybeteg pap alakján keresztül kirajzolódik előttünk Krisztus alakja, emberi esetlenségében pedig a teremtmény mindenkori kicsinysége teremtőjével szemben. A végtelen alázat egészen torokszorítóvá alakítja a sorokat, melyek a szenvedésében is csak mások megmentésére figyelő pap tollából tárulnak elénk. Bernanos nem hallgat a katolicizmus nagy, mindenkori kérdéseiről, problémáiról sem: „Sajnos, a pszichiáterek puszta szavára mindent elhisznek az emberek, de a szentek egyhangú tanúságát nem sokra veszik, vagy egyáltalán semmibe.” A vallomások olykor a Torcy-i plébános, a mester szavait idézik hosszan. A kezdő kispap rögtön az események közepében találja magát, s a szakadék szélén egyensúlyozva, saját verejtékével próbálja meg kihúzni egyesével a kárhozat szele által megérintett lelkeket a pokolból. Közben az olvasó is szembenéz a kénköves pokollal, mely egy-egy szóban, tekintetben villan föl, s arra késztet, hogy – mint a megriadt kisgyerek – áhítatosan megfogadja, innentől fogva jó leszek. Fontos, hogy tudatosítsuk magunkban a pokol félelmetes valóságát, miközben az egész világ arra irányul, hogy elfeledtesse velünk. Bernanos a katolikus egyház szolgáján keresztül megmutatja az igazi papság értelmét, lényegét. Napjainkban, mikor ennyi gyalázkodás, kétértelműség és vád éri a papság egészét, különösen fontos tanúság ez, hogy a lelkipásztori szolgálat nem a hangzatos szavakban, a felvállalt „egyéniségben”, a magamutogatásban válik teljessé, hanem a lelkek csendes, alázatos szolgálatában. „Egy pap csak a szenvedésre figyel” – Bernanos falusi plébánosa nem a prédikációjában tündököl, hanem haldoklik. Irtózik az érzelgősségtől és minden sallangtól, mely a papságot övezi: „az irodalmár pap mindig megborzasztott”. Nem emeli piedesztálra az egyházat, a kereszténységet, elismeri emberi, földi mivoltát, elutasítja a hamis látszatot, hogy az istenin, a mennyországon kívül bármi is tisztának lenne nevezhető. A plébánia mániákus takarításába szinte vértanúhalált haló sekrestyésnő példáját idézi: „Nem abban tévedett, hogy harcolt a mocsok ellen, hanem hogy ki akarta irtani, mintha ez lehetséges lenne. Egy parókia szükségképpen mocskos. A kereszténység még mocskosabb.” Titokzatos ereje éppen abban nyilvánul meg a mindenki által különös tekintettel mustrált kis papnak, hogy meglátja a bűnt, s ez a fajta könyörtelen tisztánlátása végzetes nyomorultságba taszítja. Gyomorbajára alkalmazott speciális diétája, mely – szimbolikusan – borba áztatott kenyér, gyanúba keveri, egyenesen alkoholistának bélyegzik. Halálos betegen járja a családok házát és orvosolja a lelkeket, miközben saját maga sem talál sem vigaszt, sem nyugalmat. A béke különleges pillanatai viszont a naplóíráson keresztül mégiscsak megjelennek.

    Egészen addig jut, hogy belelát a lelkekbe – de mindennek hatalmas ára van. Szavai szívbemarkoló őszinteségűek, egy gyötrődő, igaz lélek önmarcangoló vallomásai. Nyomorultságában azonban nincs olyan ember, aki ne látná meg az idegent, a nem e földről valót. Azt, aki senkihez sem tartozik, s mégis mindenki fölismeri benne önmagát. A fájdalmak férfiját. A középszerűség megriasztja, s meglepő módon sok mindentől ösztönösen undorodik, noha tiltakozna az érzés ellen. A bűn előtti világ szépségét fedezi föl a gonosz által megérintett, a lélek mély sebét hordozó kislányban, az ártatlan gyermekiben is leleplezi a leselkedő kaján gonoszt. Mint ördögűző, vagy szent személy esetében tapasztalható, puszta jelenléte kicsalja a bűnt másokból. Az ördögi tombolás viszont súlyos következményekkel jár…

    Folytonos önvizsgálatában kíméletlen, ostobának és nevetségesnek látja magát, ahogyan sokan mások is. Nem is véletlen, hogy valaki más mondja ki a regényben, hogy milyen közel is van a nevetséges a fenségeshez.

A mondatok lágyan és egyszerre lángolóan egymásba olvadó plasztikussága a vallomásos műfajból ered, táplálkozik, bensőséges csendet teremt, miközben úgy érezzük, mérhetetlen titkoknak lettünk tanúi, melyeket azonban nehéz szavakba önteni. Bernanos mestere annak, hogy a leghétköznapibb szituációkban egészen a végletekig izzítsa a levegőt. Addig fojtja bele szereplőibe a könnyeket, míg az olvasó végül kénytelen engedni a megkönnyebbülésnek, ha nem akarja letenni a könyvet. 

A kis plébános úgy beszél plébániájáról, akár Exupéry kis hercege vulkánjairól, s a plébánia tagjairól mint rózsákról. S vannak rókák is, akiket megszelídít, miközben azon gondolkozik, hogy milyen mélységű a bűn, s láthatunk-e belőle többet, mint mikor a tej bőrödzését figyeljük. Éppígy látja meg a gyónásban a bejáratott utakat, felhalmozódott hazugságokat, s ami még veszélyesebb, az „alattomos őszinteséget”.

Az aggodalom mint „a sátán elixírje” járja át a lelket, s feltündököl a szeretet hatalmas ereje: „Még a gyűlöletünk is sugárzik s a legkevésbé kínzott ördög is úgy virágzanék abban, amit mi kétségbeesésnek nevezünk, mint egy ragyogó, diadalmas hajnalban. A pokol, asszonyom, az, ha többé már nem szeretünk.” Máshol a halott kisfiát elgyászolni nem tudó nőhöz szól: „arról biztosíthatom, hogy nincs külön országuk a halottaknak és külön az élőknek, csak Isten országa van, élők és halottak, mi mindannyian benne vagyunk”.  Bernanostól távol állnak a szépelgő szavak, még egy kis odaszúrást is megenged írótársának, Claudelnek címezve: „Paul Claudel lángész, ezt nem tagadom, de ezek az írók mind egyformák: mihelyt a szentséghez nyúlnak, bemázolják magukat a fenségessel, mindenhová fenségest raknak!” Korunkban, mikor a katolikus egyház idealizált elvárásai elharapództak, és követelnék az egyházellenes hangok a földi mennyország megvalósulását, különösen fontos elgondolkoznunk azon, hogy közben, a botrányok és pocskondiázás zűrzavarában valóban odafigyelünk-e azokra a sokszor láthatatlan személyekre, papokra, jótevőkre, akik nap mint nap „a Szent Agónia foglyaként” virrasztanak a szenvedő lelkek mellett. S így halottak napja táján még aktuálisabb föltennünk magunknak a kérdést, hogy mi magunk készek vagyunk-e erre szűk környezetünkben.   

/Georges Bernanos, Egy falusi plébános naplója, ford. Just Béla, Szent István társulat, Budapest, 1985/