Elhunyt Szilágyi Tibor, a magyar színházi és filmes élet elmúlt hat évtizedének meghatározó alakja
Szilágyi Tibor Budapesten született 1942. augusztus 28-án. Apja építészmérnök, anyja irodista volt. Nem akart színész lenni, filmrendezőnek készült, színpadra a József Attila Gimnázium színháztermében lépett először, Anne Frank naplójában Otto Frankot játszotta. Mivel sikere volt, érettségi után a Színház- és Filmművészeti Főiskolára jelentkezett, de elsőre nem vették fel. Dolgozott betanított munkásként, segédmunkásként, anyagmozgatóként, miközben Varga Géza színházi rendező társulatában színészkedett, első főszerepét a Fiúk, lányok, kutyák című darabban kapta. A színművészetire 1961-ben vették fel, ahol 1965-ben végzett.
Még meg sem kapta a diplomáját, amikor Radó Vilmos, a kecskeméti Katona József Színház igazgatója, aki látta egyik vizsgaelőadását, meghívta Shakespeare Makrancos hölgy című színművének férfi főszerepére.
A bemutató nagy sikert aratott, ezt követően három évig volt a kecskeméti társulat tagja. Nagy szerepek sorát játszhatta el, többek között Dévay Camilla partnere lehetett A vágy villamosában.
A hírös városba való érkezésekor Vadas Zsuzsa kérdéseire így válaszolt: „Mire kíváncsi? Múltam nincs, a jelen: zsebemben a diploma, pár hónapja hivatalosan is színész vagyok. Színész... Ilyenkor illik valami szépet, hatásosat mondani. De egyetlen szóban elfér, amit érzek: örülök. Legjobban annak, hogy még diploma nélkül, mint fh. játszhattam Kecskeméten és sikerült a bemutatkozás. Mikor hatodszor jöttünk függöny elé, úgy éreztem – ennél többet nem is kívánhatok.”
A következő három évadban nemcsak a kecskeméti közönség ünnepelte, de a színikritikusok is szinte mindig elismerőleg szóltak a játékáról. „Igen nehéz feladat jutott a fiatal Szilágyi Tibornak. A külsőséges ábrázolás, sekélyes naturalizmus egyoldalúvá tehette volna Stanley alakját, de Szilágyi Tibor egy-egy pillanatra felvillanó kaján és kisfiús mosolyai, viccesen kötekedő hangsúlyai, amikor Blanche-sal vitázik, azt a bizonyos lehetőséget a humánumra érzékeltetni tudják.” (Csáky Lajos: A vágy villamosa – Petőfi Népe, 1966)
„A szereplők közül gondos kidolgozásával, egyszerű eszközeivel, higgadt természetességével Szilágyi Tibor Mózes alakítása emelkedik ki. Gránitból faragott a keménysége, de ha kell, tud mélyen lírai is lenni azokban a jelenetekben, amikor a népéhez való tartozásért vívódik. Egyetlen túlzott gesztus, vagy érdes mellékzönge sem zavarja meg az általa formált Mózes-portré határozottságát.” (Csáky Lajos: Mózes, a szabadító – Petőfi Népe, 1968)
„A cím kissé megtévesztő, mert hiszen éppen az átdolgozások révén, de ezt sugalmazza az eredeti mű szelleme is – nem a címszereplő az események fő irányítója, hanem a reflektorfény Volpone szolgájának alakjára. Moscára irányul. Szilágyi Tibor búcsúalakítása (a fiatal művész ezzel a szereppel köszön el a kecskeméti színpadtól) a kitűnő fiatal művész eddig bejárt színészi útjának mintegy a summázatát már megharcolt eredményeinek kikristályosítását jelenti. Mindaz, amit tesz, belülről jön, éppen ezért nagyon egyszerű és nagyon hatásos. Mosca a pénz – a tenger pénz – reményében alakoskodik. Okos ember, aki kitűnően tud rögtönözni, kiválasztani a számára legalkalmasabb lehetőségeket. Szilágyi Tibor érzékelteti ennek az állandó feszült készenlétnek az állapotát, s egyben egy kicsit kívülről is szemléli ennek a nem túlságosan rokonszenves alakoskodónak a jellemvonásait. Enyhén, elegánsan bírálatot is mond játéka a Mosca által képviselt erkölcsi elvek felett. Ez teszi olyan színessé, plasztikussá, teljessé Szilágyi Tibor játékát, aki egyébként azok közé a ritka kivételek közé tartozik fiatal színészeink sorából, aki mindig alázattal hódol a magyar nyelv, a magyar színpadi beszéd szépségeket teremtő követelményeinek.” (Csáky Lajos: Volpone. Ben Johnson vígjátéka Kecskeméten – Petőfi Népe, 1968)
1968-ban elszegődött a Veszprémi Petőfi Színházba, ahol olyan nagyszerű színészek játszottak, mint Tánczos Tibor, Bitskey Tibor, Fogarassy Mária. Itt négy főszerepet kapott, az egyik Morvai István rendezésében Németh László Apáczaija volt. Ebben figyelt fel rá Both Béla, a Nemzeti Színház igazgatója, aki társulatába hívta, de Szilágyi visszautasította az ajánlatot, mert a direktor nem tudta neki felsorolni, hogy milyen szerepekben számítana rá.
1969-ben a budapesti Thália Színház társulatának tagja lett, többek között Latinovits Zoltán, Dajka Margit, Inke László mellett, a fővárosban Csurka István Ki lesz a bálanya? című művében mutatkozott be. Négy év múlva felmondott, mert világhírű eposzokból készült színpadi adaptációkban kapott szerepet, s úgy vélte, hogy ezek a művek nem alkalmasak igazi jellemábrázolásra. A József Attila Színházhoz szerződött, ahol ismét eljátszotta a Makrancos hölgy Petruchióját, 1977-ben innen szerződtette Marton Endre a Nemzeti Színházba. Itt olyan színészekkel állt színpadra, mint Cserhalmi György, Avar István, Ronyecz Mária, ragyogó szerepeket játszhatott, például Sütő András Káin és Ábel című drámájában Káint.
1978-ban Székely Gábor rendezőt nevezték ki művészeti vezetővé, aki nem osztott rá főszerepet, ezért ismét váltott. 1979-ben a Vígszínház művésze lett, ahol tizenegy évet töltött, ez volt pályafutása talán legtermékenyebb korszaka. Első premierje Csurka István Deficit című műve volt, talán legkiemelkedőbb alakítását Friedrich Schiller Don Carlosának Fülöp királyaként nyújtotta Szinetár Miklós rendezésében. Miután kifogytak alóla a nagy lehetőségek, barátsággal, főszereppel búcsúzva távozott a színháztól. 1990-től ismét a József Attila Színház, majd 1994-től újra a Nemzeti Színház tagja, 1997 és 2000 között az Új Színház művésze volt, itteni első szerepét Molnár Ferenc Az üvegcipő című színművében játszotta. 2003 és 2007 között a Soproni Petőfi Színház művészeti igazgatója, 2012. évi megszűnéséig a Budapesti Kamaraszínház tagja, majd a Soproni Petőfi Színház tagja volt.
A televízió is korán felfedezte. 1965-ben játszott Bacsó Péter filmjében, a Szerelmes biciklistákban, majd a Hideg napok című filmdráma egyik főszerepében volt látható 1966-ban. Száznál több játék- és tévéfilmben, sorozatban szerepelt, Oszi bátyámat alakította az Üvegtigris című sikerfilm mindhárom részében, s olyan alkotásokban tűnt fel, mint a Macskajáték (1974), a Guernica (1982), a Kisváros (1993), az Ámbár tanár úr (1998), az Európa expressz (1999), a Rendőrsztori (2000), az Eszter hagyatéka (2008) és a Kaland (2011). Rendszeresen szinkronizált, számos alkalommal szólaltatta meg Walter Matthaut, Jean Renót, Philippe Noiret-t, Lino Venturát, Tom Wilkinsont és Richard Burtont. Hangja a rádióban is gyakran volt hallható, főleg kabarékban. Rendezőként első munkája Nóti Károly Nyitott ablak című tévéjátéka volt, majd Ira Levin Veronica szobája következett a Pesti Vígadóban 1987-ben. 1994-től több színháznak rendezett, több mint harminc előadást hozott létre, melyek között zenés darabok is voltak. Készült róla portréfilm, írtak róla könyvet, saját tollából is született három. 2009-ben jelent meg Emlékszilánkok című kötete, melyben 65. születésnapja alkalmából írta meg versben addigi élete fontosabb pillanatait. 2011-ben látott napvilágot Gondolatmonológok címmel önéletrajzi könyve, amelyben visszatekintett a mögötte álló pályára, és megosztotta Arthur Miller Lefelé a hegyről című drámájában, Lyman Felt alakítása közben születő gondolatait. Szakmájáról, pályafutásáról írt a 2015-ben kiadott Katonai szakképzettsége: színész című könyvében.
Művészetét számos díjjal ismerték el: 1975-ben megkapta a Jászai Mari-díjat, 1982-ben érdemes művész lett, 1984-ben az Ajtay Andor-emlékdíjat vehette át, 1987-ben kiváló művész lett, 1996-ban átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, 2002-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést. Erőteljes színészi alakításaiért és rendezői munkássága elismeréseként 2007-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. 2010-től Örökös tagja volt a Halhatatlanok Társulatának, míg 2018-ban Tolnay Klári-díjat kapott.
(Forrás: *Film Színház Muzsika, 1966 *MTI *Petőfi Népe, 1965–1968 *Színházi képregény – 100 év Kecskeméten)