Könyvajánló - Rabindranath Tagore: Áldozati énekek

1913-ban, mikor első Európán kívüli költőként odaítélték neki a Nobel-díjat, itthon Babits még kicsit távolságtartón, Szent Ferenchez hasonlítva, naivsága aspektusait latolgatva ír róla Két szent című méltatásában:

„ –  Minden reggel háromkor – tudom, mert láttam – mondta egy indus Yeatsnek – mozdulatlan ül, szemlélődésbe merülve, két óra hosszat fel sem rezzen, álmodozik az Isten természetéről...

Szentnek tisztelik, és ő gyermeknek érzi magát, és a gyermekekről énekel.” Babits a Szent Ferenci naivság szent, de már öntudatos, a lélek mélységeit pásztázó alakját látja benne, de távolinak érzi: „Naiv ez a jó költő, és azt hiszi, ez az egész világ egy szép játék, amit az Isten, a jó apa adott az ő nagy gyermekeinek.” – folytatja Babits. Érthető az idegenkedés, nem „poeta doctus”-ként kell közeledni ehhez mélységesen átszellemült tiszta lírához. Nem „naiv ez a költő”, hanem mer elmerülni a teremtett világ szépségében vállalva a következményeket. Az egyik súlyos következmény, hogy fájdalmas, kifürkészhetetlen isteni titkok részesévé válik.   Hiszen, több kell holmi verselgetésnél, naiv ábrándozásnál ahhoz, hogy valaki elmondhassa )lásd wikipédia): 1882-ben a tripurai maharadzsa támogatását is elnyerte, aki Tagore verseit felesége halála után vigaszként olvasta. Nagy vigasztaló és határtalanul nagylelkű költészetében mintha „Maya fátyla” libbenne föl egyre. S hogyha a filozófus Kant szerint szép az, mi érdek nélkül tetszik – Tagore egyenesen értelmet ad a szépség szemlélésének, megbizonyosodunk róla, hogy nincs más fontosabb ezen a világon, mint meglátni a szépséget, nincs más igazi a földön, mint a túláradó örömtől és fájdalomtól egyszerre megsajduló szív. Ki is ez az ember? „(…) a gazdag indus, az ős család sarja, akinek gyermekkorát irodalom és zene zajlotta körül japán metszetekkel díszített szobáiban, aki utazik, nyelveket tud, és talán teaestélyekre hívja meg európai barátait a záporos indiai júliusok alatt. Rokona Abanindranath Tagorénak, a divatos festőnek, akinek indus hőskölteményeket és mondákat illusztráló műveiből, melyek az angol és japán festészet hatását mutatják, csak a napokban csináltak egy pazar angol könyvet, testvére Dwijendranaht Tagorénak, a nagy filozófusnak. Oly családból való, mely évszázadok óta művészeket, gondolkodókat és szenteket nevelt...”(Babits) Ebből a környezetből sarjadzik ez az imaköltészet, mely a fosztóképzők, a hiány folytonosan delejező mágikus vonzásában tündöklik fel és ejti rabul teljes valónkat:

Kezednek halhatatlan érintésére kicsiny szívem gyönyörűségében felejti, hogy korlátai vannak s kimondhatatlan mondanivalók keletkeznek benne. 

Az eredeti (Gitándzsáli) kötet bevezetőjét nem más jegyzi, mint az írek nagy költője, Yeats. Tagorét elvarázsolta az ír költészet, hatása egyértelműen érzékelhető verseiben. 

Az „áldozatiság”, a folyamatos odaadás alapvonása ennek a lírának. Az akarás, a bárminemű erőszak csillagtávolságokra áll tőle. A költői én perspektívája, a világ szépségét a lemondás fájdalmas aktusában megtapasztaló szemlélődő teremtményé, aki végtelenül türelmes várakozásában mégis mindig attól tart, hogy nem teljesíti be életfeladatát.  

Talán nem lesz koszorúdban hely számára, mégis tiszteld meg őt kezednek fájó érintésével és szakítsd le! Másként – attól félek – lemegy a nap, mielőtt még észrevenném s az áldozat ideje elmúlik.

A misztikus szerelem lírája az egyszerűség útját választja, az egyetlen számára járható utat, mely egyben a lelki megtisztulás útja is:

Énekem lerakta magáról ékességeit. Nem büszkélkedik már szép ruhával, cicomával. A díszek csak akadályoznák egyesülésünket, csak beékelnék magukat kettőnk közé, haszontalan csilingelésük csak elfojtaná a te suttogásodat.

Az emberek és a világ határozottan elválik itt egymástól – Tagore költészete e világból való, de nem evilági hangon szólal meg, ahogyan minden sorában megérezzük az isteni zene, az isteni szépség végtelenül lágy, frissítő szellőjét. Nem hagyja magát beszennyezni a földi szempontoktól, tekintete, az egyetlen, mindig szabad:

Az emberek jönnek írásaikkal, törvénykönyveikkel, hogy szorosan megkössenek, én azonban mindig kisiklom kezeik közül, mert csak szeretetem ébredésére várok, hogy aztán végre kezébe adjam magam.

Keresztény ember a Szentlélek kiáradásához hasonlíthatná talán leginkább ezeknek az ima- énekeknek átlényegült mozgását. Légiesség és a természet színeváltozásai érzékenyen olvadnak eggyé énekesük hangjával, sőt teljes valójával. Személytelenségében is személyes, a megszólított az örökkévaló szerelem kozmikus távlataiban foglal helyet meghatározhatatlanul.

Felhők felhőkre tornyosulnak, sötétedik. Ó, szerelmem, mért várakoztatsz itt kint az ajtónál

egészen egyedül?

Miközben a távolba réved észre sem veszi a szíve mélyén bimbózó virágokat. Saját lelkének szépsége csak tükörként reflektálódik, sosem helyezi magát középpontba. Az érzelmek sűrűsége és hatalmas intenzitása bomlik ki minden szóban, s ezek által pillanthatjuk csak meg a költő igazi arcát is. A vágyódás alapállása, de nem mozdul belőle, s ebben a statikusságban, tekintetének rezzenéstelen kitartásában és figyelmében képes fókuszálni a valóságra, a szépségre, mely maga a beteljesült öröm.

Ez a meghatározhatatlan édes érzés belopta szívembe a vágyódás fájdalmát. Úgy tetszett, a nyár mohó, forró lehelete ez, mely beteljesedését keresi.

    És nem vettem észre, hogy oly közel van, hogy az enyém, hogy a saját szívem mélyén virágzott ki ez a fölülmúlhatatlan édes érzés.

Sohasem enged a mindenség vágyából – ez az izzás fölemészti majdnem teljesen:

Csak azt a keveset hagyd meg énemből, amellyel még lehetséges, hogy téged mindenemnek nevezzelek!

Megfogalmazza, hogy nincsen fontosabb és értelmesebb a szemlélődésnél, hiszen a lélek csöndjében érkeznek a legnagyobb kinyilatkoztatások, avagy aprócska isteni üzenetek.

Ez az én gyönyörűségem, hogy így várok, s nézelődöm az útszélen, hol az árnyék és fény egymást űzik, s hol a nyár nyomába az esős idő lép.

Azonban nem könnyed és felhőtlen szemlélődés ez. Az „édes teher” súlyosan ránehezedik. A valódi koldulás mint egyetlen őszinte és minden gőgtől mentes, alázatos gesztus az istenség válaszaként megrendítő és felemelő egyszerre. Koldus és király, a szegénység nyomorúsága és a gazdagság fenségessége feszül egymásnak a líra rezzenetlen tótükrén.

Ha bánat bánat után ér, az ő lépésének súlyos nyomát érzi szívem, s ugyancsak ő lábának aranyos érintése az, melytől bennem az öröm napfénye felragyog.

Ó, micsoda királyi tréfa volt ez: koldulva nyújtani kezed egy koldus felé! Egészen zavarba jöttem s tanácstalanul álltam. Aztán tarisznyámból előkotortam a legsilányabb kis gabonaszemet, s neked adtam.

    De mekkora volt meglepetésem, mikor a nap elteltével kiürítettem tarisznyámat szobám földjére, s a szegényes holmik között egy egészen apró kis aranygabonaszemet találtam. Keservesen sírtam, s kívántam: bár lett volna szívem mindenemet néked adnom.

A gyermek perspektívájának vagyunk tanúi, csak a gyermeki lelken keresztül érthető meg a világ szépsége:

Mikor színes játékokat hozok neked, gyermekem, megértem, mire jó a színek e játéka a felhőn, a vízen, s mért vannak különfélére festve a virágok, - mikor színes játékokat hozok neked, gyermekem.

Ember és világ egysége tündöklik fel:

Ugyanaz az életözön, mely ereimen éjjel-nappal átáramlik, futja be a világot is, és táncol ritmikus ütemekben.

Maya fátyla felvillan: a kegyelem, az öröm kiváltságos pillanataiban, ahogyan a leggyönyörűbb lírai vallomásokban:

Ő szövi az arany, ezüst, kék és zöld tünékeny színeiből ezt a Maya-fátylat, – ráncai közül ki-kivillantja lábát, melynek varázsos érintésétől egyszeribe teljesen megfeledkezem földi magamról. 

Folytonosan áltatjuk magunkat, hogy még ráérünk, holott az összes ősi tanítás egyik legfontosabb mondanivalója, hogy nincsen vesztegetni való időnk. Kifolyik ujjunk közül az idő, hogyha nem merjük „eltékozolni mindenünk”:

Nekünk nincs vesztegetni való időnk, s mert nem érünk rá, lázasan kell törtetnünk célunk felé. Túlságos szegények vagyunk ahhoz, hogy késhessünk.

Tagore lírája mintha „az elveszett csillag lírája” volna. Azé a csillagé, mely maga a tiszta, zavartalan öröm szimbóluma, melyről Exupéry beszél a Kis hercegben, s mely talán a három királyokat is Betlehembe vezette. Ezt a csillagot keressük mindannyian, rá vágyakozunk. Arra a csillagra, aki megtestesült, elveszítettük szem elől a sötét égen, de minden karácsonykor azt reméljük, hogy felfényik szívünkben újra:

Mikor a teremtés új volt, s minden csillag első fényében ragyogott, az istenek gyűlést tartottak az égen és zengedezték: „Ó tökéletesség képe! Ó, tiszta, zavartalan öröm!”

    Ám egyszerre felkiáltott az egyik: „Úgy tetszik, valahol szakadás támadt a fény láncában, s egy csillag elveszett.”

    Hárfájuk aranyos húrja elpattant, énekük elakadt, s ijedten kiáltozták: „Valóban, az az elveszett csillag ért legtöbbet, az volt az egész ég dísze, büszkesége!”

/Rabindranath Tagore, Áldozati énekek, ford. Szentirmay Gizella, Pietas et Litterae, 1991/