Könyvajánló – Bendl Vera: Majdnem negyven

Szeretői látszögből építkezik, mégsem ragad le a pozíciónál, s úgy pozicionálja a szereplőket és történéseket, hogy végső soron minden a beszélő körül forog. Csapongása nem a nézőpontváltásoknak tudható be, hanem stílusát meghatározó motívum. Végig nem veszít a feszültségből, melyben líraiság és sok-sok érzelem keveredik:

„…körútnak gyermekei, ismeritek-e, láttátok-e az én szerelmemet, azt, aki szép, mint az almafa az erdőnek fái között, okos, mint a fény villanása téli délelőtt, tökéletes, mint a felújított pályán sikló Combino villamos, amely időben érkezik, és nem csukja be az ajtaját előtted?”

Városi romantika, archaikus szerelmi költészet öniróniával és némi szarkazmussal fűszerezve. A történet maga egy szálon fut, a narrátor egy majdnem negyven éves nő, aki kudarcot vallott házassága után egyedülálló anyaként neveli egyetlen lányát. Ebben az élethelyzetben vall undorral és kétségbeeséssel magáról, mert – amit egészen idáig elképzelni sem tudott – szerető lett belőle. A megalázottság, a rossz döntésekbe belenyugvás és a folytonos pezsgés közepette „elemzi vissza” önmagát, a múltat, s lévén hogy szeretője éppen egykori gimnáziumi osztálytársa, időutazást tesz a múltba, ahol kamaszkori énjét megfogalmazva, újrafogalmazva építi be a jelenbe. Ez az oda-vissza-értelmezés, csapongás az időben és az élethelyzetek terén, teszi izgalmas élménnyé a regényt. Váratlan fordulatok a hétköznapokban, s a hétköznapi helyzetek megítélésében. Egy-egy mozdulat, testrész látványának meghatározó, elemi erejű jelenléte és hatása formálja a sorokat. Kíváncsiak leszünk ennek a nyughatatlan teremtésnek a sorsára, mert egyszerre hétköznapi és rendkívüli, bölcs és spontán, vidám és őrjöngésig nekikeseredett, jó anya és kétségbeesett szülő stb. Előtérbe kerül több ízben a kamaszkor, a kamasz-szülő viszony és annak tipikus nehézségei, de nem válik klisészerűvé a probléma fölvázolása. A szereplők hús-vér emberek, és ezt nem röstelli a „képünkbe nyomni” a szerző. Mert sokszor igen impulzívan, nyersen és már-már brutális egyszerűséggel reagál a főszereplő. A trágár szavak, megnyilvánulások olykor zavaróak ugyan, de jól ábrázolják a hősnő lelkiállapotát és azt a kendőzetlenséget, amivel reflektál önmagára és a külvilágra.

Határozott véleményt alkot mindenről, de nem feketén-fehéren. Éppen a színek-ízek-illatok látványos és újszerű foltokat képező világa teszi izgalmas olvasmánnyá ezt a sok kérdést fölvázoló regényt.

„Hol a határa a szerelemnek, és hol kezdődik a sötétség? Meddig lehet várni valakire, akinek az ingét egy másik nő mossa, és mi van, ha az élet hirtelen elmúlni látszik, csak nem mikor választottuk azt hogy éppen így alakuljon?” – olvashatjuk a fülszövegben.

Divatos élethelyzetek, melyek a nagyvárosi nő szabadságát, függetlenségét és hősies kiállását demonstrálnák – közben ráébredünk, hogy nincs olyan, hogy ideális helyzet, nincs olyan, hogy ideális társ, hiszen ezen a világon semmi sem tökéletes. Persze a banális mondanivaló és a banális helyzetek mögött nem a puszta banalitás rejlik, hanem őszinte önfeltárulkozás, nem titkolt sebezhetőség, s talán a felismerés, hogy a nem tisztességes alapokon nyugvó helyzetek-kapcsolatok törvényszerűen boldogtalanságba torkollnak…

Közben megismerjük azokat a fontos és kevésbé fontos alakokat, akik a nő körül kirajzolódnak az időből elő-előbukkanva. Érzékletes és találó jellemrajzok, sajátos karakterek fémjelzik a történetet. A benső monológ vízesésként szakad ránk megállíthatatlanul, de nem érezzük nyomasztónak, avagy ijesztőnek. A fordulatosság és a meglepetések villódzó epizódkavalkádja egy egész életet, az élet legjavát nyújtja: szerelem, gyermeknevelés, barátság, csupa-csupa vágyakozás és kapkodás az élet után, amiből legvégül mégiscsak fölcsap a magány süppedő mocsara. Arculcsapások, csalódások és halálesetek, mindenki életében szükségszerű motívumok, ami állandó, az a szó, a megszólítás és megszólítottság, a kifejezés lehetősége és szabadsága a hétköznapi élet kisebb-nagyobb hazugságain és elkerülhetetlen szerepjátszásain túl. A negyven felé közeledő nő, aki szembesül azzal, hogy tulajdonképpen a lányán kívül nem maradt más, ami megvalósult álom lehet, új munkát vállal ugyanazzal az unalommal és megvetéssel, amit korábban érzett.

Megismerkedünk Emillel, a dzsúdóedzővel, aki az elengedés és a bizalom mestere, Ervin, a szerető alakját pedig hol a fellegek közt kivetítve látjuk, hol pedig a földbe döngölve, letaszítva. Az érzelmek széles skáláján mozog az írás, a történetbe ékelt epizódok akár önálló novellaként is megállnák helyüket. Így például betekintést nyerünk egy presszó két pincérnőjének magánéletébe. A külső diagnózis, a szemlélődésből leszűrt meglátások után mindig következik egyfajta önirónia, avagy szarkasztikus levezetés. Mint hogyha a narrátor nem akarná, nem merné teljesen komolyan venni sem magát, sem pedig az életet, noha a letagadhatatlanul súlyos történések veszik körül.

Így az egyik távoli-avagy mégis közeli ismerősének hirtelen halála, ami rádöbbenti a saját élete végességére. Mindez filmszerű jelenetekben tárul elénk a temetéssel, ahol kísértetiesen jelen van a halott saját testvére által. A halál abszurditása, képtelensége váratlanul és igen intenzíven tör itt föl. A látszólag felszínes, mindennapos kérdések éppen egyszerűségükben és megkerülhetetlenségükben ütnek szíven. Könnyedség és súlyos életkérdések kavarognak.

Mit mondjunk a kamasz gyerekünknek, mikor éppen reménytelenül szerelmes? Meg kell-e vigasztalnunk? Megvigasztalhatjuk-e pusztán szavakkal? Segíthetünk-e rajta desztillált életbölcsességek átadásával? Megóvhatjuk-e attól a „kozmikus magánytól”, amit önmagunkban sem tudunk, tudtunk soha egészen feloldani.

Sok keserűség is felszínre tör, például férfiak szabadságának kérdésében: „Ó, a férfiak szabadsága, az mindig valami hatalmas maszlag, ami mögött a pánik rejtőzik, vagy valami annál is visszataszítóbb.” Vagy a vélhetőleg hajléktalan, részeges hippi spontán vigasztalásában: „Anyám mindig azt mondta, hogy a nők szörnyűek. Csak a férfiak rosszabbak náluk. Hehehehe”.

Máskor a már megtapasztalt anyaság furcsán feltörő vágya: „Néha arra ébredek, hogy azonnal szülni akarok”. Az ilyen és ehhez hasonló meghökkentő bejelentések, történések adják a szöveg jellegzetes stílusát.

Bendl Vera bátran, minden álszentség és trükközgetés nélkül mutatja meg, hogy mennyi minden lakozik az emberi lélekben, a női lélekben, s hogy mennyi minden titok rejlik el, amiről nem is gondolnánk, hogy létezik, s igyekszünk nap mint nap tudomást sem venni róla. Ez a regény egy olyan közösségbe vonz érzékeny meglátásai és impulzív kinyilatkoztatásai által, ahol úgy érezzük, megértenek minket, s megerősít abban, hogy nem vagyunk egyedül a sokszor képtelen, problémákkal teletűzdelt világunkban.

/Bendl Vera, Majdnem negyven, Kalligram, Budapest, 2022/