Összművészeti délutánon emlékeztek Alföldyné Dobozi Eszterre
Az ünnepi program első perceiben a házigazda intézmény és a szervezők – a Katona József Könyvtár, illetve a Magyar Kodály Társaság Kecskeméti Tagcsoportja – nevében Virág Barnabás előbb köszöntötte a megjelenteket, majd pár mondatban az est „főszereplőjéhez” fűződő személyes emlékét, illetve a kerekasztal-beszélgetéshez különleges „hátteret” adó kiállítás létrejöttének történetét osztotta meg a jelenlévőkkel. Ezután Szolláth Katalin grafikus- és festőművészt hívta a mikrofon mögé, aki a József Attila-díjas alkotóval való első találkozását, majd kapcsolatuk szorosabbá fonódásának pár mozzanatát elevenítette fel. „Nagyon, nagyon kedves és szép emlékeim vannak Eszterről. Úgy érzem, hogy lelkiekben hasonlóak voltunk, tehát fogékonyak, érzékenyek a szépségre.”
Az összművészeti program folytatásában – amelyen ahogyan Virág Barnabás fogalmazott: „irodalom, zene és képzőművészet találkozott” – Alföldyné Dobozi Eszter négy pályatársa lépett a színpadra: Füzi László irodalomtörténész, a Forrás főszerkesztője, Miklósné Faragó Csilla fuvolaművész, az M. Bodon Pál Alapfokú Művészeti Iskola igazgatója, valamint a Kecskeméti Kodály Iskola művész-tanárai, Gerhátné Papp Rita zongora- és csembalóművész és Gerhát László zongoraművész, karmester, intézményegység-vezető. Valamennyien hosszú ideig álltak szorosabb kapcsolatban a pedagógusként és irodalmárként is maradandó értéket létrehozó neves kecskeméti közéleti személyiséggel, aki a 2019-ben, méltósággal viselt, hosszan tartó, súlyos betegségben bekövetkezett haláláig mindvégig aktív maradt. Beszélgetésüket Gerhát László moderálta, kérdéseire válaszolva több évtizedes emlékek és a legutolsó találkozásaik megható pillanatai egyaránt elhangzottak.
Az első felvetésre, tudniillik hogy mi az az egy, esetleg két szó, amivel a leginkább tudnák Alföldyné Dobozi Esztert jellemezni, így válaszoltak a színpadon lévők: „Az első szó, ami eszembe jut róla, az a megfelelni vágyás. Nagyon akart megfelelni egyrészt a külvilág, a felettesei felé, de felénk, kollégák felé és a diákok felé, és persze saját magával kapcsolatban is. És ezzel, a megfelelni vágyással rokon másik szó jutott még eszembe, amely több ponton összefonódik vele, ez pedig az aggódás. Nagyon tudott aggódni az iskoláért, a diákjainkért, a kollégáiért. Ahogyan figyelte a nemzetközi és a hazai eseményeket, az mindig aggódással töltöttel el: mi lesz, hogy lesz, ha ez vagy az történik.” (Gerhátné Papp Rita)
„Nekem is két szó jutott eszembe: az elfogadás és az átgondolás. Kettős kapcsolatom volt vele, hiszen tanítványa is lehettem és vezetőtársa is. Az elfogadás ebből a kettősségből alakult, hogy mint diákjára másképp tekintett rám és később mint vezetőtársat elfogadott és teljesen átgondolta a mi viszonyunkat.” (Miklósné Faragó Csilla)
„Akkor én is két szót mondok: az egyik az akarat, a másik pedig a küzdelem. Én ismertem legrégebbről Esztert, és akkor ezek annyira nem tűntek fel, csak az egyetem utáni életünkben, itt, Kecskeméten szembesültem ezekkel. Amikor olvastam róla, többek között Alföldy Jenő írását, akkor éreztem meg, hogy már a tanulás lehetőségéért meg kellett küzdenie, s hogy innentől kezdve mindig egyfajta küzdelmet vívott a világgal, És ahhoz, hogy ezt a küzdelmet megvívja, ahhoz nagyon erős akaratra volt szüksége.” (Füzi László)
Ezt követően Gerhát László beszélt arról, hogy bár költőként és intézményvezetőként is Alföldyné Dobozi Eszter a nyilvánosság előtt élte az életét, mégis akik közel álltak hozzá, azok alapvetően zárkózott emberként ismerték őt. Beszélgetőtársai mindezt megerősítették – Füzi László például csak annyit mondott, hogy: „Eszter ilyen volt, őt így fogadtam el.” De ő is és a többiek is tudtak olyan eseteket felsorolni, amikor megnyílt számukra. Gerhátné Papp Rita számára azok a péntek délutánok voltak emlékezetesek és mélyrehatóak, amikor intézményvezető-helyettes volt, és órákon át beszélgettek a szakmáról és az élet más területeiről – „Egyrészt ő öntötte ki a lelkét, de ugyanilyen nyitott volt arra, hogyha nekem volt megbeszélnivalóm vele” –, míg Miklósné Faragó Csilla egy megható történetet mesélt el kettejükről: „Sokat jártunk értekezletekre, ilyenkor egy picit a másik oldalát is megmutatta. Egyszer, amikor együtt mentünk egy ilyen programra, gyengének érezte magát, és azt mondta, hogy szeretne belém karolni. Én tőle ezt a fajta gyengédséget korábban nem éreztem és láttam, épp ezért egy kicsit meg is hatódtam akkor, hogy ennyire bízik bennem, hogy támaszkodik rám.”
Az alkalom folytatásában a színpadon ülők több személyes és szakmai mozzanatot is megemlítettek. Így például Füzi László elmondta, hogy szakdolgozatát – egyetemi csoporttársaként – „Eszter gépelte le”, vagy hogy később, első kecskeméti éveikben Leninvárosban közel laktak egymáshoz, és „amikor Ági lányunk született, Zsófit, aki akkor körülbelül kétéves volt, Eszterhez adtam föl és ő vigyázott rá, amíg én a kórházban voltam.” Gerhátné Papp Rita örömmel emlékezett vissza arra, hogy Alföldyné Dobozi Eszter kiemelt figyelemmel kísérte az ő szakmai fejlődését, a régizene felé való nyitását, a külföldi csembalótanulmányait: „Ezeket támogatta, szerette. Eljárt a koncertjeimre, hallgatta a játékomat, és ez meg is ihlette, mert mint kiderült, egyszer csak elém toppant azzal, hogy írtam neked, rólad egy verset.”
Személyes emlékeiről Gerhát László is beszélt: „Kettős volt a kapcsolatunk Eszterrel. Erőteljes volt a főnök és beosztott közötti hierarchia – a magas elvárást, amit önmagával szemben is érvényesnek tartott, azt mi is éreztük. Másrészt voltak olyan pillanatok, »morzsák«, amelyek azért is jelentősek, mert a személyiségét ezeken keresztül lehet szélesebb látószögön keresztül megítélni és értékelni. Nekem rendkívül meghatározó élményem – ez már nagyon az utolsó időben történt –, hogy amikor a kórházban meglátogattuk, milyen tekintettel néztünk egymás szemébe, tudva, hogy valószínűleg utoljára találkozunk. Abban volt egy nagyon erőteljes emberi érzés, minden egyéb hierarchikus rendnek a föladása, a felülértékelése – az egy nagyon jelentős pillanat volt mindkettőnk számára.”
A kerekasztal-beszélgetés közben két, a Kodály Iskola életét bemutató filmből láthattak a jelenlévők részleteket – ezekben Alföldyné Dobozi Eszter is megszólalt –, emellett a Magyar Örökség-díjas intézmény diákjai is mikrofon elé léptek: Gabula Tamara nemespátrói népdalokat énekelt, Endre Veronika és Szécsi Éva Henriett Alföldyné Dobozi Eszter verseit szavalta el. A program muzsikaszóval zárult: Gerhátné Papp Rita és Gerhát László zongorán Johann Sebastian Bach két korálját szólaltatta meg Kurtág György átiratában.