A kecskeméti egyetem körül zajló politikai küzdelmek immár túlmutatnak azon a ponton, amit hallgatóként, a városban lakóként vagy akár lokálpatriótaként, illetve az esetemben munkavállalóként szó nélkül lehetne hagyni. Nem a kritika zavar, és nem az, ha valaki kérdez, kételkedik vagy akár számonkér. Ami számomra - kommunikációs szakemberként - a leginkább zavaró az átlátszó ármánykodásban, az a koncepció teljes hiánya és az alantas, rejtett szándék, valamint a felismerés, hogy a kommunikációs terep, amibe most beszállok már rég nem a tisztességes párbeszéd területe, hanem egy előre megírt forgatókönyv része, ahol az egyetem csak egy kellék a politikai narratívában. E gondolatnyilvánítás megjelenését követően az én megítélésem is egészen bizonyosan „ki lesz találva.”

Mi, a Neumann János Egyetem dolgozói itt az üvegfalak mögötti irodákban tesszük a dolgunkat. Kétkedve fürkésszük az utcán megbúvó fotóst, reménykedve hallgatjuk a minket megszólító riportert bízva konstruktív szándékában és a nyilvánosságnak szánt tájékoztatása megalapozottságában, objektivitásában. Dolgozunk városunk egyeteméért, az itt tanulmányokat és kutatásokat folytatókért, konferenciákat, tudományos műhelyeket szervezünk, nemzetközi kapcsolatokat építünk, ösztöndíjakat biztosítunk, kulturális eseményeket rendezünk, és mindeközben hiszünk abban, hogy van értelme a munkánknak.

Az elmúlt években az egyetemen több száz munkatársammal együtt tudatosan azon dolgoztunk, hogy az intézményünk ne csupán a diákoké legyen, hanem a szülőké, a városlakóké is. Olyan közösségi térré akartuk és akarjuk formálni ezt az intézményt, amely nyitott mindenki felé; ahol a tudás, a kultúra, a jövő építésébe mindenki beleszólhat. Természetesen az építkezés sosem gyors, és persze nem rögtön tökéletes. Nem lehetünk teljesen elégedettek, mert minden egyes nap közösen fejlődünk, tanulunk. De vitathatatlan tény, hogy közösségünk számos eredményre lehet büszke.  

Évekkel ezelőtt volt egy csillagászati konferenciánk, ahol nemzetközi űrhajósok, köztük a világűrt megjárt amerikai, orosz, román, kínai asztronauták látogattak el Kecskemétre. Emlékezetemben jól rögzült a színpadról látva annak a kisfiúnak az arca, aki az első sorban ülhetett két NASA-egyenruhás űrhajós között. Jól érzékelhető volt, hogy az egyetem közössége és a szervezőcsapat számára ez a pillanat több volt egy eseménynél: megcsillant a jövőbe vetett hit, jelen volt a tudatos tervezés és a megkezdett jó gyakorlatok folytatása, sőt utópisztikusnak tűnő elképzelések, feladatok körvonalazódása is. Maradandó emlékképeket idéz fel bennem a Tanítsunk Magyarországért program is, amelynek keretében a hozzánk érkező kisiskolásokkal találkoztam. Az a pillanat, amikor a közös program után a csépai cigány fiúcska a nagy fekete bogár szemével rám nézett, és azt mondta: egyetemista leszek!

Jól emlékszem az első kecskeméti TEDX konferenciára is, ahol a hónapokig tartó szervezést követően többek között az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan mesélt a saját tapasztalatairól. A számtalan országos ismertségű előadó között kecskeméti szakemberek is lehetőséget kaphattak kutatásai eredményeik bemutatására egy világszinten is ismert konferencia sorozat színpadán a Neumann János Egyetemen. Szintén az egyetem adott otthont az első, hazánkban rendezett RSAI Regionális Tudományi Világkongresszusnak, amely hatalmas nemzetközi siker lett, és a rendezvénysorozat életében a kecskeméti esemény azóta is hivatkozási alap. A Neumann Kiválósági Gálán idén már negyedik alkalommal kilenc kiemelkedő teljesítményt díjaztunk: olyan fiatalokat és tapasztalt szakembereket, kecskeméti kollégákat, akik magas színvonalú munkájukkal és hivatástudatukkal valódi példaképei lehetnek a közösségünknek. Az idei szemesztert pedig a „Svájci Hét” programsorozattal nyitottuk, és már most készülünk az őszi szemeszter tematikus nemzetközi megnyitójára, neves helyi művészek tárlatainak kiállításaira.

Veszprém megyei klasszikust idézve: „Tovább is van mondjam még?”

Nehéz lenne választani vagy mindet felsorolni a számtalan eredmény közül, amelyet közösen értünk el az elmúlt néhány évben. Az utóbbi hetekben kialakuló hangulatot és politikai célzatú, az egyetemet is támadó megnyilvánulásokat tekintetbe véve azonban megfogalmazódik bennem a kérdés: hol voltak akkor azok, akik most a leghangosabban kritizálnak?

Hol voltak a vörös posztós felhívások, a kommentek, a lájkjelek? Miért nem fogalmaztak meg véleményt akkoriban azok, akik most furcsa, egyoldalú állásfoglalást akarnak kicsikarni mindenáron? Miért?  Miért? Miért? Vajon miért nem érdekes a siker és miért felvillanyozóbb az álhírekre és tévedésekre alapozó, szándékos botránykeltés?

Felelős szakemberként valamiféle kudarcként élem meg a kialakult helyzetet. Nehezemre esik megérteni, hogy bizonyos fórumokon valódi hírértékkel pusztán az bír, amivel félreértést, feszültséget lehet gerjeszteni, ráadásul alattomos módon kifejezetten a diákok körében. Azt gondolják talán, hogy az egyetemistáink nem látják a körülöttünk kialakuló káoszban a tényeket, s hogy netalán befolyásolhatók, irányíthatók lennének?

A kollégákkal a Nemzetközi hetet szervezve éppen 11 nemzet zászlóját készíttetjük el, s közben azon gondolkodom, hogyan lehetséges, hogy néhányan most sem a helyi közösségért teszik a dolgukat, hanem egy jól kirajzolódó politikai logika jegyében, a közösségi média algoritmusai által diktált ritmusban dolgoznak.

A politika sajátos szerepe az, hogy már nem tud vagy nem akar különbséget tenni kritika és támadás között. A színpadias akciók, a túljátszott szerepek, a látványosnak szánt, de gyakran inkább szánalmassá váló gesztusok, a magyartalan felszólalások az érthetetlen hangoskodás és kiabálás mind-mind azt szolgálják, hogy a közösségi média világában minél több kattintást szerezzenek. Nem a városnak szólnak, hanem egy névtelen, arc nélküli közönségnek, egy tőlünk fizikailag is nagyon távol álló tömegnek.

Szerepjátszás zajlik. Nem a közösségnek, hanem a közönségnek, akik jelentős részben nem is helyiek. A hangoztatott lokálpatriotizmus úgy tűnik mára nem a gyökerekből, nem a közös múltból és közös jövőből táplálkozik, hanem a globális trendekből és országos politikai elvárásokból.

A hangos, tüntetéseket szervező „jóakarók” láthatóan nem jobbító szándékkal emelik fel a szavukat, hanem konfliktust gerjesztenek – méghozzá tudatosan. Látszólag teszik a dolgukat, és nagyon nem akarják megérteni, amit az intézményünk már többször, nyomatékosan kért és kér!

A Neumann János Egyetem sikeres. A szervezet működése biztosított, az oktatási intézmény pedig nem képezte részét az Állami Számvevőszék által megfogalmazott vizsgálati jelentésnek.

A politika szereplői viszont az egyszerű és demagóg utat választva mindenáron azon vannak, hogy a város felsőoktatási intézményét az országos politikai botrány kellős közepébe, az MNB körüli ügyek árnyékába állítsák. A céljuk mindenképpen azt a látszatot kelteni, mintha ez a közösség, ez az egyetem, és az itt dolgozók, a hallgatók valamilyen kollaboráns machináció részesei lennének egy megfélemlített, áldozati szerepbe kényszerítve. Mindez pedig hazugság! Egy hazugság, amely egy előre felépített kommunikációs taktika része.

Nehéz leplezni csalódottságunkat, amikor azt látjuk, hogy akik a város jövőjére hivatkozva akarnak hatalomhoz jutni, valójában az itt elért eredményeket zsigerből megkérdőjelezik. Hirdethetnék azt is, hogy hallgatóink idén is szép eredményekkel szerepeltek az OTDK-n. Vagy hogy ösztöndíjak formájában már több mint 800 millió forinttal támogattuk a tanulmányokat folytatók munkáját, a kutatásokat, a mobilitást. Miért nincs százával lájkolva és előjegyezve a közelgő országos véradási kampányban való szerepvállalásunk?

Az igazság az, hogy ezek nem férnek bele a politikai narratívába. A teljesítmény nem elég izgalmas, ha nem lehet belőle közösségi média tartalmat gyártani. És ebben rejlik a valódi tragédia! Ez a mi munkánk legnagyobb kihívása.

Közben a valódi lokálpatriotizmus, avagy a közös múlt alapján, közös élményekkel, közös reményekkel való együttműködés egyre inkább háttérbe szorul. Ma már nem az számít, hogy ki mit tesz a városért, hanem hogy ki hogyan tud országos trendekhez igazodni, ki tud hangosabban megfelelni a központi politikai elvárásoknak.

Bízom benne, hogy a csendes többség érti az aggodalmam. Hiszen van mire építenünk! Közösen. Egy város, egy egyetem, egy közösség. Kecskemét.

A szerző a Neumann János Egyetemért Alapítvány kommunikációs vezetője