Könyvajánló – Hegedűs Gyöngyi: lehessen bármi

Hegedűs Gyöngyi hirtelen robbant be az irodalmi életbe, ritka sikeres költő, akinek költészete valamiképpen kritikán túli. Nem elhanyagolandó a tény, hogy költő-fotográfusként polgári foglalkozása szerint orvos, mely – Beney Zsuzsa költészetéhez hasonlóan – egyfajta megkérdőjelezhetetlen magabiztosságot kölcsönöz sorainak. Ami nem jelenti azt, hogy ő maga ne adna helyt a kérdőjeleknek, s hogy fensőbbséges perspektívából közelítene. A bizonytalanság lételeme, elképesztő határozottsággal adja át magát a költői én a bizonytalannak. Ez a bátorság egyszerre felemel és lesújt, szinten tart és gondolkodásra késztet:

hogyan kellene ezt nulladik

személyben írni. az eső

koppanását melegtől táguló

anyagnak hinni. hogy lehessen

bármi, csak ez a világ ne.

de ne is egy másik.

– indít. Nem is egyszerűen időn túli, nem is a fizikai világon túli, inkább idő előtti költészet ez. És születés utáni – első ciklusa, a „posztpartum üvöltés” szívbemarkoló kiáltás és kiállás az élet mellett.

„az elkapart magzat anyába jutott

sejtjei is részt vehetnek az anya sérült

szöveteinek helyreállításában, a sebek gyógyulásában

vagy akár új agyi idegsejtek létrehozásában, és megvédhetik az anyát

a rák egyes fajtáitól, autoimmun betegségektől. (…)”

(Hányadik hétig)

A kiáltás nem szívből, a sejtek legmélyéből ered: nincs benne sem ítélet, sem üres morál, sem – az igazság zsigerekig ható brutalitása süt át a sorokon. A biblikus motívumok is rendre felbukkannak: „Furcsa betlehemes a test. Mostanra csak / maghőmérsékleten lehetséges élőlényekkel” (Beszéd előtti anatómia).

„A kortárs irodalomban senki nem fordul ilyen könnyedséggel és frissességgel a tudományos beszédmód felé, közben pedig versei lépten-nyomon a misztika sokféle hagyományával állnak drámai párbeszédben.” – írja éleslátón Visky András a kötet fülszövegében. A „tudományos beszédmód” itt szervesen beépül a szavak szövetébe, nem feltűnő, egy-egy szó villan csak föl „permafroszt”, „eszkaton”, „szingularitás”, „filogenezis”, „deltahullám” stb. Ahogy az örökfagy állapotából kelnek föl a kihalt élőlények, úgy az időből olvad föl a jelen. Mégis, ez a beszédmód struktúrájában őrzi csak lényegét, maga a tartalom a tárgyiasult világ transzformációin keresztül egy eszkatologikus, már- már misztikus tisztaságú, a lét esszenciájára „szakosodott” világképet tükröztet:

„azt mondta, amit mindig: semmi. a piano sem hangerő, / hanem ahogy bánik az     idővel”. (élni feleződési időkben)

Egyfajta dimenzió-szinesztéziát hoz létre azáltal, hogy különböző területeket ütköztet, vagy éppen fölcserél. Ugyanígy, a nyelv tekintetében: egy-egy betű elmaradása, avagy a másik sorba törése olyan szférákat mozgat meg, melyek kimozdítanak, új perspektívát nyitnak meg a poétikát illetően. Különös módon a szubjektivizáció sem teszi elmosódottá, határozatlanná a képeket, sőt! Mikor a beszélő kijelenti:

„tőlem akár nevezhetjük az alföldet is / hegynek” (folyó általi) annál határozottabban látjuk magunk előtt, mi is az alföld, és mi is a hegy maga. Közhelynek számít, hogy a költészet egyik legfontosabb eszköze a tömörítés. Természetesen ki lehet ezt is cselezni, s itt a tömörség nem feltétlen a hosszúságot-terjedelmet érinti, hanem egyfajta összetéveszthetetlen fókuszáltságot:

„a fiú tömörítő.

tetszik tudni,

az, aki a szemetet összenyomja

kis térfogatra.

tehát

költő. írom a kartonra

a foglalkozás rovatba.

(fordított bábel)

Teremtésbe-vetettségünk, a szürke percek vonulása, „a pucér Krisztus”, a halál és a haldoklás, a hiábavalónak tűnő mondatok, a tettek, mind-mind úgy özönlenek, valami olyan sorjázásban, mely egyszerre behelyettesíthető volna bárkivel-bármivel, de érezzük, tudjuk, mégsem az. Nagyon is konkrét mindaz a mag, ami a sorok mögött megbújik, melyből kicsíráznak az élet, az élet előtti idők kifejezései, hogy visszhangozzanak a határtalan térben. Mert

„(…) minden idézet. a legújabb gondolat is, ami a tudat / perifériából megérkezik illékonyan, mint egy álom, mégis mindeneket átitatva.” (Königin-Mutter)

Minden idézet, ugyanakkor minden átirat is, ezek a versek úgy íródnak bele a mindenség kollektív tudattalanjába, hogy hiteles lenyomatot adnak idő és anyag aktualitásáról – nem véletlen a fotók erőteljes jelenléte a kötetben. A szerző fotói fekete-fehérségükben erősítik ezt a lenyomat-jelleget, az idő és tér drámai ütköztetésének csataterét.

A nyugtalanság igen fontos mozgatórugója ennek a költészetnek. Nem feledkezik meg egy pillanatra sem a gonosz erők állandó jelenlétéről, harcáról a lelkekért – lásd a zseniális trouvaille-t: „evil-ág”. Másik hasonló telitalálat a „prot-agonista”, ahol magát nem protagonistának, hanem agonistának titulálja a beszélő. A szereplő-szenvedő én újra és újra más alakban, helyzetekben, kapcsolódásokban tárulkozik ki (– nem véletlen Fernando Pessoa megidézése az egyik mottónál, akiről ismeretes, hogy sok költői személyiséget hozott létre, melyekhez különböző neveket alkotott a publikációiban.)

Az abszurditás lételeme Hegedűs Gyöngyi verseinek: az egymásnak feszülő szavak (pl. árapályerő”) nem mindig ellentétezésben, sokkal inkább valami elementáris összeférhetetlenségben oldódnak ki. A kihagyások fölerősítik az ellenpólusok meghökkentő erejét, s a szálak látszólágos összekuszálása angyali (ördögi) logikát rejt: „nem hagyható isten magára / dühének mássalhangzó-torlódásában. / másképp kell kimondhatatlan legyen.” (egy másik tévelygés felé). Így lesz életigenlés az „ócska halálvágy”, s puszta parttalanság, hisz: „ahol nem vagy, mindig épp az / az innenső part.”

A verseket olvasva olykor az a benyomásunk támad, mint mikor egy sokat vitatott és végül megoldott tudományos tételt valaki új szemszögből teljesen egyértelműen megold minden erőfeszítés nélkül, s csak ámulunk, hogy „ezt így is lehet”. Ütközteti a nézőpontokat, de nem akárhogyan. Akár a biblikus hagyományt is felülírja, hogy még tovább, a misztikum felé közelítsen. Nem ragad le a toposzoknál, a megrögzött, klasszicizáló, „agyonkanonizált” motívumoknál, hanem éppen ezeket borítja föl valamiféle „szent haraggal”, néhol keserű utóízzel. Magát sem kíméli, miközben éppen „önkritikát gyakorol”, feltündöklik mesterségbeli tehetsége: „(…) bár még nem vagyok akkora költő, hogy írhassak sebhelyesírással.” (ha ők nincsenek). Vagy máshol: „kérjük, ürítse ki sebeit” (delta). A megkülönböztetés művészete nem csak a vallásban, a költészetben is az egyik legnagyobb isteni adomány. Az árnyalatok, a regiszterek, a nyelv rétegeinek érző-értő megközelítése vezet el a hiteles költészethez. „A menny szuterénszintjét” (éppen áthalad) megteremteni, az angyalokat úgy látni, hogy „háborút hoz, akkor is, / ha azt mondja, békesség néktek.), azt az alapállást feltételezi, hogy az origópontról kiindulva, ezen stabilan megvetve lábát ugrik neki újra és újra a magasságnak. A halál és a haldoklás tematikája különösen erőteljesen van jelen az anya-gyermek kapcsolat mellett. Így halottak napja tájékán végül idézzük meg az egyik ebben a témában íródott verset:

húzódik félre

anyám tegnap este borozás közben azt mondta nekem, talán még

nem jársz messze. amivel azt is mondta, hogy apám viszont már

nagyon. mondtam neki, nem azért álmodtam most halálod óta

először rólad, mert még nem jársz messze, hanem mert a gyászban

ott tartok, hogy már álmodom rólad. de láttam én háromszor gutaütött

arcán, hogy nem győztem meg semmiről, és kivételesen nem a közelgő

hidegfront miatt húzódik félre a bal száj viharsarka a nyugalminál mélyebb

aszimmetria felé. engem egyszer egy hidegfront visz el, mondta egy éve úgy,

mintha csak a buszra várna hidas-alsónál.

/Hegedűs Gyöngyi, lehessen bármi, Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2023/