Álom kategória, ami történik

– Hogyan találkoztál először a sporttal, a labdarúgással?

– A foci számomra nem volt kérdés, mert édesapám, Tóth Jenő is focista volt. Igaz, csak egy-két évet focizott profiként a Vác színeiben, NB2-ben az egyetem után. De utána is végig focizott, munka mellett is. Ő is csatár volt, hasonló stílusa is volt, mint nekem. Ugyanúgy próbálta megtartani a labdákat, és jókat birkózott a védőkkel. Amikor megszülettem, amatőr szinten már focizott Gödöllőn, úgyhogy már kisgyermekként megszoktam, hogy megyek vele edzésre, ott vagyok az öltözőben, az edzés alatt eljátszogatok a pálya szélén. Belenőttem ebbe az „öltözői hangulatba”, és innentől kezdve a focilabda adott volt nekem. Hét éves voltam, amikor új házba költöztünk. A kertben édesapám már úgy ültetett el két fát, hogy hét méterre legyenek egymástól és jó kapu legyen belőlük.

– Gödöllőn születtél?

– Nem, Szilasligeten, ez Gödöllő és Pest között van, Kerepes része. Innen költöztünk Gödöllőre hét éves koromban.

– Van testvéred?

– Igen, három nővérem van, mindhárman már családosok, gyerekeik vannak. Mindegyikük sportolt valamit: a legidősebb atletizált fiatalon, a középső nővérem rudat ugrott Gödöllőn, a legkisebb pedig kézilabdázott, ő NB1/B-ben is játszott valamennyit a Honvédnál. Később a profi sport háttérbe szorult nála, mert az építészmérnöki pályára koncentrált.

– Úgy tudom te is elvégezted a Műegyetemet.

– Igen, műszaki menedzser szakon elvégeztem az alapképzést, és BSc végzettséget szereztem.

– Ez mennyire számít ritkaságnak a focisták között?

– Annyiban, hogy aki focistaként továbbtanul, az általában a Testnevelési Egyetemet végzi el edzői, sportmenedzseri vagy más hasonló szakon.

– Hogy ment párhuzamosan a tanulás és a sportolás?

– Az első egyetemi évemben még utánpótlás-játékos voltam, azzal azért jobban össze lehetett egyeztetni a tanulást. Utána a második évtől már a Honvéd kötelékében játszottam. Úgy kellett összerakosgatni az órarendet, hogy az első órára még beültem, utána kimentem a 10 órás edzésre, aztán még visszamentem az egyetemre. A foci végig elsődleges volt számomra. A három és fél éves képzés így öt évig húzódott. Sokat segített, hogy a tanárok sokszor nem voltak annyira szigorúak az órai jelenlét ellenőrzésénél, a lényeg az volt, hogy a vizsgára megtanuljam az anyagot.

– Honnan jött a műszaki irány?

– A szüleim gépészmérnökök, és a tágabb család, a felmenőim legnagyobb része is gépészmérnök. Anyai nagymamám egyetemi tanár volt, talajtant oktatott mezőgazdasági gépészmérnököknek, anyukámat és apukámat is tanította. Anyai nagypapám is gépészmérnök. Úgyhogy eredetileg én is úgy gondoltam, hogy az leszek. Az összes idősebb testvérem és unokatestvérem is továbbtanult, de egyikük sem ezt a szakmát vitte tovább, így legkisebb gyerekként arra gondoltam, hogy majd én továbbviszem. Nagyon szerettem a matekot és a fizikát, igazából a testnevelés mellett ezekből voltam jó, a többi tantárgyból csapnivaló… Végül mégsem a gépészmérnöki szakot választottam, mert elbeszélgettem az egyik nővérem párjával, aki akkor épp ott tanult, és azt mondta, hogy a BME gépészmérnöki szak az egy jó értelemben vett fanatizmust igényel. Átértékeltem, hogy a focival együtt ez valószínűleg nem működne. Illetve ekkortájt megtetszett a közgazdaságtan is, így végül a műszaki menedzser szak mellett döntöttem, aminek örülök, mert nagyon élveztem a tanulmányaimat. Minden műszaki területből annyit tanultunk, hogy megértsük a működését, hozzá tudjunk szólni, de semmiben nem kellett részletekbe menően elmélyedni. A közgazdaságtant is egyre jobban szerettem, talán még érdekesebb lett számomra, mint a mérnöki rész. Élveztem ezt a kettős, egyetemista és sportolói létet, mert egyfajta egyensúlyt hozott az életembe. Végül 2018-ban végeztem.

– A mesterszak már nem fért bele?

– Beadtam a jelentkezést a Corvinus pénzügyre, de épp akkoriban igazoltam Nyíregyházára, így arra jutottam, hogy most nem érdemes ezt erőltetni, nincs itt az ideje. De nem tettem le arról, hogy valamikor majd elvégezzek egy mesterit, mert izgat. Valószínűleg a foci után lesz rá lehetőségem. A foci az egy időben behatárolt dolog, most tudom csinálni, tanulni később is tudok. Lehet, hogy a sportmenedzsment irányába megyek majd el, ha már így megszerettem a gazdaságtant. Sokáig nem érdekelt a sportmenedzsment, de ahogy telik az idő, és egyre több időt töltök a sportban, úgy látom egyre érdekesebbnek. Egy másik lehetőség, ami adja magát, hogy a családom állattenyésztéssel foglalkozik, és ebbe csatlakozom be, hiszen kiskoromtól kezdve belelátok, és érdekelne is. De mindez még a jövő. Most 27 éves vagyok, így remélhetőleg jó pár év áll még előttem a profi futballban.

– Az NB1-be való feljutás nagy álmod volt, ami Kecskeméten megvalósult. Hogy élted meg?

– Újpesten nevelkedtem, és bíztam benne, hogy bekerülök a felnőtt csapatba, de ez nem sikerült. Átmentem a Honvédba, még utánpótlás szinten. Ott jól indultak a dolgok, kaptam profi szerződést. Akkor épp Rossi volt ott az edző a felnőtt, NB1-es csapatnál. De kicsit talán későn érő típus vagyok, és mire azt éreztem, hogy képes lennék bekerülni a felnőttekhez, addigra már kikerültem a „fiatal szabályból”, és onnantól már nem voltam érdekes a felnőtt csapatnak. Ekkor kezdődött el az NB2-be való kölcsönadogatás. Később Monorra igazoltam, ekkor a Honvéddal már szerződést bontottunk. Ott már egy kicsit csalódott voltam, és átértékeltem a pályám. Arra jutottam, hogy megpróbálok a legtöbbet kihozni a focis karrieremből, próbálom élvezni a játékot és próbálok minél többet fejlődni ahelyett, hogy az NB1-et kergetném, mert az csak fölösleges stresszt és nyomást helyezett rám, miközben egyre távolabbi álomnak tűnt. Több igazolás következett, majd végül Ajkáról kerültem Kecskemétre másfél évvel ezelőtt. Azzal a céllal érkeztem, hogy egy jó szakmai közegben stabilan játsszak és fejlődjek, az NB1-et már elengedtem. Az, hogy feljutottunk az első osztályba, és ilyen jól szereplünk, az álom kategória számomra. Amióta itt vagyok, minden nap csak úgy csodálkozom, hogy mit viszünk véghez.

– Mindig is csatár voltál?

– Édesapám csatár volt. Mikor gyerekként levitt az edzésekre, már ott mondta az edző, hogy Barna is csatár. De ettől függetlenül Gödöllőn azért még minden poszton játszottam, a kapuba is beálltam. De már kicsiként is ott elöl éreztem magam a legjobban. Szerettem kockázatot vállalni. Nem volt jó nekem hátul, mert unatkoztam. Inkább cseleztem, az meg a védőknek annyira nem szerencsés! És jól ment a góllövés is. Így indultam el csatárként, és valószínűleg jól működött ez a poszt, mert az edzők később sem változtattak rajta.

– Az, hogy ilyen magas, 198 cm vagy, mennyiben határozza meg a játékstílusodat?

– Nagyon nagy mértékben. Olyannyira, hogy emiatt egyszer majdnem abba is hagytam, még Újpesten. Amikor 16 évesen egy év alatt 15-20 centit nőttem, akkor ennek hatására szétesett a mozgásom. Kikerültem a kezdőcsapatból, nagyon csalódott voltam. Úgy gondoltam, jobb lesz, ha inkább a tanulásra koncentrálok. De nem engedtek el. A szakmai vezetők azt mondták, annyi edzésre jövök el, amennyire akarok. Ha tanulnom kell, maradjak nyugodtan otthon, de ne hagyjam abba a focit. És igazuk lett: alig fél év múlva visszakerültem, nem is a saját csapatom kezdőjébe, hanem felvittek az idősebbekhez. Utolértem magam fizikálisan. Azóta is alapvetően meghatározza a játékomat a magasságom. Dinamikailag, fürgeségben nyilván nem tudom azt hozni, amit az alacsonyabb játékosok, de erőben, fejelésben én tudom hozzáadni azt a pluszt. Védőkben kapok hozzám hasonló alkatú játékosokat, akikkel küzdhetek, de jó is az!

– Mindig középcsatár pozícióban játszol?

– A legtöbb játékosnál van variációs lehetőség, hogy milyen poszton játszik, nálam azért ez a középcsatár, center pozíció eléggé fix. Jelen pillanatban nincs is más ilyen erőcsatár a KTE csapatánál, egyedül vagyok ebben a szerepben. Tavaly még volt, Szabó Levente hasonló felépítésű csatár, de őt a Videoton visszarendelte.

– Mi a dolga egy középcsatárnak?

– Pozíciót fog, megtartja a labdát, és ezzel lehetőséget nyújt a csapattársaknak ahhoz, hogy felérjenek a támadáshoz. Így előkészíti a terepet a technikás középpályásoknak, akik aztán a foci szép részét csinálják.

– A válogatottban Szalai Ádám játszott ilyen pozícióban.

– Igen, pontosan. Centerként ő is megpróbálta lekötni a védőket, harcolt velük, labdát tartott, és teret csinált a mellette lévő játékosoknak.

– Mik a legfontosabb erényei egy ilyen erőcsatárnak?

– Nyilván kell hozzá megfelelő fizikai adottság és technika, ezenkívül pedig rutin, ahogy édesapám mondta mindig. Amikor fiatalabb koromban türelmetlenebbül játszottam, mindig azt mondta, ne türelmetlenkedjek, mert ez egy olyan poszt, amihez rutin kell. Hiába vagy erős 19 évesen, nincs még annyi tapasztalatod, főleg egy rutinos, jó védővel szemben, hogy érezd, mikor hogyan állj be, hogy két-három védő ellen meg tudd tartani a labdát. Igaza volt édesapámnak, a tapasztalat, a játékpercek ebben sokat segítettek nekem is. Amire még feltétlenül szükség van, azok a jó csapattársak. Mondhatom, hogy a KTE-nél el vagyok kényeztetve a mögöttem lévő középpályásokkal.

– Tényleg olyan családias a hangulat a klubnál, ahogy hírlik?

– Igen, abszolút. Élmény minden nap bemenni. Nincs olyan, akivel ne lennék jóban. Nagyon jó a közeg, mindenki nagyon normális, nagyon kedves, nagyon egy irányba húz. Segítünk egymásnak fejlődni, mert mindenki úgy gondolkodik, hogy ha a másik jobb lesz, az neki is jó. Így tudunk előre lépni. Mondhatom, hogy ilyen jó csapatban még nem voltam, pedig jó pár helyen játszottam már.

– Szabó István vezetőedző szigorú?

– Amikor munkáról van szó, akkor nem hagy kétséget, muszáj 100 százalékosan dolgozni. De amikor van rá lehetőség, akkor hagy minket lazítani is.

– Hogy néz ki egy heted?

– Ha abból indulunk ki, hogy mondjuk szombat meccsnap, akkor hétfőn két edzésünk van. Reggel kezdünk a kondiban, délután pedig van még egy rövidebb edzés. A kettő között annyi időnk van, hogy bejövünk a városba, megebédelünk, iszunk egy kávét, beszélgetünk kicsit, és megyünk vissza. A hét többi napján, tehát kedd-szerda-csütörtök-péntek, egy edzésünk van. Délelőtt 11-kor kezdődik maga az edzés a pályán, de már 45 perccel korábban ott kell lenni. Sokszor videózunk is, tehát videófelvételről elemezzük ki az előző meccsünket és készülünk fel a következőre. Erre általában az edzés előtt kerül sor, és ilyenkor még ennyivel korábban kell érkeznünk. Nagyjából délután 3 körül végzünk. Utána a csapat egy részével bemegyünk a városba ebédelni. Ha szerencsénk van, még pont elcsípjük a menüket!

– A meccsek fix napokon vannak?

– Az NB1-ben pénteken, szombaton vagy vasárnap vannak a meccsek, ezen belül a tévé osztja be, hogy melyik mérkőzés éppen melyik napon és hány órakor lesz, jellemzően 14.30 után. A meccsek pontos időpontja általában csak 2-3 héttel előre derül ki.

– Mennyire kell figyelnetek az étrendre?

– Ez egyéni. Én egy kicsit lazább vagyok ilyen szempontból. Szerencsére hízásos problémáim sosem voltak. Vannak fő szabályaim, hogy mire figyeljek, de nem vagyok túl fafejű. Ha például nagyon megkívánok egy hamburgert, akkor eszem egyet. De próbálok nem sütizni, sok cukrot vagy rosszabb szénhidrátot kevésbé bevinni, nem túl zsírosan enni.

– Az alkoholfogyasztásra van valamiféle megkötés?

– Alapvetően nem iszunk alkoholt bajnoki szezonban. A mester egy-egy győztes meccs után – attól függően, hogy mikor lesz a következő – néha engedélyezi, hogy megigyunk mondjuk egy, vagy maximum két sört. A bajnoki szezonon kívül mehetünk bulizni, és kicsit lazábban kezelhetjük ezt a témát. Őszintén: egy pohár bort, ha otthon vacsorázom a barátnőmmel, akkor van, hogy megiszom, de két pohárral már nem, mert azt másnap az edzésen konkrétan érezném az izomzatomon.

– Láttam a Facebook-oldaladon, hogy most decemberben volt az eljegyzésed.

– Igen, így van. A menyasszonyom pszichológus. Itt élünk Kecskeméten, mióta ideigazoltam. Ő épp akkor fejezte be az egyetemet. Dabason tudott elhelyezkedni, két iskolában is ő a pszichológus.

– Szabadidődben mivel foglalkozol?

– Sok mindennel, bár épp mostanában próbálom kicsit lekorlátozni magam, hogy jobban tudjak koncentrálni a focira. Úgyhogy mostanában már többségében otthon vagyok és a párommal töltöm az időt, próbálok pihenni. Ha szabad vagyok, akkor a családdal és a barátokkal szeretek együtt lenni. Elég nagy a családunk, úgyhogy ha hazamegyek, úton vagyok folyamatosan, hogy szüleimhez, minden testvéremhez, unokatestvéreimhez is eljussak. Szerencsére mindenki Gödöllő környékén lakik.

– Korábban mik voltak a hobbijaid?

– Nagyon szerettem például a síelést. Tavaly voltam egy napot itt Magyarországon, de amúgy nagyon rég nem. A Balaton még egy nagy szerelem számomra. Épp most, mielőtt ide igazoltam Kecskemétre, Ajkán játszottam, Veszprémben laktunk, és megcsináltam a vitorlásjogsit. De most sajnos ez is kikopott egyelőre. Próbáljuk még a párommal kihasználni a lehetőséget az utazásra, amíg nincs gyerekünk. A kevés szabadságban, ami van, próbálunk minél több és minél izgalmasabb helyekre eljutni.

– A csapattársakkal mennyire jártok össze?

– Hetente-kéthetente egy-egy nap, egy közös vacsorára vagy más programra. Nagyon jó, hogy a csapat egyúttal baráti kört is jelent.

– Hogy szereted Kecskemétet? Másfél éve vagytok itt. Mik a benyomásaid?

– Nagyon megszerettem. Először kicsit tartottam tőle, ha őszinte vagyok, mert előtte Veszprémben laktunk, és nagyon szerettük. Igaz, csak fél évet, de nagyon jól éreztük ott magunkat, egy igazi kis ékszerdoboz, ráadásul a Balaton is közel van, és nagyon sok a programlehetőség. Kecskeméten korábban nem nagyon voltam, csak focizni. A barátnőm szentendrei, és neki sem volt korábban kötődése ehhez a városhoz. De mikor ideköltöztünk, nagyon megszerettük, és rövid időn belül már otthonosan mozogtunk itt. Gyönyörű a belváros, és az egész város nagyon szimpatikus, élhető. Az is jó nyilván, hogy közel van Pesthez és Gödöllőhöz. Az Arborétum lakóparkban lakunk, és nagyon szeretünk ott lenni. Az egész város alapvetően nagyon zöld, de az a rész kifejezetten az. Ráadásul a pálya is közel van!