Könyvajánló - Kavabata Jaszunari – Kiotói szerelmesek
Mikor első japán szerzőként 1968-ban irodalmi Nobel-díjban részesült, indoklásként mesteri narrációját emelték ki, valamint hogy nagyfokú érzékenységgel fejezi ki a japán lelkületet. Kavabata Jaszunari nevét leginkább Hóország című kötete kapcsán emlegetik, melyhez a magyar fordításban Gergely Ágnes írt előszót, jelen kötet kevésbé ismert, de annál ékesebb darabja az életműnek. Nem nagy drámákban, hanem finom mozzanatokban gondolkodik, s ezáltal szépen lassan rajzolódik ki a történet, s egy-egy szereplő karaktere.
A sajátságos beszédmód egyszerre teszi idegenné és egzotikussá a kiotói miliőben játszódó jeleneteket. A nyelvben megszólításként használt egyes szám harmadik személy miközben eltávolít, távolságtartóan személyes és rendkívül tapintatos színezetet ad a párbeszédeknek. A japán kultúra kimunkált, a részletekre igen sok energiát fordító lelkülete a szavak dimenziójában is teljes méltóságát éli. Minden egyes szónak-hangsúlynak fontos jelentése van. Amellett, hogy betekintést nyerhetünk a japán valláskultúra és történelem hagyományos értékeibe és szokásaiba, a modern nyugati kultúra beáramlását is érzékeljük. A kelmékkel, ruhakészítéssel foglalkozó üzlet vezetőjének és feleségének nevelt lányában a hagyományőrzés és a múlt értékeinek tisztelete ölt testet. A silányabb anyagok térhódítása ellen azzal tiltakozik, hogy az apja által tervezett egyedi, de hagyománytisztelő darabokat hordja, melyek nem számítanak a legdivatosabbnak. „– Kelmét a szemével vásárol az ember. Aki szavakkal vásárol, annak nincs hozzá szeme.” – jegyzi meg egy helyen Takicsiró, az apa.
Feltűnő a szókimondó őszinteség és a tapintat párhuzamos jelenléte és folytonos ütköztetése, mely egy váratlan pofont is eredményez. Érezzük, mennyire más nyomvonalakon halad a japán párbeszéd, s hogy ugyanakkor milyen emberi, mélyről fakadó. A természet olyan nemes egyértelműséggel és árnyalt megfogalmazásban járja át a mondatokat, hogy csak ámulhatunk ezen a különleges atmoszférán, mely számára a vizuálisan megragadható szépség összefügg a legmélyebb emberi bölcseletek megfogalmazásának vágyával:
– Miért jár Csieko olyan szívesen az északi hegy cédrusaihoz? – kérdezte az anya.
– Olyan szépen, szálegyenesen állnak a cédrusok, szerintem az embereknek is ilyen egyenes lelkűeknek kellene lenniük.
– A mi Csiekónk aztán igazán egyenes lelkű – mondta az anya.
– Nem, én is meg vagyok görbülve, vagy el vagyok ferdülve, vagy…
– Talán igen – vetette közbe most az apa – Lehet az ember akármilyen egyenes, gondol néha mégis erre-arra. (…) Akár meghajol egy fa, akár meggörbül, csak felnőjön! Így gondolkozik apád…(…)
Erősnek kellene lennem, mint a juharfánk? – Hangjából fájdalom csendült. – Talán inkább, mint a törzs mélyedésében élő ibolyák. De nézzétek, az ibolyák elnyíltak már.
Nem kocsmába, szórakozóhelyre mennek a húszévesek:
„Megszólalt a telefon. Csiekót kereste barátnője, Maszako, nem menne-e vele megnézni a zsenge juharlombokat Takaóban.”
A benyomások, érzetek és az azokra reflektáló ember sokszor többet árul el önmagáról azáltal, ahogyan a természetről beszél, minthogyha ügyes-bajos dolgait tárgyalná. Ez távol is áll a japán lelkülettől.
- Ragyogóak az európai virágok, de kifárasztják az embert. Számomra kedvesebb egy bambuszliget. (60.o.) – Hangzik el.
A természet egyéb jelenségei, mint az eső-porhó-nyári napsütés szintén azonos jelentőséggel tűnnek föl, mint a lélekállapotok. Mikor a két testvér igazán egymásra talál, a nagy cédrusok közötti villámlásban az anyaméh bensőséges állapotát élik újra.
Máskor a szerelem helyszínei a természetbe emelt szentélyek, melyekhez nap mint nap elzarándokolnak a szereplők. Úgy látszik, hogy nem haboznak segítséget, erőt, feltöltődést kérni a fentiektől, természetes része életüknek az imádság. Egészen csendesen válik imádsággá egy-egy cselekedet, mely hétköznapi adakozás, viszonzást nem váró egyszerű tett. Látjuk magunk előtt a mozdulatokat, érezzük a japán ételek ízét, melyeknek elkészítésére különös gondot fordítottak, s alapanyagait is megválogatták.
„Csodálatos, hogy egy olyan nagy városban, mint Kiotó, a lombok színe olyan szép lehet!” – kezdi az egyik fejezetet Kavabata Jaszunari. Talán az ilyen felkiáltások fémjelzik legjobban ennek az egyedi regénynek a hangulatát. A szerelmi szálak szövődnek, szétbomlanak, majd újra találkoznak, de az olvasó úgy érzi, nem a történet az, ami igazán fontos. Pedig igen megrázó és sok kérdést magában hordozó történetet követhetünk végig. Az író kétéves korában maradt árván, ez a motívum témaválasztására is hathatott. A regényben egy kislány félve tapogatózik múltja sötét homályában, az emberek azt rebesgetik, „talált gyermek”, mely társadalmi megbélyegzettséget, démoni elátkozottságot sugall a japán társadalomban. De nem áll meg itt a szerző, egyetemes kijelentést tesz: „Talán minden ember talált gyermek. A születés szó nem azt jelenti-e, Isten kidobja az embert a világba?”(20.o.) A kérdés inkább költői, válasz is egyben. Ebben a könyvben benne rejlik az ember „világbavetettségének”, magányának szomorúsága, de itt a lélek nem keres erre a szomorúságra orvosságot, hanem azáltal oldja föl, hogy elfogadja és a természetben, a világ jelenségeiben szemléli, újra meg újra, míg önmagára nem ismer egészen. S az önmagára ébredés, az önazonosság pillanatában már nem is lát mást, csak a szépséget. A másik ember szépségét, egy pipacsét vagy egy juharfáét. A harmónia azáltal nyilvánul meg, hogy maga az ember képes hátralépni, elcsendesedni és hagyni, hogy a szépség hasson rá. Még hogyha sokszor ez fájdalommal is jár.
A magyar kiadást Csavlek András finom tusrajzai gazdagítják.
/Kavabata Jaszunari, Kiotói szerelmesek, ford. Jászay Gabriella, Kozmosz Kiadó, Budapest, 1975/