Tóth Krisztina – Ahonnan látni az eget

Mitől válik izgalmassá egy történet? Mi teszi a történetmesélő mondandóját magávalragadóvá? Nehéz erre válaszolni, mégis, a titokérzékenység és az emberi lélektan iránti mélységes érdeklődés biztosan elengedhetetlen tényezők. Tóth Krisztinánál, mint minden jelentős írónál, mindkét képesség erőteljesen megmutatkozik. Huszonöt novellát, kiselbeszélést tartalmaz a kötet, melyből legalább huszonöt történet bontakozik ki.

„Talányos”, „abszurd” – jellemzik írásművészetét a könyv kapcsán. S valóban, az írónő korábbi novelláiból megszokott váratlan fordulatok, felkavaró, avagy humoros epizódok nem maradnak el itt sem. Ami megkapóvá teszi ezeket a rövidprózai remekléseket, az a már említett titokérzékenység. Talán egy metrón elcsípett beszélgetés mondatából pattant ki a történet, vagy egy hosszabb utazás bizalmas kitárulkozása ihlette egy vadidegen ember részéről – tudjuk, Tóth Krisztina szereti a valóságból elcsent mondatokat. Viszont nem mindegy, hogy melyiket választja végül, s hogy mely egyszerűnek tűnő frázis, jelenet sűríti magába éppen annak az emberi lénynek a sorsát. Kis cserépdarabok a földön, melyekből kaleidoszkópszerűen beletekinthetünk egy-egy lélek titkaiba.

Van, hogy a titok ihletője egy-egy tárgy, máskor egy félresiklott-kétértelmű jelenet, de van, hogy egészen hosszan kitart egy képet. A fordulat, a ráismerés sosem marad el, de távol áll attól, hogy hatásvadász legyen. Éppen a meghökkentés természetessége tűnik föl, s teszi rendkívülivé ezeket a hétköznapiságukban nagyszerű elbeszéléseket. Kortárs irodalmunkban ritka az az alázat, mely Tóth Krisztina írói attitűdjében érzékelhető. A háttérből valami lágy és mély hangon meséli el a legnagyobb tragédiákat is, azt sugallva, hogy igen, ilyen az élet, ezek vagyunk mi emberek, és a nagy fájdalmak, tragédiák ott lapulnak minden utcasarkon, csak igyekszünk nem észrevenni azokat. Természetes, ösztönös hatásmechanizmus, mellyel a mindenkori ember próbálja védeni magát. Csak a művész, az író az, aki még ösztönösebb elánnal egyenesen kiszolgáltatja magát ezeknek az emberi drámáknak azáltal, hogy nem fél szembenézni, megküzdeni velük a megértés, az együttérzés odafordulásában, majd magában átszűrve és megmunkálva egyetemessé téve azokat.

„Tóth Krisztina kis történeteink nagy mestere” – olvashatjuk a kötet fülszövegében. „A kis történet” persze itt csak a történet rövidségére vonatkozik, hiszen igen fajsúlyos témák bontakoznak ki az olvasó előtt. A „nehezebb” novellákat azonban a jó érzékkel megszerkesztett konstrukcióban lazábbak követik. A könyvet elolvasva bizonyára mindenki számára megmarad jópár jelenet, mely egy életre befészkeli magát a tudatba. Mintha elmennénk sétálni-utazni-közlekedni, s valaki elénk tárná mindazt a sok drámát, háttértörténetet, mely első pillantásra láthatatlan. Kortárs hangok ezek, kortársaink élő hangjai. Az író-elbeszélő nem istent játszik, hanem isten ujját engedi játszani, mintegy megmutatva, hogy ha megérintünk egy-egy pontot, micsoda mélységek fakadnak föl a világban. Hogy nem érdemes másként nézni, mint benső szemünkkel azt az isteni másikat, aki csak akkor mutatkozik meg előttünk, ha megismerjük sorsát. Ebben a novellasorozatban az a legkülönlegesebb, hogy milyen pillanatok alatt megismerhetünk valakit, milyen pillanatok alatt rádöbbenhetünk arra, hogy minden, amit a szemünkkel látunk, az csak a felszín.

A szereplők és a témák sokfélesége is az olvasót célozza – a pedofílián keresztül a homoszexualitáson át a hajléktalan lét, válás, öregkor, mind-mind teret kap. Szimpatikus, hogy az elbeszélő nem foglal állást, nem kreál tanmesét, így üzenete túlmutat a tanulságok mezején. Annál inkább láttat, felnyitja szemünket a világ sokrétűségére, nem elidegenítve, hanem épp ellenkezőleg, fájdalmasan végigkísérve minket a színtereken. Nem spórolhatjuk meg, hogy részt vegyünk az eseményekben, hogy valóban jelen legyünk ezekben a történetekben. Nem pusztán atmoszféra-teremtő szövegekről beszélhetünk, a lét parfümje helyett esszenciáját nyújtja nekünk a szöveg. Ráébreszt arra, hogy másokkal törődve ismerhetjük csak meg igazán a világot és önmagunkat, s hogy az irodalom, az igazi irodalom sohasem puszta szórakoztatás, sohasem önmagáért, hanem mindig másokért való. Az írói alázat teret enged az önmegismerésnek, annak, hogy mint egy terápián átesve, sorsokat megismerve rádöbbenjünk, hogy mennyire kis szelete vagyunk a világnak, s mégis általunk keresztül áramlanak az isteni üzenetek. Az író felelősséget vállal, s az olvasó érzi ezt a felelősségvállalást, s hogy mi is felelősek vagyunk azért, hogyan látjuk-láttatjuk ezt a világot.

Legyen szó egy doboz-dobozfedő viszonylatáról, melyben egy válás szimbolikája ölt testet; legyen szó egy idegen kéréséről a bizalom váratlan fellángolásában; legyen szó egy unalmasnak tűnő apa-fiú utazásról a régi idők városába; egy szerető tehetetlen keserűségéről egy temetés kapcsán; egy elveszett fiú anyjának történetéről, aki konzervet vásárol a boltban, mert „enni mindenkinek kell” – mindezek az életmozaikok hozzásegítenek, hogy egy kis időre megtapasztaljuk a kegyelem pillanatát, hogy milyen az, mikor…: „Délután a nagy, kék fedőre kinyomta a festékeket, és a gyér őszi fényben, szinte váratlanul, maga számára is csodálatos módon, sikerült végre hét különféle színből kikeverni az alkonyat nehezen eltalálható, hiteles árnyalatát.” (98.o)

/Tóth Krisztina, Ahonnan látni az eget, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2023/