Könyvajánló – Rámacsandra Róddam: Dévi-Bhakti-Tarangíni

Nyilvánvaló, hogy „nyugati” ember számára gyakorlatilag felfoghatatlan, végső soron érthetetlen és elképesztően sokrétű a keleti tanok, vallások világa. Noha sokat meríthetünk belőle, megerősítheti saját hitvilágunkat – olykor éppen a különbözőségek által, a megkülönböztetés jótékony erejével, de szembe kell néznünk vele, hogy otthonosan csak az mozoghat benne, aki beleszületett.  Hiba volna kétes párhuzamokat vonni, összemosni keresztény szimbólumokkal, leegyszerűsíteni egy ilyen szerteágazó, sokezer éves spirituális rendszert. Mégis, nehéz ellenállni ez esetben, hogy a keresztény Mária-szimbólumok hatalmas hagyományának olvasatait fölfedezzük Rámacsandra Róddam, a kiváló költő, szádhaka (spirituális gyakorló) verseiben. A szerző Srí Aurobindo, a nagy 20. századi indiai filozófus, költő, jógi szellemi tanítványa, jelenleg az ősi bengáli Bául hagyomány központjának főmunkatársa, vendégtanárként rendszeresen tart egyetemi előadásokat, és számos cikket publikált a jóga és az indiai spiritualitás témakörében.

Ebben egy másik bengáli, a nagy Nobel-díjas Tagorét mindenképpen elődjének nevezhetjük, aki az Áldozati énekekben a líraiság és a fohász tökéletes egységét valósítja meg. A San Fransiscó-i professzor, Dábasis Banérdzsí a kötet bevezetőjében tudományos alapokra helyezi a költői valóság kivetüléseit: „Az indiai spirituális történelemben az Isteni Anyáról mint a Tudatosság-Erő megtestesült formájáról (csit-sakti rúpini) való szemlélődésnek egy korai, elmélyült filozófiai kifejezése az V. század körül keletkezett, és Dévi-máhátmjam (Az Istennő dicsősége) néven vált halhatatlanná. Egy másik hasonlóan régi szöveg a Lalitá-szahasznaráma (Az Isteni Anya ezer neve). Majd Ádi Sankara VIII. század környéki Szaundarja-Laharí (A szépség áradása) című műve folytatja ezt a hagyományt; a XI. század után pedig számos tantrikus szövegben terjedt el. (…) Rámacsandra Róddam meditációja az angol nyelvű kifejezésmód friss kirobbanása, amely e hagyomány érzelmekkel teli bölcsességét hozza el a kortárs olvasónak, és bizonyítja, hogy annak ereje napjainkban is megmaradt.”  

A keresztény ima-irodalomban Szűz Mária szigorúan véve szószóló, közbenjáró az Istenségnél. Ez igen fontos különbség, hiszen az imádság mindig istenközpontú, nem szólhat közvetlenül szentekhez, csak közbenjárásukat kérhetjük, minden más eretnekségnek számít. Noha az Istenanya nálunk is az emberek közül kiemelt legnagyobb szent, mégsem egylényegű a Szentháromsággal.

Legyőzhetetlen fegyverekkel ékesíted magad

Öltözéked is dicsőségedről tanúskodik

A hatalmas ellenség megremeg

Az elkerülhetetlen vereséggel szembesülve

A liliom, a rózsa, az égő csipkebokor, a lepecsételt, forrás, a galamb csak néhány példa a nagyléptékű Mária-szimbólum-szótárból. És akkor még a kódexek, korai szövegek Mária-himnuszairól nem is szóltunk… Fürkésszük tovább ennek a különleges füzetecskének a rejtelmeit:

Az Isteni Anya tartja karmád

Láthatatlan szálait

Haragvó formába öltözve

Kigyógyít a kettősségből

S a végtelen felé hajt téged

Mi Mária kék köpenyébe burkolózunk, ha az égi anya védelmére vágyunk, itt sokkal harcosabb, markánsabb Isteni Anya nyilvánul meg.

Mégis, a gyöngédség szavait hívja elő, az odaadás, a befogadás és a megtartó erő női princípiumai sem hiányozhatnak a felajánló-fohászokból:

Minden a tiéd

A kéz tiéd legyen Anya/

A toll a kézben

Tiéd legyen

Az elme tiéd legyen

A gondolat az elmében

Tiéd legyen

A szív tiéd legyen

A bhāva a szívben

Tiéd legyen

(…)

Minden a tiéd

Minden ami Nincs a tiéd

Ó Anya

Csak a tiéd

Csak a tiéd

Csak a tiéd

A „bhāva” szanszkrit nyelven érzelem. Nem ez az egyetlen „idegen” szó a kötetben, a költő rendre beemel szanszkrit alapfogalmakat, melyek mélyebb értelmet, határozottabb színt adnak a verseknek.

Evezned kell szüntelen

Mindez szakadatlan gyakorlat legyen

nehogy kápráztató fények

Hátráltassanak utadon

Maya fátyla ugyan ráborul a világra, de a tisztánlátás vágya nem szűnik bennünk.

Az életem egyetlen húr

Ó Anya

Egyik vége

A világhoz van kötve

A másik

A te lábadhoz

A marionettbábuként mozgó emberiség képe („Összekuszálod életünket / Senki nem tudja kibogozni csomóidat”) egyrészt tragikus, másrészt a kozmikus távlatokig kitáguló, biztonságos valóságként tárul elénk. Nem szépeleg a költő, intenzív, és sokszor ellentmondásos érzelmeket, benyomásokat mutat föl:

Anya te vagy

Ez a finom hő

Amit nem lehet érzékelni

Tapintással

Dühöngj lassan

Dühöngj gyöngéden

Égesd el a láncokat

Égesd el a kötelékeket

Szabadíts ki engem

Hadd szárnyaljak

Határtalan méhedben

Dühöng lassan

Dühöngj gyöngéden

Az ánanda, a boldogság a teljes odaadásban valósulhat csak meg:

Hisz az Anya iránti bolond odaadás

Erősebb bármely mentális élvezetnél

Egyszerűen csak fogadd el amivel táplál

Ő meg fog tanítani ré hogyan rágd össze

Hogyan emészd meg

Hogyan ürítsd ki

Az életet a lehető legjobb módon

Csak az odaadás által lehet szabad a lélek, ahol nincs szüksége saját erőfeszítéseire, csak feltétlen bizalomra. Ebben az alapállásban a magány is képtelenség: „Hogyan is lehetnél bármikor egyedül / Ha ő az aki elaltat / Ha ő az aki felébreszt” (Igenlés és ígéret) – sóhajtja.

Mégsem részvétlen a szenvedők iránt:

Se füst se fű se szerda

Semmi nem képes szembeszállni

A démonnal mi lelked most bitorolja

Ó kedves Barátom e legsötétebb órákban

Elküldöm érted imámat

Az Isteni Anyához

Összekulcsolt kézzel könyörögve a Kegyelméért

Győzelme a tiéd lesz

Győzedelmes az áhítattal átitatott versfüzér, melynek egyik utolsó megnyilatkozása jól egybefogja kozmikus, mindenki számára elérhető üzenetét, tanítását:

E folyton táguló kozmoszban

Mit az ő titkos képletei

Tartanak egyben

A káosz szükségszerűen

A koherencia látszatát kelti

Így iktatott be szabadságot

Az előre elrendelt sorsba

S az ember szívébe

Üdvöt vetett

Még ha élete a szenvedés óceánján

Hánykódó hajónak tűnik is

/Rámacsandra Róddam, Dévi-Bhakti-Tarangíni, Cédrus Művészeti Alapítvány/Ekathara Kalari, 2024/