Szeberényi: a rendszer elfáradt, törvényszerű, sőt a saját érdekében szükséges volt a Fidesz bukása

– Mi a véleménye a választáson kialakult eredményről?

– Ha egy mondatban akarnék válaszolni, akkor azt mondanám, hogy egy teljesen törvényszerű és várható eredmény született. Lehetett volna természetesen másképp is, már '22-ben is előállhatott volna ez a helyzet, és esetleg az is előfordulhatott volna, hogy ’30-ban jön ilyen eredmény. Ez nyilván a külső körülményektől is függ. Az teljesen természetes és normális dolog, hogy a demokratikus váltógazdaságban időnként egy párt nyer vagy veszít. Inkább az az érdekes: hogyan lehet az, hogy ilyen sokáig nem. És ez összefüggésben van azzal, hogy miért ilyen földcsuszamlás-szerűen történt a vereség most. Azt gondolom, hogy elfáradtunk. Morálisan, politikailag, fizikailag – mindenféle szempontból – elfáradt a szervezet. S ha nincs ilyen felhajtóereje a Tisza Pártnak, akkor lehet, hogy még ezt a választást is megnyerjük, de akkor ’30-ban történik meg ez, valószínűleg még durvábban. Törvényszerű a versengő demokráciában, hogy egy párt egy idő után kifárad, és akkor elveszíti a választást.

– Az elfáradás magában a politikai tartalom magjában is tettenérhető, vagy csak a felszínben, a kommunikációban, az emberekben? Többen mondják, hogy az Orbán Viktor által használt paneleket megunták már az emberek, a fiatalokat meg egyszerűen nem érintette meg.

– Az elfáradást metaforikusan is értem, tehát morálisan is elfáradtunk, de fizikailag és politikailag is. Nem volt már innováció, nem voltak olyan jó ötletek, mint az elején akár a közmunka program, amely valóban olyan embereket is visszavezetett a munka világába, akik már évtizedek óta nem dolgoztak. Valóban lett egymillió új munkahely. Fontos volt az is, amikor fölismertük, hogy a migráció nem egy átlagos menekülthullám, amit emberjogi szempontból lehet nézni és kezelni, hanem egy teljesen új jelenség, és erre időben adekvát választ adtunk, amit ma már majdnem mindenki elismer.

Azonban az elmúlt négy évben ilyenek már nem voltak. Már nem mutattunk fel olyan pozitív eredményeket, mint a rezsicsökkentés, hogy visszavásároltuk az energiapiac egy részét, és innentől kezdve nem ment ki a haszon külföldre, ezért lehetett csökkenteni az árakat. Később azonban már nem tudtuk azt mondani, hogy jó, ez eddig tartott, innentől kezdve az átlagbérrel vagy az inflációval emelkedik, vagy igazodik a piachoz. Már nem tudtunk visszafordulni belőle. Szóval az elmúlt négy évben nem tudok egyetlen jó ötletet sem mondani, olyat, ami újszerű, mi találtuk ki, és akár mások is követhetnének. Ilyen értelemben mondom a politikai elfáradást. Fizikailag is elfáradtunk, nyilván öregszünk; persze jöttek új arcok, de azért nem olyan mértékben, ahogy lehetett volna. Az erkölcsi elfáradásról pedig beszélni sem kell, azt nyilván mindenki tudja.

– Ezen a téren néhány szimbolikus figurán tölti ki a haragját a társadalom, de hogyan érinti a teljes Fidesz-közösséget ez a morális elfáradás?

– Bányai Gábor képviselőtársam egy Facebook-posztban a bukást a Matolcsy családnak köszönte meg, nyilván az MNB-botrány miatt. Azonban itt nem csak Matolcsy Ádámékról van szó. Azt gondolom, hogy mindenki felelős a történtekért, aki pontosan tisztában volt azzal, hogy ha ő vagy a családja a méltányosnál többet vesz ki a közösből, olyan állást kap, amit csak politikai kapcsolatai miatt kaphat meg, vagy gazdagodása nem áll arányban a jövedelmével és irritáló; az népszerűségvesztést fog okozni. Úgy gondolták ugyanis, hogy ez a bizonyos fokú népszerűségvesztés „megéri”, mert cserébe ő vagy családja gazdagodik. Lehet, hogy megmagyarázza magának: „megérdemli”, „sokat kell dolgoznia”, „miért kerüljön hátrányba, azért mert politikus lett ő vagy a fia, lánya testvére” – és még rengeteg önbecsapó, önmentegető mondat létezik. Ez az önkormányzati képviselőtől a miniszterelnökig mindenkire vonatkozik. Nagyon kevés az olyan ember, aki azt mondja mondjuk önkormányzati képviselőként, hogy ne nőjön száz százalékkal a képviselői tiszteletdíjam, csak ötvennel, mert a társadalomnak is csak annyival nőtt. Vagy azt mondja, hogy ugyan kényelmes önkormányzati cégnél elhelyezkedni, mert nem vesznek olyan szigorúan, de én inkább a piacon akarok megélni, hogy megőrizzem a függetlenségemet.

– A politika a balanszírozás művészete: mit gondol azokról, akiket a támogatás, a hátországépítés érdekében hagytak gazdagodni?

– A politika nem a gáncs nélküli lovagok kerekasztala, de a civil társadalom sem ilyen. Ezért amit én ideális politizálásnak tartok, az nem képzelhető el, illetve elképzelni lehet, de nem reális. Tehát kompromisszumokat kell kötni. Előfordul, hogy valaki csodálatos eszményekért jön a politikába, és azt követi, de a többség nem ilyen, hanem jól meg is szeretnének élni belőle. És ha egy felelős politikai vezető nem teremt egyensúlyt ebben, és egy bizonyos határon belül nem adja meg ezeknek az embereknek, amit szeretnének, akkor nincs politikai többség, és a jó döntéseket se tudjuk átvinni. Az a kérdés, hogy ez a határ hol van, meddig feszíthető.

Nos, ez a határ idáig volt feszíthető.

– Akkor úgy gondolja, hogy eddig, 16 évig jól vagy elfogadhatóan működött a NER?

– Hogy jó vagy elfogadható, az nagyon szubjektív. Elfogadtam sokáig, mert úgy láttam, hogy ezek vállalható kompromisszumok. Eredményes volt, a korábbi választások ezt igazolták. Ezek a kompromisszumok már az első pillanatban sem tetszettek, de nyilván, belátási képességgel rendelkező emberként tudtam, hogy így működik a rendszer. És amíg a többség ezt tolerálja, addig a politika azt mondja, hogy eddig el lehet menni. Azonban a többség most már nem tolerálta tovább a történteket. Mert ha csak olyan gyenge fékekkel működünk, hogy valaki viccesen azt mondja: "kisebb jacht, nagyobb szerénység", de közben a gyakorlatban ez a figyelmeztetés nem megy át, akkor ez történik előbb-utóbb. Viszont nehéz erősebb jelzéseket adni, erősebbeket mondani vagy visszatartani a tendenciát, amikor azt mondják az érintettek: de hát így is nyerünk, ráadásul egyre nagyobb arányban. Én ezért mondom, hogy törvényszerű, ahova eljutottunk. Minden hatalom ide fog eljutni, hogyha négy cikluson keresztül megkapja az abszolút felhatalmazást. Én nagyon drukkolok annak, hogy a Tisza ne ezt az utat járja be.

– És akkor a számbavehető „vektoroknak mi az eredője”? Mit gondol a volt politikai közösségéről, ez a 16 év nyereség vagy veszteség volt az országnak?

– Erre a kérdésre mindenki pártszimpátia alapján ad választ. Most megpróbálok ettől elvonatkoztatni: belpolitikában vegyes a kép. 2021-ig alapvetően vállalható és sikeres volt az ország. Kétharmados felhatalmazással élve tettünk olyat, ami nem volt az én ízlésemnek való, de például a gazdasági teljesítmény tekintetében visszaelőztük Szlovákiát, azt az országot, amely 2002 és 2010 között hagyott le minket. A 2021. utáni időszakról pedig már beszéltem.

A külpolitikában más a helyzet, a nemzetközi politika is mozgásban van. Alapvetően az fogja a kérdést megválaszolni, hogy az a nyugati hegemón világ, amibe beleszülettünk, amibe annyira vágytuk, rendelkezik-e még 50–100 év tartalékkal – ahogy Nyugat-Európa és a mostani ellenzék gondolja –, vagy a migráció, a gender, meg a többi elmebaj tényleg tönkre fogják tenni. Én látok olyan válságtüneteket, amelyek azt mondják, hogy nekünk volt igazunk. És ha ez tényleg így van, és nyerünk a gyerekeinknek mondjuk 20-30 „európai” évet azzal, hogy ilyen politikát folytattunk, akkor bevállalható az, hogy a mainstream Európában mi most ilyen páriák lettünk. De, ha Európa le tudja vágni a vadhajtásokat, nem folytatják ezt a vulgárliberális, neomarxista, ideológiai alapú politikát, hanem képesek lesznek korrekcióra, akkor másként lehet megítélni a külpolitikánkat. Persze ahhoz az Európához nyilván mi is másként viszonyulnánk.

– Hogyan értékeli a kampányt? Ilyen nyomasztó tömegpszichózist talán még nem láttunk – esetleg 2002-ben éltünk meg hasonlót. Látott benne újdonságot, vagy csak a volument tekerték fel jobban?

– Szerintem csak mennyiségi volt a különbség, mert egyre jobban fáradtunk, hiányozott az innováció és ezért egyre erősebb impulzusokra volt szükség.

2002-nek a tragédiája az a következtetés volt, hogy az értelmiséggel kommunikálva nem lehet választást nyerni. Az ellenzéki szavazókat olyan kampányüzenetekkel lehetett megszólítani, amilyenekkel most mi operáltunk. És ennek a tapasztalata az volt, hogy ha őhozzájuk kell szólni, akkor szólunk hozzájuk is, egyre durvábban. Az értelmiséget ezért elengedtük; csak a legelkötelezettebbek maradtak mellettünk, akik megértették, hogy mit miért csinálunk. Ez az alapélmény vezette az elmúlt évtizedek kampánystratégiáit. Most csak a hangerő lett nagyobb. És azt gondolom, hogyha most véletlenül nyerünk, akkor 2030-ra még jobban föl kellett volna csavarni – ami viszont szörnyű lett volna.

– És maga a kampány tematizálása? Ön is komoly veszélynek tartja az orosz–ukrán háborút magyar aspektusból? Nincs semmi érthető az Európai Unió Ukrajna melletti kiállásában?

– Ukrajnát nem gondolom kevésbé korruptnak, mint Oroszországot. A magyar kisebbséghez való hozzáállásuk miatt pedig azt gondolom, hogy nekünk, magyaroknak Ukrajnával szemben nincs erkölcsi kötelességünk. Aki nem érzékeny a magyar kisebbség helyzetére, annak érthetően más a véleménye. Értem az Unió álláspontját, csak hibás helyzetértékelésen nyugszik, talán azért, mert a helyzetet nem is értékelik, pusztán ideológiai alapon reagálnak. Szerintem a fő kérdés az, hogy Putyin kicsoda. Vagy egy második Hitler, aki tényleg fenyegeti Európát – vagy legalább a volt szocialista országokat –; vagy egy olyan nagyhatalom vezetője, amelyik a saját érdekszféráját védi, amibe beletartozónak véli Ukrajnát, Belorussziát és a Kaukázus vidékét. Az első esetben helyes a „nyugat” álláspontja és akár egy súlyos konfliktust is kockáztatni kell Oroszországgal, a második esetben ki lehet vele egyezni. Én egyetértek azokkal, akik szerint lehet vele pragmatikusan együttműködni. Azokkal, akik nem azt mondják, hogy márpedig ezt a háborút meg kell nyerni, és Oroszországot a középkorig vissza kell bombázni, gazdaságilag tönkretenni. Ha ennek a békének az az ára, hogy 3-4 oroszajkú és orosz érzelmű megye Oroszországhoz fog tartozni, és nem Ukrajnához, akkor ezt az árat meg kell fizetni érte. És akkor a határok megváltoztathatatlanságának szent elvét fölcseréli majd a népek önrendelkezésének ugyanolyan szent elve. Ezek az elvek úgyis arra vannak, hogy az erősek igazolják az érdekeiket.

Szerintem a jelenlegi helyzetben igenis reális veszély a háború. Persze a kampány nyilván túltolta, mert nem volt más erős kapaszkodó. Azért ’14-ben ott volt a rezsicsökkentés, ’18-ban a migráció, 22-ben a frissen kitört a háború és az ellenzék listavezetőjének teljes inkompetenciája e tekintetben is.

– Egyedüliként lépett vissza 2025 márciusában az idei választásokon való indulástól. Mi motiválta a döntést?

– Talán volt még egy képviselő, aki úgy döntött, hogy inkább nyugdíjba megy. Március elején, tehát 13 hónappal a választások előtt döntöttem el, és valamikor áprilisban jeleztem az elhatározásomat a pártban, ahol korrektnek tartották, hogy időben szóltam.

S hogy miért? Aminek egy oka van, az meg se történik, tehát volt több oka is. A legvégső ok, az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy 13 hónappal a választás előtt elindult a kampány. A virtuális felületeken megjelent egy visszaszámláló, hogy hány nap van még hátra. S mivel szerintem a politikának nem a kampány a normális működése – tehát egy 4 éves ciklusnak maximum 3-4 hónap kampányidőszakot szabadna tartalmaznia, a 3,5 év konkrét munka mellett – ezért úgy döntöttem, hogy erre nekem végképp nincs szükségem. A másik indokom az volt, hogy megszűnt az ok, amiért 1994-ben politizálni kezdtem. Ekkor ugyanis a posztkommunista MSZP visszakerült a hatalomba. Én ezt világbotrányként éltem meg. Úgy gondoltam, hogy ha ők ott vannak a „lövészárokban”, akkor nekem is ott a helyem velük szemben. Mivel azonban a Tisza Párt felemelkedése végképp eltakarította az MSZP-t és a DK-t, úgy éreztem, most már ez az erkölcsi kötelességem megszűnt.

– Azért ez eléggé eufemisztikusan hangzik. A saját rendszerükkel nem volt gondja?

– Volt, de azokat saját környezetemben próbáltam korrigálni, vagy megmagyaráztam magamnak, hogy így tud működni hatékonyan. Értettem, hogy mi miért van. Amikor ’98-ban képviselő lettem, akkor nagyon sokakkal ütköztem azért, mert azt gondoltam, hogy mindenki olyan, mint én. Amikor viszont azzal szembesültem, hogy nem, akkor egy csomó sérülést okoztam, meg szereztem. És beláttam, hogy ha valamit el akarok érni, akkor kompromisszumokat kell kötnöm, mert ez egy csapatjáték. Tudomásul kell vennem, hogy kinek mi a fontos, és ami méltányolható, ami elfogadható, azt el kell fogadnom, mert akkor fognak engem is elfogadni, és akkor tudok bármit elérni, amit jónak gondolok.

Amikor pedig úgy gondoltam, hogy elég volt, akkor hirtelen elegem lett a kompromisszumokból is. Viszont belátási képességgel rendelkező emberként megértettem, hogy bizonyos engedményekre szükség volt az eredmények érdekében.

– Amikor a visszavonulás mellett döntött, sejtette, hogy elbukik a pártja?

– Benne volt... Egyébként, amikor kérdezték, hogy én mit látok az esélyekkel kapcsolatban, azt mondtam, hogy biztos vagyok a kétharmadban, csak abban nem, hogy ki nyer. Úgyhogy ilyen értelemben bejött. Persze ezt csak félig gondoltam komolyan, ekkora vereségre ugyan nem számítottam, de benne volt a pakliban. Azonban nem ezért nem indultam, hanem tényleg nem akartam 13 hónapig kampányolni az érdemi munka helyett, és nem kívántam azt a helyzetet sem, amiben újra győztesként kell valahogy kezelni a teljesen elvadított társadalmat, ráadásul békepipa helyett tomahawkkal. De arra sem vágytam, hogy ellenzéki képviselőként én játsszam azt a szerepet, amit az előző 4 évben a mi ellenzékünk tett: végtelen demagógiával támadni mindent. Egyébként szűk körben nem titkoltam el azt a véleményemet, hogy szerintem el kellene veszítenünk a választást, mert az lenne egészséges a Fidesz szempontjából.

– Nem értett egyet azzal a fideszes tétellel, hogy egy ilyen kiélezett geopolitikai helyzetben hazárdőr húzás egy kormányváltás?

– Mindig mindenki emeli a tétet a választás előtt. Az ellenzékünk most már 16 éve hangoztatja, hogyha most nem nyernek, akkor már 4 év múlva nem lesz választás. Ők is emelik a tétet. Nyilván kampányban ezt kell csinálni, mert különben az emberek egy része nem megy el szavazni. Ezt én értem, de a demokrácia hosszútávú, egészséges működése miatt az volt a véleményem, hogy most egészséges lenne a váltás. Na most ezek után természetes, hogy én nem indulhatok el, mert nem tisztességes ilyen gondolatokkal kampányolni, nem tisztességes a saját csapatommal szemben. Mint ahogy azt is inkorrektnek tartottam volna, ha ezekkel a gondolatokkal a választás előtt előállok és az ellenzéki média sztárjává válok.

– Mit gondol a városunkat kiemelten érintő MNB-ügyről, ami az országos kampány egyik központi témájává vált?

– Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy nem lopták el, nem tőzsdézték el ezt a pénzt. Aki mást mond, az nem mond igazat. Még akkor is, hogyha a legjobb szándékkal teszi. Egyébként a helyi ellenzék is tudja ezt, de politikailag az a hasznos nekik, hogy ennek ellenére állítják. Úgy tudom, hogy a 127,5 milliárdból valamennyi már vissza is jött, megállapodásokat kötöttek, a nemzeti bank garanciát is vállalt a visszafizetésre. Én arra számítok, hogy ’28-ig, ’29-ig ezt a pénzt a kamatokkal együtt visszakapja az egyetem alapítványa.

Ha történt bűncselekmény, akkor azt kinyomozzák. Én úgy gondolom, hogy a bíróságok – minden ellenkező híreszteléssel szemben – ebben a rendszerben is függetlenek voltak. Mostantól kezdve pedig aki mást gondolt, az is megnyugodhat. A többit meg majd a nyomozó hatóság és bíróság ki fogja deríteni. Az igazság felszínre kerül, és remélem, hogy a Tisza Párt nem fogja politikai eszközökkel befolyásolni az eljárást.

– Majd’ 28 év után távozik most a politikából, kiemelne néhány dolgot, ami miatt jó volt ebben dolgozni? Mire emlékszik legszívesebben?

– 2001 tavaszán lettem a Kulturális Bizottság elnöke, így olyan emberekkel kerültem kapcsolatba a város kulturális életében, akiket akkoriban „szent őrülteknek” neveztem. Akik nem voltak igazán megfizetve, nem is valami jó körülmények között dolgoztak, de nagyon sok értéket teremtettek. Néhányukat megnevezve – elnézést, ha kifelejtek valakit –, ilyen volt Durányik Laci, Ittzés Tamás, Farkas Gábor, a Bozsó Gyűjtemény Bozsó Jancsival és Loránd Klárával, vagy a Leskowsky Hangszergyűjtemény Szilágyi Áronnal és Leskowsky Alberttel. E. Kovács Zoli a Planetáriumban, Probstner János a Kerámiastúdióban, Füzi Laci a Forrásnál, az ifjúsági otthon lelkes kollektívája, a színház és bábszínház, Fuxreiter András, Székelyné Kőrösi Ilona, a Ráday Gyűjtemény, a Népi Iparművészeti Múzeum, a Naív Művészek Múzeuma, a Szórakaténusz, a vadaspark, Mikulás Feri és a rajzfilmstúdió, nagyon sok civil, az alkotók, Lakatos Pali, Balanyi Karcsi, A. Varga Imre, Horváth Mari és még nagyon sokan...

Nagyon inspiráló dolog volt, amikor úgy éreztem, hogy engem valamennyire elfogadnak; nem csak az odahelyezett politikust látják bennem, hanem értékelik, hogy foglalkozom velük, és értem a problémáikat. Ez jól esett, és ebben a szerepben jól éreztem magam. Kilenc évig voltam ennek a bizottságnak a vezetője.

Azután a gazdasági bizottságnak lettem az elnöke 2010-ben. Az egy nagyon pezsgő időszak volt. Ekkor történt a Mercedes-gyár felfutása. Olyan új lehetőségekről, fejlesztésekről tárgyaltunk, amelyekhez érintőlegesen én is hozzájárulhattam. Itt kerültem munkakapcsolatba polgármesterasszonnyal, aki akkor még alpolgármesterként felügyelte a területet.

Az igazán értékes periódus pedig az alpolgármesteri időszak volt, amit egyébként első felkérésre elutasítottam, mert nem akartam főállásban politikával foglalkozni, de aztán úgy döntöttem, hogy 47 évesen még egy váltás belefér az életembe – most úgy tűnik, hogy plusz még egy belefért: magyar szakosként tanítani fogok.

Szóval, én nagyon hálás vagyok a polgármesterasszonynak, hogy fölkért az alpolgármesteri feladatra, mert ott is sok szép dolgot tudtunk megcsinálni. Csak példaként mondom, nem sokkal megválasztásom után az akkor még létező Népszabadságban egész oldalas cikk jelent meg a vadasparkról azzal a felütéssel, hogy a kuratórium megette a vaddisznót. Rajtunk nevetett az egész ország. Tabula rasát kellett csinálnunk, amit én kaptam meg feladatként: behívtam az akkori pártok – MSZP, Jobbik, Fidesz – vezetőit, és megegyeztünk abban, hogy egy olyan kuratóriumot rakunk össze, amely nem politizál, melynek tagjai nem személyes ellentétekkel vannak terhelve, hanem csak a célt szolgálják. Brúszel Lászlót adták elnöknek a szocialisták, aki akkor hagyta abba a képviselőséget az MSZP színeiben. Ő akkor úgy érezte, hogy ebben még tud valamit tenni a városért, és abszolút pozitív volt a szerepe. (Kár, hogy később mégis visszatért a politikai földharchoz.) 10 év alatt a vadaspark több mint megduplázta a látogatottságát, nem kísérik botrányok, a város egyik legnépszerűbb intézménye és messze a legtöbb látogatót tudhat megáénak.

A másik, amire nagyon büszke vagyok a hulladékgazdálkodás átszervezése. Ez is egy óriási munka volt. Létrehoztunk egy 101 települést tömörítő önkormányzati társulást, amely 600 ezer ember hulladékgazdálkodását látta el. Kecskemét – mint a legnagyobb város – alpolgármestereként én voltam a társulás elnöke. De meg kellett szervezni helyben is a szelektív gyűjtést. Jó érzés látni, hogy egyre jobban működik a rendszer, persze még nagyon sokat kell fejlődnie, de nyilván ez egy folyamat, és nagyot léptünk előre.

Nagyon büszke vagyok arra is, hogy alpolgármesterként szerepem volt a Termostar-fűtőmű megépítésében, mely az ország legnagyobb biomassza-fűtőműve. Ha akadozna a gázellátás, akkor is tudnánk meleget adni.

Erre az időszakra esett, hogy Kecskemét egy alapvetően agrár, könnyűipari városból, egy modern, fejlődő, nagyipari várossá vált. Van még sok tennivaló, sok mindent ugyan másként kellett volna, de nagyon sok mindent el is végeztünk.

Vandlik János