Könyvajánló – Karikó Katalin: Áttörések – Életem és a tudomány

Nem volna értelme elmesélni, avagy egy az egyben kivonatolni ezt a csaknem háromszáz oldalas, igen tudatosan és határozottan megírt, életrajzi vonatkozású könyvet. Igaz, nehéz megállni, hogy ne újságolja el az ember, hogy Karikó Katalin egyik egyetemistakori barátnője volt – minden valószínűség szerint – Kálmán Lajos, a kecskeméti néprajzkutató és zeneszerző lánya, s a könyvben a (z egykori) Kecskeméti Tanítóképző is szerepel. Nehéz nem beszámolni a számos hazai részletről és sajátságról, főként, hogy a szerző az első száz oldalt a Kisújszálláson és Szegeden töltött boldog korszaknak szenteli. A kisújszállási (eredetileg Balogh vezetéknevet viselő) hentes lánya, aki megszállottan érdeklődik először a növénybiológia-biológia, majd a kémia iránt, már tizenkét évesen a családi nyaralás helyett biológia-táborba, versenyre megy, ahol rögtön díjat is nyer. Nem véletlen, hogy önéletírását azzal kezdi, hogy köszönetet mond tanárainak. Közöttük annak a Tóth Albertnek, aki Kisújszálláson tanította, s aki fölébresztette benne a kutatás iránti szenvedélyt. A tanár, aki kíváncsi a diákok véleményére, gondolataira, aki nem a maga leckéjét szajkózza, hanem új távlatokat nyit kérdései, problémafelvetései által. Mikor a tanár javaslatára Szent-Györgyi Albertnek közös levelet írnak, melyre cím hiányában csak a tudós neve kerül, senki nem gondolná, hogy a küldeményre válasz is érkezik…

Számos fordulat, megdöbbentő esemény, izgalmas felfedezés, és még több kudarc fémjelzi a történetet. Üzenete viszont végig egy marad: „Soha nem szabad föladni!”. Apját jószándéka miatt (nemzetőrséget szervezett a kritikus, forradalom utáni időkben) megbélyegezték, lányát is többször megfenyegette egyik tanára, hogy tönkreteszi karrierjét, később is többen próbálják ellehetetleníteni. Elszántsága azonban átsüt minden egyes szaván, s mintha a gondviselés különös kegyelme kísérné. Nem hat rá semmilyen fenyegetés, semmilyen kudarc – csak a tudomány iránti elkötelezettség hajtja, de az megállíthatatlanul. Talán csak szerénységének tudható be, de elmondása szerint nem érezte magát kiemelkedően okosnak – az egyetemen voltak, akik könnyebben tanultak nála. Ő viszont szó szerint éjt nappallá téve. Egyik legfontosabb mondata: „Nem kell azt gondolni, hogy az ember a szabad idejében ismeri meg az örömöt.”

Még számos ilyen tanítást idézhetnénk a könyvből, melyeket a vonatkozó, sokszor a kudarcélményből és megaláztatásból főnixmadárként föltámadó ember szemszögéből tár elénk. Csak néhány példa:

Csak azokra a dolgokra összpontosítsunk, amelyeket befolyásolni tudunk, és ne azokra, amelyeket nem.  

Fontos tapasztalat, hogy: Nem mindenki akar jót nekem.

A tudomány tele van olyan történetekkel, ahol nagyon okos emberek kinevetik a jó ötleteket.

Maga a keresés a lényeg.

Gerincességéből, őszinteségéből következik, hogy többször kerül nehéz helyzetbe, mint azok a tudósok, akik hízelkedéssel, látványos publikációkkal és jó kommunikációval sikeresebbnek tűnnek – ideig-óráig. Mikor a Szegedi Tudományegyetem világhíres laborjában igen fiatalon dolgozni kezd, már kész tudós. Ugyanakkor mindent tudni akar, mindent elolvas, minden munkát maximalistaként és megszállottan végez. Mikor – feltehetően apja rendszer általi megbélyegzettsége miatt – egyedül őt bocsájtják el, döntenie kell. A munkát választja, minden vágya, hogy dolgozzon, erre abban a helyzetben Amerikában talál csak számára megfelelő helyet. A távoli, „nagy Amerikában”, ahol megdöbbenve állapítja meg, hogy a szegedi világszínvonalú laborhoz képest lepusztult a philadelphiai. De nem hátrál meg, takarítani kezd. Hiszen az mRNS egy igen instabil, nehezen kezelhető tényező, megfelelő környezet nélkül képtelenség vele bánni. S mint kiderül, emiatt az instabilitás miatt a legtöbben kételkednek kutatásai sikerében – mégsem adja fel. Akkor sem, mikor első külhoni főnöke kitoloncolással fenyegeti, akkor sem, mikor folyamatosan éreztetik vele, hogy nem közülük való, akkor sem, mikor lefokozzák és az egyik legnagyobb áttörést jelentő felfedezése után egyenesen a szemébe vágják: „ön nem éri el a kívánt színvonalat”.

Emellett, mindig akad egy-egy ember, aki teljes vállszélességgel kiáll mellette. Aki megérzi az erőt, a hitet és a kitartás hegyeket megmozgató erejét a törékenynek is mondott nőben. Elsősorban persze (nála öt évvel fiatalabb) férje, aki a kezdetektől megérti, hogy felesége számára mindig a tudomány lesz az elő. Nem kis áldozat, ebben a történetben viszont – az a benyomásunk – senki sem érzi magát áldozatnak. A lány, akit anyja három hónaposan bölcsibe ad, s követendő példaként mutatja föl Amerika számára a magyar intézményrendszert, mely lehetővé tette, hogy az anyaság mellett kutatóként dolgozhasson, később kétszeres olimpiai bajnok lesz, maga is boldog, többgyerekes anya, aki büszke bevándorló szüleire.

Karikó Katalin sikere alázatában és hitében gyökerezik. Sokévtizedes munkája sokszor teljesen reménytelennek tűnt, mégsem adta fel. Senki nem gondolta, hogy az mRNS hihetetlenül érzékeny és kevesek által ismert területe éppen egy világjárvány megfékezésének egyik főhősévé teszi. Elképesztő tudása és eredményei ellenére megdöbbentő, hogy milyen megaláztatásokon kellett keresztülmennie. Leírja, hogy hosszú éveken keresztül amolyan megtűrt személyként kezelte a vezetőség, mert nem hozott elég pénzt a konyhára. Hiába sorolta, hogy kutatási eredményei gyógyíthatatlan betegségeken segíthetnek, nem ez számított.

Vallja, hogy mindenkinek kell egy „személyes szurkoló” – neki mindig volt, ahogyan mesél a kinti magyarokról, akik között munkatárs is akad, s hogy „a magyarok mindenhol ott vannak”. Nagy tanulság az, ahogyan elviselte, hogy eredményei szinte láthatatlanok, s egészen a világhírnév küszöbéig visszhang nélkül maradtak. Hiába publikálta áttörésnek számító tanulmányát neves kutatótársával karöltve, a világ rá se hederített. Kudarcai viszont annál látványosabbak voltak. Erőt abból a meggyőződésből merített, hogy „minden sokkal értékesebb lesz, ha tényleg mindent beleadtál”.

Az is sokat mondó, hogy a Metró együttes számának szövege szerepel a kötet első oldalán, melynek egyik versszaka rendre visszatér a sorok közt, mint erőforrás:

Mert a gyémánt és arany fénye szép

De tiéd ez a fény akkor lehet csak

Ha érte a mélybe lemész, érte mész

Hát indulj, és hozd fel onnan

Fénye kárpótol majd minden nehéz percért

És valóban, Karikó Katalin végül, látszólag, mindent megkapott, mi kárpótolhatja az elszenvedett igazságtalanságokért, a mellőzöttségért, a meg nem értettségért és a kimerítő, évtizedeken át megfeszített erővel végzett munkáért. Mégis, vallomása azt sugallja, igazán nem is a díjak, az elismerés, hanem az emberektől érkező hála az, mai igazán kárpótolja az elszenvedett nehézségekért. Végül, s további perspektívaként fölteszi a kérdést „a tudomány a tudományra épül” szállóige szellemében: utólag könnyű fölismerni, de most honnan tudhatjuk, hogy melyik kutatás, felfedezés lesz fontos, nagyjelentőségű a jövőben? Felszólítja tudóstársait arra, hogy higgyenek magukban, mert a tudományban nem a presztizs, hanem csak és kizárólag a teljesítmény számít, s az igazi kutatás mindig az ismeretlen felé vezet, az ismeretlen pedig maga a lényeg! S tegyük hozzá: a végén talán összeáll a kirakó – ez volna hát Karikó kirakósa…

/Karikó Katalin, Áttörések, Életem és a tudomány, ford. Fenyvesi Anna, Helikon, 2023/