Könyvajánló - Truman Capote: Mozart és a kaméleonok

Capote nem hétköznapi előszóval szolgál: betekintést enged írói műhelyébe. A prózaírás hatalmas türelmet, kitartást és alázatot követel meg. A nyolcévesen magát az írásnak szentelő kisfiú teljes önszorgalomból olvasmányaiból, a közelében zajló történésekből, beszélgetésekből kezdi el fölépíteni írásművészetét. A zene, a festészet, s a megfigyelés volt tanítómestere. Őstehetsége végtelen szorgalommal és elhivatottsággal párosult. Törekvései olyannyira sikeresnek bizonyultak, hogy előbb a középiskolai-egyetemi lapokban, majd a neves New Yorkerben publikál, melynél rögtön állást is talál. Az Álom luxuskivitelben és a Hidegvérrel ismert és elismert szerzője mindig a lehető legmagasabbra tette magának a lécet. Mottója lehetne a nagy orosz színházrendező, Sztanyiszlavszkij mondata, aki szerint „Szorgalom nélkül a tehetség megmunkálatlan nyersanyag”. Ahogyan a költő számára az állandó készenlét, a benső figyelem feszültsége jelenti a folytonos szorgalmat és kimerítő vállalkozást, addig a prózaíró megfigyeléseivel és a megformálással mintegy zenészként és szobrászként funkcionál egyszerre. A hallgatás és a párbeszédkészség, mely által mágnesként sereglenek az író felé az információmorzsák, feldolgozandó alapanyag-töredékek, végülis egyetlen egy térben összpontosulnak, a fehér papíron. Feketén fehéren. Miért is fontos erről szót ejteni e könyv kapcsán? Mert – ahogyan azt az előszóban elővételezi – nem mást kísérel meg, mint egy olyan műfajt megalkotni, mely legtökéletesebben megfelel mondanivalójának kifejtéséhez.

A Hidegvérrel egy szörnyű gyilkosság, családmészárlás dokumentumregénye. Mind a kritika, mind az olvasóközönség körében rögtön sikert és elismerést aratott. S nem mellesleg új műfajt teremtett, a dokumentumregény, a tényregény műfaját. Mielőtt megírta volna három éven keresztül gyűjtött adatokat az áldozatokról. Alapossága lenyűgöző, s még inkább elképesztő mesterségbeli bravúrja, hogy nem vált szárazzá és tényszerűen unalmassá a regény. A fókuszálás, a részletek váratlan és meglepő exponálása egyik fő eszköze a Mozart és a kaméleonok című válogatásban. Novellagyűjteménynek aposztrofálják, ahogyan ez a műfaj igen széles értelmezési horizonton ment át az irodalom elmúlt évszázadaiban, így ez esetben sem szemet szúró az elnevezés. Mégis, az öninterjútól kezdve a klasszikus novella határait súroló írásokig a tárca, a rajzolat, a drámai nagymonológ, a kisregény, az interjú, az újságírás elemei, s szinte minden, mi elfér a tárgykörben helyet kap.   Célja: „Egyszerűen, tisztán írni, amilyen a hegyi patak.” Erre tesz kísérletet a kötet darabjai által, ahol nem reked meg a műfaji-stílusbeli korlátok mögött. Formabontó, s mégis rendkívül kimunkált és határozott körvonalakat, keretet mutató beszédstílus jellemzi, melyben teljes szakmai eszköztárát fölvonultatja.  S nem utolsósorban főszereplője, a sok-sok mellékalak között maga az író, aki nem riad meg a reflektorfénytől és nem is enged a csábításnak, hogy tetszelegjen benne.

     Témái hol fölkavaró, hol elgondolkodtató epizódokban sorakoznak: az abszintos teát kortyolgató idős hölgy teraszán átnyargaló, majd Mozartot hallgató kaméleonoktól kezdve az amerikai sivatag forró homokján keresztül New York bárjainak füstös légteréig. A novella egyik sarkköve, a fordulópont a meghökkentő fordulat nem marad ki szinte egyik írásból sem. Mr. Jones, a vak öregember történetében az elhallgatás stratégiájával éri el a feszültséget. Az egyes szám kisebb megszakításokkal végig kitart, ezzel adva meg a személyes, s egyúttal bizalmas, az olvasót is beavató hangot. Aztán találkozunk egy öregasszonnyal, akinek már-már mesebeli özvegyasszonyi világát egy óriási hűtő jelenléte teszi egy pillanatra gyanússá. Egyik legkülönösebb történet a vak masszőr esetéből kerekedik, akit a sivatag ötvenfokos hőségében hagy magára felesége. Az egy nagy sztoriból több kisebb mellékszál bomlik ki, melyekben káprázatos éleslátással fogja be szekere elé Capote a részleteket, apró jeleket, rövid, de annál sokatmondóbb párbeszédeket. Egészen vidéki jelenetek, egészen vidéki családokkal, a gonoszság és a jóság palettájának sokszínűségében, ahol a legközönségesebb nőszemélyt boszorkánynak nézik, s a kisfiú neki suttogja el, s töri össze ezzel egy életre önmagában legfélelmetesebb titkát. A Faragott koporsók elbeszélésben egy izgalmas bűntény nyomozásának tanúi lehetünk. Jól ötvözi az Agatha Christie-től már ismert bűnügyi regény hangulatát és a dokumentarista stílust, mely hihetőbbé és kézzelfoghatóbbá teszi a sztorit. Csörgőkígyók, elevenen befalazott emberek, kegyetlenség és cselekményesség, s egy feltételezett gyilkos lelki rajza. A brutális tények egy szálon futnak a kifinomult lélekrajzzal, ami aztán a hírhedt Mason-gyilkosságok egyik alakjával készített interjúban bontakozik ki egészen. Leírja, hogy nem riadt vissza attól, hogy anyagot gyűjtsön a legkegyetlenebb gyilkosokról a legszigorúbb börtönökben. A rossz, a gonosz megnyilvánulásaira zseniálisan csap le. Megfigyelései által egyre felvillan az ördög mosolya, sokszor a legváratlanabb helyzetekben. Ebben is a valóságot szolgálja. Nem az elrettentés, hanem a gonoszság diagnózisa, s őt prognózisa izgatja.

A Társalgási darabok című, utolsó, harmadik fejezetben előtérbe kerül a párbeszéd-önpárbeszéd, s a puszta interjú. Itt valósul meg legnyilvánvalóbb módon a szerző azon törekvése, hogy a hétköznapi, vagy hétköznapinak tűnő benyomásokat, párbeszédeket transzponálja. Figyelemreméltó a vallásos, füvet szívó takarítónő esete, ahol megejtő módon keveredik őszinteség, jóság és tragikus nyomor. Egyik legmegkapóbb novellája ez a gyűjteménynek, melybe teljes egészében beengedi az olvasót.

A régi osztálytárs szerencsétlen, baljós krónikája, aki napszemüveg mögül, megtörten erőszakolja rá magát az őt hallgató, de menekülni vágyó íróra, váratlan fordulattal zárul, de kétségeket is hagy maga után.

Van, hogy egy jelenet, egy veszekedés szolgál a feltáruló történet kiindulópontjaként, s megint a hallgató, a befogadó pozícióján keresztül van jelen a szerző, aki ezáltal egyszerre valósítja meg az alkotás és a visszavonulás aktusát. Találkozhatunk Marilyn Monroe-val egy temetésen, majd hattyúetetés közben, ezek a jelenetek igen érzékletesen árnyalják a színésznő ellentmondásos, egyszerre irigyelt és tragikus alakját. Számtalan találkozás, számtalan élet és sors fonódik egybe és tárul ki előttünk egy pillanat alatt. Capote azzal éri el a legnagyobb hatást, hogy nem törekszik a hatásra, célja, törekvése a valóság megragadása a legképtelenebb eseményekben éppúgy, mint a hétköznapok szürkének tűnő pillanataiban.

/Truman Capote, Mozart és a kaméleonok, Európa, Budapest, 1982/