Könyvajánló - Hermann Hesse - Demian

Távolról sem vallásos, noha vallási témákkal is foglalkozó könyvet foghatunk kezünkbe. Nem véletlen, hogy Amerikában a hippimozgalmak fölkapták, hiszen a 20. század egyik legnagyobb német írójának a könyve minden konvenciót felülír. Sokan ismerhetik tőle a Narziss és Goldmundot, az Üveggyöngyjátékot, a Pusztai farkast; Hesse a 80-as években vonult be a magyar irodalmi térbe. A Demian kicsit háttérbe szorul az előbb említett regények sorában, kevesebb szó esik róla. Különös mű, melyben a bibliai történetek, keleti tanok, fehér mágia és ősi vallások egyszerre jelen vannak, s mind egy útkereső folyamat, egy beavatási rítus díszletét képezik.

A regény az ősbűn, Káin és Ábel történetét fölforgatva indul egy tízéves fiú lelkiismereti válságán átvezetve az olvasót. Szembesülünk a bűn alattomosságával, mely egyetlen hazugságból örvényszerűen szippantja be a lelket, s teszi be a lábát a félelmen keresztül a gyermeki lélekbe, aki az ősbizalom állapotából a poklok legmélyére kerül. Az ősbűn mindenkit sújt, nincs teljes gyermeki ártatlanság sem, vagyis, melyet a felnőtt fásult lelkiismerete aprócska csínynek mondana, sokszor nem más, mint a kis nyílás, melyen keresztül az ördög akár egy életre beteheti a lábát. Megmosolyoghatnánk ezt a teóriát, de valóságán csak a kegyelem enyhíthet. Nagy kérdés, hogy miért van az, hogy egy-egy embert már kisebb rossz is a végső pusztulásba vonz, míg más könnyedén kilép belőle egyik pillanatról a másikra. Éppen ez a könyv egyik legnagyobb kérdése – hol húzódik a határ jó és rossz között? A másoknak való megfelelés kényszeres mindennapi tettei között hányszor csapjuk be igazi önvalónkat? Hesse nem hessegeti el a kérdést, s a gócpontra fókuszál.

„Attól még lehet valaki utolsó gazember, hogy soha nem követett el tiltott dolgokat, és fordítva.” – mondja Demian. Ez a mondat alapjaiban rengeti meg a hétköznapi erkölcsiséget, s rámutat a lelkiismeret, s az önvaló követésének egyedi, s egyúttal mindenek felett érvényes voltára. Egy olyan lélek történetét követhetjük végig, aki nem hajlandó a konvencióknak alávetni magát, s hogyha a benső késztetése úgy diktálja, inkább a bűnt választja, mint az önbecsapást, s a másoknak való külső megfelelést. Mégis, mivel nem válik a bűn rabjává, s igazán csak eszközként használja föl a továbblépésben, ezért az nem szippantja magába. Természetes, hogy Hesse tartott a kor ítéletétől, hiszen a regény végsősoron szembeszáll minden vallással és minden erkölcsi ideállal. Egészen elképesztő és kaleidoszkópszerű képet fest elénk: mikor épp azt hinnénk, megértettük álláspontját, akkor a feje tetejére állít mindent, s az ellenkezőjére vált. Így a főhős barátjában, lelki vezetőjében, Demian alakjában egyesül angyali és ördögi az angyalok semlegességét, csillagokat idéző, avagy kőzetszerű áttetszőségét, ragyogását, személytelenségét utánozva. Ördögi, mivel kétséget ébreszt a hitigazságokat illetően, angyali, hiszen megmentőként lép föl.

A kétely, a kritika kétélű fegyvere végig pallosként lebeg főhősünk, Sinclair feje fölött, s rajta múlik, hogy jól használja-e. A regény szélsőségességét jól mutatja, hogy a keleti meditációs tanoktól, s a Védáktól kezdve egészen a sátánizmusig eljutunk. Demian, a démoni férfi-női minőséget egyaránt magába sűrítő, karvalyképű lelkivezető-barát egyszer így beszél: „De szerintem mindent kellene tisztelnünk és szentté avatnunk, az egész világot, nem csak ezt a művileg leválasztott, hivatalosan elfogadott felét! Tehát az istentisztelet mellett ördögtiszteletnek is kellene lennie! Ez volna a helyes.” Itt szólal meg (másodjára) a vészcsengő az olvasóban, hogy veszélyes vizeken evezünk, a vallási relativizmus és a sátánimádás már nem a puszta kételyről szól.

Mégis, a regény varázsát az a folytonosság, nyitottság és kalandélmény adja, hogy nem feketén-fehéren, kispolgári módon tanmesét felépítve, egyről a kettőre haladunk a szerzővel, hanem csillagtávolságokat, korokat, lelkeket összekapcsolva a kozmosz súlytalanságába dobja az olvasót. Ez a súlytalanság néha rendkívül zavarbaejtő, de talán arra szolgál, hogy megálljunk egy pillanatra, s magunkba nézzünk.

A narrátor sokat foglalkozik a paradicsomi gyermeki lét, a Proustot idéző „elveszett idő” eszméjével, mely mindenki számára a legvonzóbb, legalapvetőbb, de egyben – s ebben Hesse megintcsak kilép a sorból – a legkárosabb. Az elveszett gyermekkor csillogását a lemondásban találja meg: „Elragadtatással töltött el a felismerés, hogy a csillogás csak sötétben van, valami eltakarja előlünk, és aki a gyermeki boldogságról lemondott és szabaddá válik, láthatja a világ csillogását, és újra megérezheti a gyermekkorban érzett belső borzongást.” – ébred rá a főhős.

A kiválasztottság, a Káin-bélyeg és a kívülállóság mögött egy különös és gyanús, mégis végkicsengésében emberközpontú vallás képe rajzolódik ki, mely látszólag minden vallást tagad, s mégis egybesűrít. Nem meghatározható ebben a regényben szinte semmi. Félelmetes mélységek, szédítő magasságok tűnnek föl és múlnak el, miközben kirajzolódik az üzenet: „Nincs más valóság, csak az, amit önmagunkban hordozunk.”

Misztikusok, szentek élete mutatja, hogy a lélek benső igazságkeresése sokszor vezet rendkívüli, s nem kitaposott ösvényeken át. Amit manapság a „komfortzónából kilépésként” is aposztrofálnak, a lélek egyetlen benső ideálja, önmegvalósítása szempontjából csak kéjelgés, hogyha nem a szigorú benső törvények irányítják. A regény elején Demian az akaratával tud irányítani történéseket, elmondása szerint gondolatot is olvas, melynek háttere a másik megismerése, a figyelem. A keleti tanokat idéző gondolat talán minden igazi művészet lényege is. Demian mondja egy helyen: „Ha egy állat vagy egy ember teljes figyelmét és akaratát egyvalamire összpontosítja, akkor el is éri azt”. A kérdés az akaratban rejlik, azazhogy valóban, igazán belülről fakadóan vágyik-e a célra.

A kollektív tudatalatti, az ősi tudások mind-mind ott rejtőzködnek ebben a misztikus és varázslatos, ugyanakkor zavarbaejtő könyvben. Ösztönösen próbálnánk helyére tenni a tanokat, gondolatokat, eseményeket, de itt mindennek egészen öntörvényű és semmihez sem fogható helye, hatása, folyamata van.

Feltűnik Éva asszony alakjában az ősasszony is, aki egyben furcsa madárlény, ahogy Demiannal fiával közös egységet alkot, s vonzza magához egészen a végsőkig főhősünket. Egyik visszhangként rezonáló mondat az újjászületés, a halált és feltámadást egybesűrítő kép: „A madár kiküzdi magát a tojásból”. Ez az idea, ez az álomképeken, szenvedéseken, bűnökön keresztül is fixen helytálló kép a prófécián át visz az egyetlen helyes útra – mindenkinek önmagát kell megtalálnia: „Nem az a dolgunk, hogy kitaláljunk magunknak egy sorsot, hanem az, hogy megtaláljuk a sajátunkat, s azt teljességgel és töretlenül éljük végig. Minden más csak félmegoldás, megfutamodás, visszamenekülés a tömeg eszményeihez, alkalmazkodás és rettegés a saját lelkünktől.” Megdöbbentő próféciát lebbent elénk Hermann Hesse, mindezt 1916 távlatából – vajon valóban prófécia ez?

A végkifejlet ebben a regényben ugyanis egy háború, mégpedig orosz támadás kapcsán bomlik ki előttünk: „az emberiség a tudattalanban rejlő lélek álmaiból építette fel ideáljait, álmokból, amelyekben az emberiség tapogatózva követte jövendő lehetőségeinek sejtelmét. Így jutottunk el az ókor csodálatos, ezerfejű istentömegétől a kereszténység virradatáig. Megismertük a magányos hívők hitvallását, és a vallások átalakulását a különböző népeknél. Mindabból a tudásból, amelyet így magunkba szívtunk, kialakult korunk és az akkori Európa összképe. Azé az Európáé, amely mértéktelen becsvágyától hajtva létrehozta az emberiség hatalmas arzenálját, miközben a szellem mély, s végül üvöltő sivárságára jutott. Európa az egész világot megnyerte, de közben rajtaveszett a lelke.” 

/Hermann Hesse, Demian, Tericum Kiadó, 1994/