Könyvajánló - J. D. Salinger: Franny és Zooey

Franny, az impulzív és rendkívül értelmes egyetemistalány és szintén egyetemista, Yale-en tanuló udvarlójának jelenetével indul az első történet (magyarul Elbert János fordításában). A lány egyéniségét jól tükröző név egy nyughatatlan, éleseszű és nyíltszívű, a hazugságra és modorosságra érzékeny egyéniséget takar. Idegesség, frenetikus vágy hajtja a dolgok mélyének megismerésére. Különös örökséget cipel a hátán; mint megtudjuk, a hétgyermekes család, melyben felnőtt, összes gyerekpalántája az „okos gyerek” című rádióműsor hosszú évekig futtatott, különc és rettentően bosszantó csodagyerekeként nőtt fel. A testvérek közötti hierarchia a vallásfilozófia berkein belül rendeződött. A kisebbek a nagyobbak révén már egészen korán Buddha és a keleti tanok, valamint a Biblia tanításait szívták magukba. Eredendő érdeklődés volt ez, nem holmi manír, de hogy a magok jó földbe kerültek-e, nem egyértelmű: Seymour, a legnagyobb, a legzseniálisabb testvér ugyanis felnőttként öngyilkosságot követ el.

Az ő árnya lengi át a két történetet, melyek egyrészt elkülönülnek egymástól, másrészt oda-vissza felelgetnek. A második rész (Tandori Dezső fordításában) Zooey alakja körül bontakozik ki, de tulajdonképpen itt is Franny a főszereplő. A lány, miután egyfajta idegösszeomlást kap az igen ígéretesnek és minden szempontból tökéletesnek induló amerikai víkend ebédje alatt, a szülői házban találja magát.

A két elbeszélést egy zöld könyvecske köti össze, mely titokzatos jelenlétével a kezdetektől jelen van. Érezzük, hogy fontos szerepe lesz a történet során.

A sikeres lányon, aki színjátszóként is remekel, s angol irodalmat tanul az egyik legjobbnak számító egyetemen, végzetes csömör és undor uralkodik el szinte egyik pillanatról a másikra. Az undor tárgya nem teljesen egyértelmű, csapongó és saját magában is zavart kelt, mégis felvillan a lényeg: az egó megnyilvánulásai, a kisszerűség, a szakmai fölény fitogtatása: „Általában egy doktoráló pasas, vagy efféle. Na most, bejön például egy orosz irodalomórára a kis nettül begombolt nyakú ingében, a csíkos nyakkendőjével, és egy félóráig pocskondiázza Turgenyevet. Amikor aztán végzett vele, amikor porrá zúzta Turgenyevet a szemedben, akkor szépen rátér Stendhalra, vagy mit tudom én, kire, aszerint, hogy kiről írta a doktori értekezését.”

A középszerűséget és a kisszerűséget, tudálékosságot célozza meg élceivel, de kiderül, hogy nem ilyen egyszerű a képlet. Hogy nyugtalansága és a mások felé irányuló ellenszenve többet takar, mint egy kiábrándult diáklány vagdalkozásai. Ez onnan kezd nyilvánvalóvá válni, mikortól saját magára reflektál, s megállapítja, hogy kiállhatatlan, elrontja mások jókedvét.

Nagyon fontos és lényeglátó kérdések futnak keresztül ezen a rendkívüli elbeszélésen. Így a művészi hitelesség, az őszinteség kérdése: „Ha költő vagy, alkoss valami gyönyörűt, úgy értem, hogy kell magad után hagynod valami gyönyörűt, amikor te már leléptél a színről, és egyáltalán. Akikről te beszélsz, azok egy árva sort sem hagynak maguk után, egyetlen igazán gyönyörű verset sem. Legfeljebb a jobb verseik eljutnak az agyadig, és hagynak benne valami nyomot, de csak azért, mert eljutottak az agyadig, mert tudják, hogyan maradjon valami utánuk.” A kimódolt siker és az emberi, öntetszelgő gőg leleplezője Franny, akivel párhuzamosan öt évvel idősebb bátyja, Zooey szellemességével, az irónia és a végletekig finomodott intellektus ékesszólásával lép föl. Ő az, aki reflektál összeomlására, s az ő hangját halljuk a második részben szinte végig Buddy, a báty alakján keresztül.

Az anya, Bessie, egyfajta szent matrónaként, az örök anya és nő megtestesüléseként lép színre, nem akárhol: a fürdőszobában debütál. A mulatságos, évődő az anya-fiú viszonyt a baráti-haveri ugratásokig élező párbeszéd nem pusztán szórakoztató, hanem egyenesen lebilincselő. Itt domborodik ki legteljesebb valójában Salinger zseniális írói tehetsége, szellemessége, könnyedsége és képessége arra, hogy igazán hétköznapi helyzetekből a legkomikusabb eszközökkel kihozza mindazt, mi igazán emberi és szeretnivaló. Az olykor már sértő módon szókimondó fiú szónoklása mögött egy önkereső lélek sebzettsége és tartása, a szellem igazi mértékeit és értékeit ismerő, meg nem alkuvó intellektus, a húgát folyton froclizó, ugyanakkor gyengéden féltő báty, s még sorolhatnánk, mi lakozik.

Mindez teret a kap az elbeszélésekben, de a lényeg még mindig nem itt rejlik. A szereplők kimunkálásában, a megfogalmazás bravúrjában lehet mesteri valaki, s mégis érezhetjük üresnek, önmagáért valónak a szöveget.

Mi az, ami miatt érdemes kézbe vennünk ezt a könyvet? Először is, mert nem fél szembenézni saját magával az, aki itt beszél. Mert egy olyan világba vezet, mely által elmenekülhetünk a való világ hazugságai elől, anélkül, hogy menekülésünk gyáva és kirekesztő volna. S azért is aktuális, mert éppen az idei nagyböjt időszakába léptünk. Franny titkon magávalhurcolt, öngyilkos bátyja szobájából elcsent könyve egy orosz parasztról szól ugyanis, aki komolyan vette a Bibliából azt a felszólítást, hogy „szüntelenül imádkozzatok!” Elindult tehát, hogy olyan tanítómestert szerezzen magának, aki megmondja neki, hogy mit jelent az, szüntelenül imádkozni…

Különös kontrasztot alkot a történet transzcendens irányultsága, s Salinger briliánsan megformált, olykor ironikusan könnyed stílusa. Legmegejtőbb részek a Jézus alakja körül kibontakozó szónoklat fordulatai. Mikor Zooey azzal vádolja húgát, hogy nem képes Jézus alakját valóságosan látni, mondván hogy nem tudja elfogadni tízéves kora óta, hogy kiűzte az árusokat a templomból, s hogy ráadásul a madarakat alábbvalónak tartja az embernél, elgondolkodhat mindenki, hogy vajon, hogyha létezik Krisztus-képe, tényleg csak egy mitizált, Assisi Szent Ferenc giccs-változatot lát benne, vagy pedig azt a Jézust, aki a keresztúton is a legkeményebben szól oda az őt sirató asszonyoknak. Ilyen értelemben Salinger nem mást tesz, mint hogy egyfajta negatív Veronika-kendőként törli le a méltatlan Krisztus-képet, s ad lenyomatot róla. Több ponton érinti közben a keleti vallások tanításait, s jó látleletet ad – látens módon –  a nyugati társadalom beállítottságáról, ahol a mindenkori ember ösztönösen az eredményt, s a siker ízét elővételezi már az erőfeszítés közben. Ilyen értelemben ez a könyv nem más, mint a tiszta cselekvés és gondolat könyve. A szerző – ikonikus regényéhez, a Zabhegyezőhöz híven, nem tagadja meg önmagát. A könnyednek tűnő stílus, a tréfálkozó hangnem mögött kimunkált életfilozófia rejlik. Sűrítettségében kivonatolja a vallások legkritikusabb, s legkiszámíthatatlanabb, leggyengébb, s egyben legerősebb pontjait. Az Uram, irgalmazz-ima meglepő természetességgel válik központi elemmé az agyonszofiszikált New York-i miliőben.

Őrület és ima, szellemesség és gúny, szeretet és sajnálat, kritika és ítélkezés, határvonalak és határhelyzetek, súlyos morális fennakadások fémjelzik ezt a különleges könyvet. Mégis, végkifejletében meglepően egyszerű megoldásra jut: arra, hogy nincs más utunk, mint hogy meglássuk a mindenkin kirajzolódó Krisztus-arcot.

/J.D. Salinger, Franny és Zooey, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986/