Könyvajánló – Julien Green: Hideg pokol

2023. 02. 12., 14:06
Dante óta és előtt, sőt a teremtés kezdetétől fogva az emberi természet kíváncsisága töretlen. Ki ne szeretne egy pillantást vetni a pokolba? A leírások szerint egyes szenteknek ez meg is adatott, mások tagadják valóságát, megint mások a földre helyezik azt. Ez utóbbiak közé tartozik Julien Green amerikai származású francia szerző, a 20. század egyik legnagyobb prózaírójának első kötete, a Mont-Cinère, mely magyarul – igen találóan – Hideg pokol címen jelent meg. „A francia irodalomban nincs még egy író, kinél a levegő ennyire sűrű, ennyire villámokkal feszült, végzettel súlyos volna. Ebben Dosztojevszkijre emlékeztet” – írja róla Szerb Antal. Három nő, valamint a fanatikus puritanizmus, s a fösvénység pokoli drámája bontakozik ki előttünk, mely az önpusztítás végső lángjának fényében döbbent rá minket az emberi élet gazdagságára a mindent behálózó bűn egyszerre fojtott, s eszeveszett ámokfutásában.

A kiinduló képet a századvégi puritanizmus, protestantizmus tájképe alapozza meg, melyben egy gyermekkorában a háború miatt elszegényedett és takarékoskodásra kényszerülő anya alakja rajzolódik ki egy szerencsétlenül induló házassággal, s egy lánygyermekkel. Az anya hamar özvegyen marad a férj hatalmas vagyonával és közös lányukkal, de láthatóan egyikkel sem tud mihez kezdeni. Hamarosan csatlakozik hozzájuk a nagyanya, aki látszólagos dominanciájából hamar a betegség menedékébe húzódik félelmetes lánya elől, száműzve magát a hatalmas és sötét ház, Mont-Cinère egyik szobájába, éppen oda, ahol korábban a férj kiszenvedett.

A regény mozgatórugója, központi eleme a fösvénység maga, mely szó szerint kirabolja, megalázza és tönkreteszi a történet szereplőit. Julien Green a végletekig pontos lélekrajzban örökíti meg az egyik főbűn pusztító erejét rávilágítva arra, hogyan lobban föl, hatalmasodik el egyetlen kis szikrából is a tűz maga, a pokol tüze.

    Az amerikai puritanizmus – melyből maga a szerző Párizsba származott – fanatikus és ördögien elfajult ideájával szembesíti az olvasót. Green később katolizált, de nem csak emiatt köthető Mauriac-hoz és Bernanoshoz, a két nagy francia katolikus regényíróhoz, hanem inkább abban a fojtottan intenzív atmoszférában, mely letehetetlenné teszi könyveit.

    A fukarság mint métely jelenik meg a könyvben az anya személye által, aki lányát éheztetve és minden örömtől megfosztva neveli a fagyos télben is –  őrült takarékossága jegyében –  a fűtetlen, hatalmas, emberektől elzárt birtokon.

Green a képmutatás, a farizeizmus, a vallásos bigottság egyik nagy leleplezője. A szereplők karakteresek, de üresek, egyetlen motivációjuk vágyaik kielégítése, s ez egészen megdöbbentően sivár légkört teremt.

Miért izgalmas, s lenyűgöző olvasmány mégis ez a könyv? Egyrészt, mert a lélekig hatol, s megmutatja annak legsötétebb bugyrait. Ezek a torz szereplők torz vágyaikkal megmutatják, hogy hova vezet a birtoklásvágy, a hazugság, de közben olyan rezdüléseket penget meg Green, melyek fogékonyabbá tesznek minket arra, hogy fölismerjük a hazugságot, a rosszat: magunkban éppúgy, mint másban. Rávilágít arra, hogy a gonosz legnagyobb fegyvere a rejtekezés, s hogy ezernyi lehetőséget kínál a hazugság magyarázatára, a lelkiismeret felmentésére. Ezekből az aprónak tűnő kis hazugságokból bontakozik ki a dráma.

   Egyik csúcspont, mikor a nagyanya, aki szintén puszta manipulációból és lányától való paranoiás rettegésének enyhítésére veszi a szárnyai alá, látja el alattomos tanácsokkal, s használja ki unokáját, így szól hozzá:

„(…) nincs keményebb szív, mint a fukar ember szíve. Anyád nem szeret már senkit.” 
(101.o.)

A másik, mikor maga a lány mondja ki: „Nem szeretem az anyámat.” A végsőkig hajszolt fösvénység, mely takarékosságában mindent magának akar és folyamatosan csak elvesz és birtokol, gyűlöletet és érzelmi sivárságot szül. Miközben sorra érkeznek a figyelmeztetések: először a méltóságteljes Sedgwick lelkész, majd a szomszédság nyomorának képében, a megátalkodottság egyre nyilvánvalóbbá válik.

Julien Green zseniálisan festi le és vezeti végig a fösvénység bűnének pszichológiáját és mélységes lelki nyomorát. Az anya, akinek tetemes vagyon áll rendelkezésre a bankban, de nem nyúl hozzá, helyette inkább lánya apai örökségét adogatja el apránként takarékosság címén, miközben éhezteti, hagyja megbetegedni, elképzelhetetlen, hogy szeretetből cselekedjék. S a generációs átok tovább száll, lánya arról álmodozik, hogyan fog majd Mont-Cinère úrnőjeként gyönyörködni kincseiben, örökségében. Egyetlen öröme, mikor arra gondol: „ez mind az enyém!”

    Még nyomorúságosabbá teszi a képet, hogy tulajdonképpen a három szereplő közül senki sem dolgozott meg a vagyonért, avagy érdemelte ki, mégis mind magukénak akarják. Nem túlzás kijelenteni, hogy a hét főbűnből legalább öt következik ebből az egyből.

Koncentrikus körökként rajzolódik ki, ahogyan egyik bűn következik a másikból – mindez a takarékosság és jámborság képmutató és gyáva komédiázása mellett. Hiszen, mikor adni kéne, lehazudja vagyonát, majd megharagszik arra, aki kér; alapvetően rest a jóra, s így kevélysége folyamatos. Mivel hazugságban él, gyáva, ezt lánya is szemére veti, ettől még jobban gyűlöli a saját gyerekét.

Amiért érdemes elolvasnunk ezt a könyvet, éppen az a mód, ahogyan Green leleplezi a lélek kicsinyes aljasságait, az ördög cselvetéseit. Ami itt nyilvánvaló és elénk tárul, ezerszeresen történik meg nap mint nap családokban, még hogyha nem is mindig ilyen szélsőséges formában. Emellett lehetetlen nem ott lennünk, nem éreznünk azt a sűrűn izzó atmoszférát, mely körülöleli a regényt. Katartikus élményt nyújt, hogyha végigéljük ennek a három teremtésnek a küzdelmét, mert fölismerjük benne azt is, hogy mennyivel több ennél az ember, s hogy mennyivel többet tehet, hogy megmaradjon embernek. A fájdalomtól való menekülés ugyanakkor mindenkiben ösztönösen benne van, s ez a törekvés szánalmat ébreszt, bármi történjék is. Az űr, ami a fájdalomtól menekülő szívében marad, betölthetetlen és elviselhetetlen kínokat okoz. A csömör, az önvád, a bűntudat, min-mind a menekülés, a hazugság és gyávaság következményei. Tanulságos kívülről látni, ahogyan az ember önáltatása az őrületig és az önpusztításig fokozódik.  

    Az anyagyilkosság vágyának motívuma és az anyához fűződő beteges kapcsolat persze nem új téma az irodalomban sem. Ami itt egészen rendkívüli, hogy három generáción keresztül mutatja be egy központi elemen keresztül azokat a szörnyű károkat, melyeket az anyai szeretetlenség okozhat. Nehéz kivonni magunkat az alól a gondolat alól is, hogy mindhárman egyben áldozatok is. A megtévesztés, a megtévesztő áldozatai. A legfőbb tévedése a fösvénységnek ugyanis, hogy azt hiszi, minél többet birtokol, annál boldogabb lesz, s annál gazdagabb. Ugyanakkor, az igazság éppen abban az ellentmondásban rejtőzik, hogy csak amiről lemondtunk, az lehet igazán a miénk.

    Julien Green többször mintegy kiléptet a narrációból és rákérdez: „vajon mit érzett ez a lélek?; s máskor a főszereplő szájába adja, hogy olyan történetről van szó, melyet soha meg nem írnának, azaz „semmi regényes nincs benne”. Valóban, olyan regény ez, amely valamiképp kilóg a sorból: nehéz elképzelni, hogyan lehet ennyi lelki nyomort összesűríteni anélkül, hogy végképp elriasztaná az olvasót. Igazi írói bravúr, hogy a végletekig fokozza a feszültséget, miközben olyan izgalmakon és felismeréseken nyargalunk keresztül, melyhez különben talán száz életet kellene megélnünk. Ez teszi fontossá, hasznossá és fölhasználhatóvá az irodalmat, s ezen belül ezt a különös és hiteles hangú regényt.   

/Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982., ford. Somogyi Pál László/