Könyvajánló – Sarkadi Imre: A gyáva

Éva, a szobrászfeleség félbehagyja az egyetemet, hogy hozzámenjen Bencéhez, az általa zseninek vélt szobrászművészhez. Időközben megkopik a róla kialakult művészimidzs, s a zseni ideáját felváltja a féltehetség hétköznapi valósága, mely egyre fullasztóbbá válik. A futó viszonyok után, harmincas éveiben járva már egyre kevesebb örömöt talál fényűző és gondtalan életmódjában, a semmittevésben, melyet férje biztosít számára. Így aztán, mikor egy fatális véletlen folytán összefut régi hódolójával, aki történetesen autószerelőként dolgozik és szinte azonnal szerelmet vall, kapva kap az alkalmon.

A történet maga igen egyszerű, ahogyan azt már ismerhetjük Sarkadi regényeiből, a tényleges bonyodalom is kevés, noha meghatározó. Megfilmesített nagy klasszikusai, a Körhinta, vagy az Oszlopos Simeon esetében sem a cselekményesség hozza létre a feszültséget. Erkölcsregényként is szokás interpretálni Sarkadi eme alkotásait, de rokonságot mutatnak hangvételben a neorealista regények vonulatával egyaránt. Az egy szemszögből, de mélyről kitekintő, egyes szám első személyű narrátor erősíti a lélekrajzi aspektust, s bensőséges, vallomásos jellegű szöveget teremt.

Moravia A megvetés című regényre, mely már szerepelt ajánlónkban, kevesebb mint egy évtizeddel korábban jelent meg. Azért is kínálkozik a párhuzam a nagy analitikus, pszichologizáló regénytípussal, hiszen már a második oldalon ezt olvashatjuk – igaz, fordított narrátori helyzetben, tehát a nő beszél: „De akárhogy is volt, megéreztem e pillanatban, hogy tulajdonképpen lenézem.”

A másik lenézése hátterében talán éppen saját magának burkolt megvetése, bűntudata rejlik. Az időről időre megnyilvánuló önostorozás, a kíméletlen önkritika is erre enged következtetni. Ezt ellensúlyozza női vonzerejébe vetett töretlen és törtető önbizalma, mellyel sosem késlekedik élni, vagy épp visszaélni. A férj mozdulatlan, tehetetlen és alapjában véve öntelt önigazolása fojtogató légkört teremt: „Elmentem, otthagytam a bajaival, mert fullasztott a levegő, ami körülvette. A nyomorult tehetetlenség olyan borzalmas légkörét árasztotta, hogy szinte fájt a fejem, amikor kijöttem a műteremből”. Éva menekül, de saját benső ürességét mindenhová magával viszi. A félbehagyott egyetemi évek már nem teljesíthetőek, gyermekük nincs, luxuskörülmények között élnek, így célját veszíti minden vágya. A céltalanság és haszontalanság érzésének pusztító lehelete hatja át a sorokat. Az ital, az utazások, az ételek időről-időre pótszerként betömik a tátongó űrt, de mivel okos nő, hamar belátja, hogy mivel áll szemben.

A vipera – mintegy a kísértő metaforájaként – akkor tűnik föl, mikor Éva és a szerelő Szabó István először találkoznak titokban. A nő kézbe veszi a viperát bátorságát demonstrálva. A következő, a mű tetőpontján megjelenő hernyó-motívum megintcsak a bátorságot, merészséget próbálja fitogtatni, de itt már nem éri el a kívánt hatást, tehetetlen és szánalmas jelenet válik belőle. Harmadik és az egész szövegen végigvonuló, szimbolikus elem a szobor, melyet Bence készített feleségéről. Tárgyi megtestesülése és mintegy kővé dermedt, kőbe vésett jelképe házasságuknak. A feleség irtózik a szobor látványától, úgy érzi, mintha ország-világ előtt lecsupaszították volna, s ráadásul ormótlanabb valódi alakjánál. A szobormustrára érkező baráti társaság megnyilvánulásai csak még nyilvánvalóbbá teszik a tényt, hogy gyűlöli azt, ahogyan férje láttatja őt. Ennek végső kicsapódása az alkalom, mikor Pistával az étteremben iszogatva meglátja az újságban a képet férjéről és a róla mintázott szoborról. Ekkor határozza el magát a végső lépésre, mely azonban sehogysem akar végső lépéssé válni. A cím összegzi azt, amivel a férj vádolja a feleséget. A gyávaság kérdése több ponton fölmerül. Látjuk, hogy Éva nem tart attól, hogy olykor életveszélyes helyzetekbe sodorja magát, de arra viszont képtelen volna, hogy a szerelő-gépészmérnök által kínált hétköznapi dolgos életbe vesse magát a szerelemért.

A regény egy élethelyzetet tár elénk, mely fordulópontot hozhat több ember életében. A döntések, a lelkialkat, a nem létező véletlenek és sok-sok részlet ötvöződik itt igen jól sűrített stílusba transzponálva. Közben megvilágít több karaktert: a szolgáló Annusét, aki a könnyedebb élet reményében szintén „gyáva” volt a nehezebb utat választani, s vőlegénye mellett őrlődik, a léha Tiborét, aki az állandó, levakarhatatlan udvarló szerepét alakítja és mindenhol ott van, valamint a vidéki életbe ágyazott, férjét szolgáló háziasszony keserű-boldog alakját, aki mégis inkább boldog.

A függetlenedni vágyó, de a függetlenségre képtelen nő sztereotípiáját is fölfedezhetjük a műben. Azonban ez a nő abban különbözik például Moravia neorealisztikus nőalakjaitól, s inkább a 20. századi francia regény nőalakjaihoz közelít, hogy gondolkozik és meri megfogalmazni a gondolatait, sokszor igen feltűnő éleslátással: „A szobor és köztem csak az a különbség, hogy mozgok is, de egyformán a férjem kiállítási darabja vagyok”. Súlyos kérdések merülnek itt föl, melyek elvezethetnek akár Szabó Lőrinc Semmiért egészen-éig akár. A nő, a feleség egyfajta tárgyiasítása, dehumanizációja folyik, mely ellen tehetetlenül és kétségbeesetten kapálódzik. Azt is látjuk, hogy benső harcaiban végső soron egyedül van. Magánya evidencia számára, nem avatja be a hozzá elviekben közelállókat. Talán ez a magány az, ami – a társadalmi mondanivaló, a jellemrajzok – mögött igazán univerzálissá emeli Sarkadi Imre kisregényét. Magánya pedig éppen abban gyökerezik, hogy egyrészt lenézi azt a közeget, amelynek ő is tagja, így alapjában véve nem is tartozik közéjük, akikhez pedig tartozni szeretne, azokért nem mer, nincs ereje áldozatot vállalni. Mondhatnánk a semmittevés krónikájának is, jól megírt krónikájának, Éva történetét. A kiüresedett élet, mely a társas magányban élő modern nő tragédiája is. A nőé, aki nőiségét teljes mértékben a kacérságba fekteti, melyből azonban semmi nem marad a múló pillanatnál. A pénz és mámor unalma közönyössé és önzővé teszi, miközben legbelül vágyik a szenvedélyre és a kötődésre. Beletekinthetünk a házasság gyakori dinamikájába is, vagyis hogy két ember hogyan cselezi ki egymást folyamatosan észre sem véve, hogy egy csapatban játszanak, így hiába versengenek, nem nyerhetnek.

/Sarkadi Imre, A gyáva, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986/