„Nem kellett mindenkinek ügynöknek lennie. Elég volt, hogy senki sem tudta biztosan, ki az”

Milyen társadalmi és politikai légkörben épült ki az állambiztonsági besúgóhálózat Magyarországon? Mennyire hatotta át a kommunista diktatúra mindennapjait a megfigyeléstől való félelem?

A kiindulópont: a totális politikai kontroll.

Az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején Magyarországon a kommunista hatalomátvétellel párhuzamosan fokozatosan felszámolták a politikai pluralizmust, a sajtószabadságot és a társadalmi önszerveződés autonóm tereit. Az állam egyre inkább azt várta el az állampolgártól, hogy ne pusztán engedelmeskedjen, hanem politikailag is „megbízható” legyen. 1956 után különösen felerősödött a megfigyelés, a megtorló gépezet – majd egyébként az MSZMP is – folyamatosan hangulatjelentésekben és beszervezett személyein keresztül értékelte azt, hogy az állampárt miként áll meg az emberek előtt.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc után az állambiztonság számára a társadalom ellenőrzése még fontosabbá vált.

A Kádár-rendszer egyik alapvető félelme az volt, hogy 1956 szelleme újra megjelenhet. Ezért figyelték a korábbi forradalmárokat, az egykori politikai elítélteket, az értelmiséget, az egyházi közösségeket, az ifjúsági köröket, a külföldi kapcsolatokat és mindazokat, akik valamilyen szempontból politikailag „gyanússá” válhattak. Ahol esélyt láttak arra, hogy a rendszer megbontására alkalmas közösség működhet, oda próbáltak betenni egy un. informátort, aki szemmel tartotta a célszemélyeket.

Ebben a rendszerben különösen értékessé vált az információ. Ki mit mondott? Kivel találkozott? Mit gondol a rendszerről? Hallgat-e külföldi rádiót? Mit mond a munkahelyén? Van-e kapcsolata egy korábbi párt vagy egyházi közösség tagjaival?

Erről egy kifejezetten jó példa jut eszembe, hiszen Kecskemét és a környék települései közül szülőfalum, Nyárlőrinc 1950-1953 közötti történetében is sok ilyennel találkoztam. Az ottani római katolikus közösség igen erőssé vált, saját erőből építettek templomot, amelyet 1938-ban szenteltek fel. Írtam is ebből egy kis könyvet. Erős volt és még erősebb lett a katolikus közösség, tömegek jártak templomba és vették részt pl. a körmeneteken, nagy egyházi ünnepek alkalmával, búcsúkon.

A kommunista hatalomátvétel utáni közvetlen években (1948-1950), a legtöbb peres ügy a gazdagparasztok és az iparosok ellen indult, majd az ezt követő időszakban mindennapossá váltak a közép-és kisparasztság ellen generált koncepciós persorozatok is. Az esetek nagy százalékában a dolgozó parasztság közötti rémhírterjesztés és a klerikális reakció volt a bíróság elé terjesztés tárgya, amelyre Nyárlőrinc községben is volt példa 1951-ben, miszerint Oláh Károly, római katolikus plébános, a nyárlőrinci békebizottság elnökeként bepanaszolta Smaraglai István kántort a községi Tanács végrehajtó bizottsága előtt, ugyanis számos esetben összeférhetetlenségre utaló jeleket tanúsított. A panaszban az állt, hogy Smaraglai István, bácskai menekült, a nyárlőrinci kuláksággal szoros kapcsolatot ápolt, nem egy esetben kulák körökben való poharazáson kapták rajta. Emellett minden vasárnapi szentmise után a római katolikus templom előtt rémhíreket terjesztett a lakosság között, amelynek tolerálására nincs tovább lehetőség, el kell távolítani a községből. Csorba Imre és a nyárlőrinci Tanács végrehajtó bizottsága igyekezett megoldást keresni a kialakult helyzetre, így a Járási Tanács v.b. felé intézett jelentésében a következő panaszt fogalmazta meg Smaraglai István „reakciós” tevékenységével kapcsolatban:

”A szóban forgó személy léha módra él a dolgozó parasztság között, semmivel nem foglalkozik, egyébbel, mint a vasárnapi és az ünnepi misék alatt orgonál és énekel, egész héten hol erre, hol arra lófrál. A közlegelő fásításával kapcsolatban rémhíreket terjeszt, miszerint a nyárlőrinci Tanács v.b. –a az erre a célra kapott pénzösszeget nem szándékozik kiosztani, hanem éppen ellenkezőleg társadalmi úton akarja kivitelezni, így bolond volna ingyen dolgozni a falu lakossága.”

A v.b. azzal cáfolta meg a rémhíreket-amelyek valójában nem voltak valótlan kijelentések Smaraglaitól, hogy a társadalmi úton való kivitelezés a község lakosságának közös érdeke, ugyanis a fák által eszközölt árnyék a nyári hőség idején kiváló menedékhelyet fog szolgálni az ott legelő állatok számára. A probléma mindevvel az volt, hogy ez csak azok után derült ki, miután Smaraglai István felvilágosította a nyárlőrinci lakosokat a Tanács szándékairól.

Miután fény derült az igazságra, a v.b. javaslatot tett a Járási tanács v.b.-a felé, hogy Smaraglai Istvánt, mint „az almafák törzsein lakozó vértetűt” távolítsák el a községből, az Államvédelmi Hatóság segítségével.

A kommunista politika egy esetben sem engedhette meg, hogy megkérdőjeleződjön az általa képviselt eszmerendszer, hiszen az beláthatatlan következményekkel járt volna a megkezdett munkára. A fent említett példák csak bevezető jelleggel bírtak a megtorlás folyamatában, amelyet a későbbi időszak minden területen felülmúlt.

A politikai rendőrségnek ehhez nem lehetett mindenhová saját embereket küldenie. Szükség volt a társadalom belső informátoraira. Így vált az ügynöki hálózat a diktatúra egyik legfontosabb információs rendszerévé.

Hogyan választották ki a beszervezésre kiszemelt embereket? Kik kerülhettek az állambiztonság látókörébe, és mi alapján döntöttek arról, hogy kit próbálnak beszervezni?

Ahogy a fenti példa is mutatja, a közösségek befolyásos emberei egyértelműen célpontok voltak. Az állambiztonság kezdetben nem egyszerűen embereket keresett, hanem önamagában hozzáférést keresett.

Olyan kérdéseknek próbálták megfeleltetni a személyeket, hogy ki mennyire hasznos a hatalomnak, ki mennyire megbízható politikailag, és ezt követően jöttek az érvek és eszközök, hogy milyen úton lehet beszervezni. Pl. a nyárlőrinci kutatásaim alapján a helyi tanács begyűjtési bizottságának tagjai tehettek javaslatot arra, hogy kik lehetnek ilyen személyek. Az eszközök között nem válogattak. A cél az emberi kapcsolatok szétrombolása, a rendszer "atomizálása" volt, a bizalmatlanságkeltés, az állandó ellenségkép fenntartása. Ezt tartom az emberileg is talán legelszomorítóbbnak az egész rendszerben. Az 1956-os forradalom és szabadságharcot követően – a megtorlási perek vizsgálata során – számtalan esetben találkoztam olyan esetekkel, amikor az eljárás alá vonást követően – olyan személy ellen, aki éppen ott sem volt az adott perindító ügy szituációjában – tettek kísérletet a beszervezésre, konkrét feladatokkal. 15 év börtön és az ügynöki létforma között sokan az utóbbit választották.

Hogyan zajlott a beszervezés a gyakorlatban? Milyen eszközöket alkalmaztak: fenyegetést, zsarolást, megfélemlítést, esetleg anyagi vagy karrierbeli előnyöket?

Ahogyan a fentiekben említettem, az eszközökben nem válogattak. Az állambiztonság hivatalosan három alapvető beszervezési alapot különböztetett meg:

„Hazafias” – anyagi – kompromittáló/terhelő. „Hazafias” alapon, amikor véleményük és elővizsgálataik alapján az illető valóban hitt abban, hogy a szocialista rendszert szolgálja, vagy legalábbis elfogadta annak ideológiáját. Ilyenkor a tiszt nem feltétlenül fenyegetett. Éppen ellenkezőleg: megtiszteltetésként, hazafias kötelességként próbálta beállítani az együttműködést. Itt különösen nagy szerepe van azoknak, akik egy községi tanács munkájában közvetlen kapcsolatot ápoltak hivatalból a lakosokkal. Az ő előzetes felmérésük, munkájuk nélkül nem tudták volna ezt alapos puhatoló munkát elvégezni.

A második: anyagi érdekeltséggel, pénzzel, előnyökkel, karrierlehetőséggel is lehetett motiválni valakit. Ez különösen akkor működhetett, ha a jelöltnek volt valamilyen egzisztenciális problémája vagy előre akart jutni.

Ami véleményem szerint a legkeményebb és egyben a leg…., hogy is mondjam, legundorítóbb eszköz volt, hogy kompromittáló adatokkal paszíroztak valakit be a rendszerbe. Ha az állambiztonság olyan információval rendelkezett, amely az illetőt súlyosan veszélyeztethette volna – például magánéleti titokkal, bűncselekménnyel vagy más kompromittáló adattal –, azt nyomásgyakorlásra lehetett felhasználni. A korabeli szabályozás ezt külön beszervezési alapként kezelte. A családdal, munkahellyel való zsarolás által az ügynökhálózatba bekerült személyek élete tragikussá vált ezt követően. Bele sem tudunk ma ebbe gondolni, hogy hogyan kelt fel ez az ember minden reggel és feküdt este. Nem véletlen, hogy kutatások is kimutatják, közülük sokan idő előtt, alkoholizmusban, súlyos rákos betegségben hunytak el. Ez megbocsáthatatlan bűn.

Lehetett nemet mondani az állambiztonságnak? Mi történt azokkal, akik megtagadták az együttműködést, és milyen következményekkel kellett számolniuk?

Lehetett, persze. Természetesen mindennek megvolt a következménye, tulajdonképpen a fentiekben leírtak ellentettjei valósultak meg. Azért fontos azt kijelenteni, hogy az Állambiztonság súlyozott. Ha egy számára fontos ügyben a célszemély ellenállt, akkor az agressziótól sem rettentek meg. Szintén egy jó példa egy nyárlőrinci ember beszervezése, aki Petőfi T.sz. alkalmazottja volt.  A családjával zsarolták meg, igent mondott, majd jelentéseiben leírta: „..a településen 1958.10.22-én sütött a nap, és igazán eshetne már az eső, mert az emberek aggódnak az őszi vetések miatt…” Nem véletlen, hogy 3 hónap után szolgálatra alkalmatlannak minősítették és kikerült a rendszerből. De természetesen volt ellenpélda is…

Milyen különbség volt az önkéntes együttműködés és a kényszer hatására történő beszervezés között? Előfordult, hogy valakit ugyan beszerveztek, de később nem adott érdemi információkat?

Valamit jelenteni kellett. Láthattuk a fenti példában, hogy hogyan. Természetesen, amikor a későbbi munkavállalás során szakmájában az illető nem tudott elhelyezkedni, vagy éppen gyermekeit nem vették fel az egyetemre, akkor nem volt min csodálkozni. De én a beszervezés módjának írott örökségét is forráskritikával kezelném. Honnan tudjam én 70-80 év távlatból - ismerve az MDP, MKP, az MSZMP iratkezelését, a jelentések és önmagának az adminisztrációs hálózatnak a hitelességét -, hogy az a beszervezési forma valóban megfelel-e a valóságnak. Ezért is kell ezzel nagyon óvatosan bánni. De ezért jött létre az a bizottság, amelynek Szokolay Domokos kollégám is tagja, hogy segítsen ezen szembenézések, esetleges traumák, vélt vagy valós konfliktusok szakmai kezelésében. Nagyon fontosnak tartom, hiszen ez egy olyan évtizedes társadalmi kór, amelynek kezelésére szakemberekre van szükség. És ne feledjük azokat a kollégákat sem, akik ezt a rengeteg iratot feldolgozzák, elvégzik majd a későbbi anonimizálásokat, hatalmas munka, őrült nagy adathalmaz. Nem irigylem az ÁBTL munkatársait, egy biztos, rendkívül fontos munka az, amit most ők elvégeznek. Nekünk pedig segíteni kell őket és támogatni ebben a munkában a társadalmat is.  

Hogyan működött a besúgóhálózat a mindennapokban? Kiknek kellett jelenteniük, milyen információkat vártak tőlük, és hogyan ellenőrizte az állambiztonság a jelentések hitelességét?

Állami intézményekben, T.sz-ekben, mindenütt. Ez volt a lényeg mindenhol és a végén már mindenkiről is. Ahogy rogyadozott a rendszer, úgy nőtt a beszervezések száma. Ne szépítsük, a rendszerváltás szelének fuvallatára az Állambiztonság átszőtte a társadalom egész szövetét.

Természetesen vannak fokozatok, de összességében elmondható, hogy véleményem szerint ez tartotta egyben a diktatúrát 1956 után.

Mekkora szerepe volt ennek a hálózatnak a kommunista diktatúra fenntartásában? Milyen hosszú távú következményei lettek annak, hogy a rendszer családtagokat, barátokat és munkatársakat is egymás ellen fordíthatott?

Borzalmas tragédiákat láttam, és kutattam. Engem is megviselt. Fizikai bántalmazás, a családok ellehetetlenítése, egy életre megromló kapcsolatok. Voltak, akik elköltözni kényszerültek lakhelyükről, voltak, akik az országot hagyták el. Nagyon szomorú ez. Tehetséges, józan életű emberek tűntek el, züllöttek le, vagy éppen az előmenetel választása kapcsán haladtak előre, de ez bennük is komoly nyomot hagyott. Nagyon érdekes, sokat foglalkoztam magával az informátori léttel, az emberrel, hogy benne mi játszódott le akkor, amikor nekiült, és püfölte az írógépet és írta a jelentéseket. Ha valaki ezt hosszú évekig csinálta, hogy nem őrült ebbe bele? No ekkor jött velem szembe W. Barna Erika grafológus, aki része volt annak a csapatnak, akik 2004-ben 56 állambiztonsági ügynök kézírását vizsgálták. Arra keresték a választ, hogy milyen személyiség- és motivációs különbségek állhattak az együttműködés mögött, illetve milyen változásokat okozhatott az ügynöki tevékenység az érintettekben. A kutatók szerint a kézírásokban különböző motivációk nyomai voltak felismerhetők, vagyis nem létezett egyetlen, egységes »ügynöktípus«. A vizsgálat egyik érdekes tanulsága éppen az, hogy az együttműködés lelki konfliktust is létrehozhatott. Hiszen az ügynöknek gyakran két különböző szerepet kellett egyszerre működtetnie: a magánembert, aki barátként, kollégaként, ismerősként kapcsolatban volt másokkal, az ügynököt, aki ugyanezekről az emberekről titokban jelentést készített. Ez óriási belső feszültséget teremthetett.

Különösen akkor, amikor a jelentés tárgya nem egy absztrakt „ellenség”, hanem egy konkrét barát, kolléga, ismerős vagy akár családi kapcsolat volt. Az önigazolás ezért kulcsfontosságú lehetett. A rendszerben való részvételt az embernek valahogyan saját maga előtt is meg kellett magyaráznia. Az írásképek változásai az évek alatt bebizonyították, hogy hogyan torzult az egyes informátorok személyisége, lelki egyensúlya. Borzalmas dolgok ezek, amelyek mindkét oldalon hatalmas károkat okoztak. A mi felelősségünk ebben az, hogy segítsük a társadalmat ezzel szembesülni. A gyógyulási folyamat hosszú lesz, de meg kell történnie, nem vonszolhatjuk magunkkal ezt a nehéz kövekkel megrakott táskát, mert egyszer úgyis összerogyunk alatta.