Üzbegisztán után Kazahsztánt fedezte fel a kecskeméti fotóriporter

– Miért éppen Kazahsztán?

– Tagja vagyok Türksoy, a türk államok kulturális szervezete fotós csapatának. Egy kolléga úgy fogalmazott, hogy mi egy család vagyunk, akik évente egyszer jönnek össze. A tavalyi évben kimaradt a találkozó, két éve pedig Üzbegisztánban jártunk. Most tizenketten töltöttünk el egy hetet Kazahsztánban. Magyarország a türk szövetségnek csak megfigyelő tagja, sosem leszünk állandó tagok, viszont szívesen ápolják velünk a kapcsolatot, így kerültem én is a fotós teambe Lezsák Sándor ajánlásának köszönhetően. A saját országukból valamilyen módon kiemelkedő fotós személyiségek a csoport tagjai.

– Mit tudtál Kazahsztánról az utazás előtt?

– Amikor készültem, olvastam egy csomó dolgot. Tudtam, hogy egy óriási ország, rendkívül kicsi népességsűrűséggel. Négyzetkilométerenként 3 fő él, olyan hatalmas a terület, hogy tulajdonképpen elvesznek benne. Aktau környékén nagyon jól látszott, hogy a Kaszpi-tenger partján van egy kétszázezres város, utána pedig 100 kilométerekre semmi. Ezt hamarosan meg is tapasztalhattam.

Én egy nap késéssel csatlakoztam a csapathoz. Szombaton este indultam, és vasárnap reggel értem oda. Annyi időm volt, amikor megérkeztem a hotelbe, hogy letusoljak és átpakoljam a holmim egy hátizsákba, és már ültünk is a dzsippbe, ugyanis egy háromnapos sivatagi sátortábor várt ránk.

– Volt-e meghatározott tematikája a fotós expedíciónak?

– Lényegében azzal tematizálnak bennünket, hogy hová visznek, hiszen csak ott tudunk fotózni. Nagyon kötött a program, nincs is időnk, lehetőségünk másfelé kalandozni. Most a sivatag megörökítése volt az elsődleges feladatunk. Több száz kilométert autóztunk az egykori Tethys-óceán medrében, amelyből mára csak a Földközi-tenger, a Kaszpi-tenger és az Aral-tó maradt. Hihetetlen élmény volt megtapasztalni, hogy ameddig a szem ellát csak egy aszfalt csík és körbe az óceánból itt maradt sós homok, ahol szinte semmi sem él meg.

Fantasztikus sziklák tarkítják ezt a holdbéli tájat, amelyekre nagyon büszkék a helybeliek, ezen kívül csak néha egy-egy lóval, tevével találkozhatsz, semmi mással. Ők szabadon mászkálnak a kietlen pusztaságban, a lovaknak még átjárókat is kialakítottak az autóút alatt, a tevéken pedig ott áll a tulajdonosuk neve. Csak a gázvezetékek, az olajkutak és a sziklák törik meg ezt az egyhangúságot, azokon pedig látszódnak az egykori óceán üledékrétegei, sőt volt, ahol falirajzokra akadtunk. Ők hihetetlenül büszkék erre a tájra, és vigyáznak is rá.

– Megérintett a sivatag világa?

– Én az erdőket jobban szeretem a sivatagnál, de nagy élmény volt megélni ezt az óriási teret, ezt a határtalan szabadságot. Amikor kiálltam egy hatalmas szikla peremére, bármerre néztem, csak a semmi tárult elém, valóban úgy éreztem, mintha a Holdon lennék. Megdöbbentő volt. Nomád körülmények között élhettük át mindezt, hiszen az egykori ősóceán medrében vertük fel a sátrainkat.

Hihetetlen volt látni a sivatagban a csillagos eget. Meg is örökítettem az egyik leghíresebb sziklaalakzatnál, az Agyaraknál. Mivel ott nincsen semmi fényszennyezés, valóban milliónyi csillag látszik az égen. Alig lehet megtalálni köztük a Göncölszekeret. Pedig telihold mellett voltam kint fotózni, volt olyan fotós kolléga, aki az egész éjszakát kint töltötte.

– Ezek szerint ez nem volt számodra szakmai kihívás?

– Én tisztában voltam azzal, hogy ebben nem tudok sziporkázni, hisz nem vagyok természetfotós. Úgy voltam vele, hogy ehhez én nem tudok hozzátenni. Ha elmennél, te is le tudnád fotózni. Úgy gondolom, hogy amiben én jó vagyok az az, ahogyan kapcsolatba kerülök az emberekkel, éljenek bárhol is a világban. Még úgyis, hogy egy szót nem váltunk egymással. Engem mindig is jobban izgatott az, hogy fényképezőgépemmel betekinthessek az emberek életébe. Megmutassam azt, hogy mennyiben más vagy mennyiben hasonló a miénkhez.

– Adódott lehetőséged erre is?

– Megmutatták nekünk a népviseletes lányokat, a tradicionális foglalkozásokat, de engem sokkal inkább érdekelt a mai valóság. Az egyik kedvenc képem például egy falu előtt egy tiszta vizű kútnál készült, itt töltöttük fel a víztartályainkat. Egy figura pedig, akit lefotóztam, kocsimosáshoz vitte innen a vizet.

Aktauból keveset láttunk, nem érezték úgy, hogy meg kellene nekünk mutatni. Itt ismertem meg Syrimet, egy 19 éves srácot, aki filmrendezőnek készül. Ő az egyik legnagyobb rátalálásom ezen az úton. Azóta is tartjuk a kapcsolatot. Megfogott a közvetlensége, hogy bárhol jártunk, mindenkivel szóba elegyedett. Nagyon izgalmas volt a társaságában lenni, látni, hogy szinte beolvad bármilyen közösségbe. Mivel később mentem, egy nappal tovább maradtam, így kicsit jobban megismerhettem őt és a várost is. Ekkor készültek a számomra legértékesebb képek.  

– Hogyan kommunikáltatok a csapattal és a helybeliekkel?

– Csak fordítóval, orosz és török nyelven. Néhányan ugyan tudnak valamennyire angolul, de a kirgiz, az azerbajdzsáni, a türkmén kolléga is oroszul beszél. Ez a közös nyelvük, amit mindenhol megértenek. Nekem sajnos a „kaktyibjazavuton” kívül nem sok minden maradt meg, így maradt a fordító. Ennek ellenére most is nagyon sokat tanultam a kollégáktól, még az amatőr fotósoktól is. Ők a tájképfotózás szerelmesei. Olyan mélységig sajátítanak el bizonyos technikákat, hogy az számomra is elképesztő. De teherbírásuk, lelkesedésük is figyelemreméltó.

– Milyen benyomásokat szereztél a helybéliekről?

– Hihetetlenül megnyerőek a kazah emberek, nincs bennük semmi stressz. Higgadtak, barátságosak, sokkal közvetlenebbek, nyitottabbak egymás felé, mint mi. Jó érzés volt közöttük lenni. Az, amit mi itthon megélünk, végigszenvedünk a hétköznapokban, számukra ismeretlen. Sokkal kiszámíthatóbb az életük, a jövőjük, tudják, mi fog velük történni. Nem érzik kiszolgáltatva magukat a rendszernek, a politikának.

– Ezt miből vontad le?

– Ahogyan megérkeztünk Aktauba, láttam, hogy ezrével épülnek az új házak, komplett lakótelepek nőnek ki a földből. Engem borzasztóan érdekelt ez a téma, el is kezdtem fotózni. Az utolsó napokban Syrimmel beszélgetve derült ki, hogy ezt az új generációnak építik. A fiatalok nagy családban gondolkodnak, eleve 150 négyeztméteres lakást fognak venni, ami náluk 15 millió tengébe kerül. Azért dolgoznak keményen a fiatalok, hogy ezt ki tudják fizetni. Egyébként nagyjából 300 ezer tengét keresnek havonta, így ez könnyen össze is jöhet. Azóta utána olvastam, hogy 150 ezer lakást épít az állam vállalkozók bevonásával, olyan óriási az igény rá. Éppen azért, mert megbízható, stabil jövőképük van az embereknek.

– Tudták, honnan jöttél, hogy merre van Magyarország?

– Már Üzbegisztánban is rácsodálkoztam, mennyi mindent tudnak rólunk keleten. De Kazahsztánban igazi meglepetés is ért. A hotel egyik biztonsági őrével szóba elegyedve kiderült, hogy még a focink sem ismeretlen számára. A Hungaryt nem, de a Vengriát értette, rögtön rávágta, hogy Bukarest, a nevetésemre javított, hogy Óbuda-pest. Azt már hiába magyaráztam neki, mi a valóság, vigyorogva mondta nekem: MTK, aztán pedig azt, hogy Ferencváros. Végül hozzátette, hogy Kecskemét meg Debrecen. Ezeket a foci csapatokat ismerte. Nem tudtam vele többet beszélgetni, mert megjött a taxim, de másnap úgy köszöntem el tőle: hogy Ferencváros. Együtt nevettünk, sosem gondoltam volna, hogy egyszer köszönésként fogom használni az FTC-t, ráadásul épp Kazahsztánban.

– Hogyan zárult a program?

– Az elkészült képekből összeállt egy kiállítás, egy napunk volt arra, hogy kidolgozzuk a fotóinkat. Vasárnap indultunk, pénteken pedig már meg is nyílt a tárlat egy fesztivál keretében. Mindenki kapott egy oklevelet, plakettet, kezet fogott velünk Mangystau régió kulturális nyelvfejlesztési és levéltári ügyek osztályának vezetője. Ez nem egy klasszikus értelemben vett fotókiállítás volt, sokkal inkább egy projektzáró. Mindenkitől 3-4 képet raktak ki, az enyémek között ott volt a sivatagi csillagos éj, és voltak portrék is. Itt is bebizonyosodott, hogy számukra nem azok a témák voltak érdekesek, mint számomra. Inkább a populáris, közérthető képeket preferálták. A társadalomábrázolással nem tudnak mit kezdeni. Az épülő házakról vagy a maszkban dolgozó utcai közmunkásokról készült fotóimat sem értették.

Ez a képek számukra hétköznapi dolgokat ábrázolnak, nekem viszont sok mindent mesélnek az ő életükről. Volt egy ellentmondás aközött, amit én el akartam hozni onnan és amit ők szerettek volna mutatni magukról. Ők a hegyeiket és a népviseletet hangsúlyozták, hisz erre büszkék, nem is alaptalanul. Engem viszont sokkal inkább megérintett a jelenlétük.  

– Tervezel itthon kiállítást ezekből a fotókból?

– Úgy gondolom, hogy nincs akkora kvalitás ezekben a képekben, mint mondjuk az üzbég anyagban volt. Abból született egy tárlat, ami még most is vándorol. Kazahsztánban azonban csak kevés időt töltöttem, nem volt elég interakcióm az emberekkel ahhoz, hogy elegendő kép szülessen egy kiállításhoz. A napokban végeztem a teljes képanyag feldolgozásával, főleg a közösségi médiában tervezem bemutatni.

– Üzbegisztán és Kazahsztán után hová mennél legszívesebben a következő fotós kirándulásra?

– Törökországot említették a jövő évi úticélként, de a terveket mindig felülírják a lehetőségek. Ha turistaként kellene úticélt választani, az az egy biztos, hogy máskor is keletre mennék. Úgy érzem, az ahogy ők ott élnek, mindenki számára példaértékű. Ugyanúgy van telefonjuk, mikrohullámú sütőjük, sokszor jobb autóik vannak, mint nekünk, de a mentalitásuk megmaradt. Ott él még az a fajta egymásra figyelés, az a szoros közösség, ami 40-50 évvel ezelőtt a mi falvainkat is jellemezte. Nosztalgikus és egy kicsit fájó is volt számomra, hogy ezt mi itthon elengedtük…