Nincs búcsú a fegyverektől

2014. Innen kezdi történetét a donyecki doktornő, fogorvosként dolgozott ugyanis, míg a munkahelyét szét nem bombázták. Toreckben, a donbászi területen már akkor elkezdődtek a harcok. A szénbányászatról híres város csakhamar polgárháborús övezetté vált, a két testvérnép egymást lőtte, a civileket sem kímélve. Nem volt áram, gáz, vizet is a kútból és az esőből nyertek maguknak az ott élők, hogy ne vegye eszüket a szomjúság. Mint oly sokan, Elena is a pincében élt magányosan.

„Nehéz volt a túlélés! Volt, akinek nem is sikerült” – rántotta le a tapaszt a mély sebekről Elena. 2014 előtt volt egy jó munkahelye, szép háza, családja, szabad ember volt. Mostanra semmije, a lányán és unokáján kívül pedig senkije nem maradt. Először három közeli rokona vesztette életét, megölték őket. A 39 éves Alexijt saját udvarán találták el a lövedékdarabok.

Szünet. Mélylevegő. Elena megkeményedik.

„A legnagyobb fájdalmam az, hogy a 15 éves kisunokámat, akit én úgy szerettem, el kellett temessük, megölte a háború. A pincébe menekültek, ahogy felsírtak a szirénák. Amikor vége lett a légiriadónak, Bogdan volt az első, aki kilépett az óvóhelyről, ám rögtön eltalálta az egyik orosz repülőből ledobott bomba. Ez 2022 novemberében történt Mariupol és Donyeck között. Én már Magyarországon voltam.”

Elena városa teljesen megsemmisült: rommá lőtték a kórházat, az iskolákat, felrobbantották a bányát. „Éppen bizonyítványosztás volt az egyik iskolában, 20 percig tartott az egész. Siettek, mert a közelben egymást lőtte az orosz és az ukrán. Egy eltévedt gránát darabjai halálos sebet ejtettek az egyik ártatlan, gyönyörűszép kislányon.” – mesélte szinte rezzenéstelen arccal a szörnyűségeket az asszony, akinek 11 év alatt tönkre ment az élete, akinek nincsen már hová hazamennie, aki sose láthatja többet az utcát, ahol élt, és sose érezheti az otthona illatát, megnyugtató melegségét, aki csupán álmaiban térhet vissza olykor-olykor a széphazába.

Míg Elena mesélt, Borisz bácsi némán, összekulcsot kézzel ült mellette. Háta görbe, haja ősz, tekintete szomorú, homlokán a barázdákat az elmúlt évek szörnyűségei egyre mélyebbre hasították. 81 évesen megtörve keresi a szavakat, amelyeket nem mindig talál, 2021-ben sztrókot kapott. S mivel se kórház, se szakember nem volt már akkor Toreckben, csupán hadi orvosok dolgoztak a frontvonalnál, így nem kapott gyógykezelést.

Borisz bácsi Elenától egy utcányira lakott, akinek édesapjával jó barátságot ápolt. Se gyereke, se felesége nem volt. A pincében élt, ugyanis a háztetőt teljesen szétlőtték. Csupán pár órára adtak áramot, fázott, éhezett, szinte minden percben rettegett, életveszélyben volt. „Elgyengült a lába a félelemtől, amikor egyszer a fülem mellett süvített el egy golyó. Én csak vízért mentem, és majdnem belehaltam” – mesélte Borisz bácsi, aki a folyamatos robbantások és fegyveres harcok ellenére ott maradt szeretett városában. „Amikor kitört a háború 2022-ben, már akkor öreg voltam. Azt mondtam magamnak, hogy nem megyek innen sehova, nem hagyom itt az otthonom, a saját házamban akarok meghalni.” Ez a terve nem valósulhatott meg, ugyanis erőszakkal evakuálták őket. Pár perce volt bepakolni. Összeszedte a legfontosabbakat, ráadták a golyóállót és a sisakot, és máris a kocsiban találta magát. Mire észbe kapott, az élete egyre csak zsugorodott, és már csak a mellette elsuhanó tájra figyelt. Végül Toreck a földdel vált egyenlővé.

Most már csak ők maradtak meg egymásnak, Elena és Borisz. „Az életem a múlté, csupán az emlékeim maradtak meg” – mondta Borisz bácsi, végül rám nézett, és ezt suttogta elcsukló hangon: „Olyan mintha előttem lenne: még mindig látom a nyíló rózsáimat, a növekvő szőlőmet az udvaron.”

Elnémítik az embert az ilyen mondatok. És pont, mikor a legfájóbb volt a csend, akkor jöttem rá, hogy ez csupán az én csendem. Az ő fülükben még ropognak a fegyverek, az ő fülükben még robbannak a bombák.