Élvezetes kortárszenei koncertet rendeztek kortársaknak

A 40. Kecskeméti Tavaszi Fesztivál részeként tartották meg csütörtök este a Kodály Iskola művész-tanárainak koncertjét. Az intézmény 2025-ös kortárszenei hangversenysorozatának második alkalmán Balogh Máté, Ittzés Tamás, Tóth Péter, Vajda János és Zempléni László alkotásait hallhatták az érdeklődők. A Nemzeti Kulturális Alap által is támogatott est célja az volt – ahogyan a házigazda iskola főigazgatója, a műsorvezetői feladatot is magára vállaló Ittzés Tamás fogalmazott –, hogy: „a mai zene és a közönség nem mindig felhőtlen és nem mindig feltétlenül egyértelmű viszonyát javítsuk, hogy közelebb vigyük a komolyzenének általában konzervatívabb közönségéhez a kortárs zenét.” Ennek megfelelően a koncerten kivétel nélkül olyan zeneszerzők művei csendültek fel, akik napjainkban is köztünk élnek.

Először Kondacs Szilvia (hegedű), Balogh-Jámbor Janka (gordonka) és Éliás Katalin (zongora) előadásában Vajda János Trióját hallgathatták meg a Kodály Iskola hangversenytermében helyet foglalók, azután Balogh Máté függesztett cintányérra komponált szólódarabját, a Silenzio!-t Palotás Gábor adta elő. A folytatásban Zempléni László Rapszódia című alkotását Földi János (kürt) és Révész László szólaltatta meg, míg az első rész zárásaként Tóth Péter három fuvolára írt kompozícióját, a Perpetuum mobilét Balog-Pulius Emese, Polyák Zsóka és Dratsay Ákos tolmácsolta. Az egymástól stílusában, hangulatában merőben eltérő zeneművek osztatlan sikert arattak a szép számú közönség körében – a darabok értését-megértését Ittzés Tamás háttér-információi is nagyban segítették –, a darabok próbafolyamatára láthatóan kellő időt és energiát fordító művész-tanárokat vastapssal jutalmazta a nagyérdemű.

Rövid szünet után – az est szervezői „menekülési” lehetőséget biztosítottak a modern darabokra kevésbé fogékony és esetleg a kortárs zene hallgatásába kissé elfáradó zeneszeretőknek – változatlan hangulatban és jól érzékelhetően hasonló „összetételben” folytatódott a koncert. Előbb Ittzés Tamás mutatkozott be zeneszerzőként, Három szerelmes dalát – melyeket Buda Ferenc: Ne rejtőzz el, Radnóti Miklós: Két karodban, illetve Ady Endre: Őrizem a szemed című verseire komponált – Mudrák Mariann énekelte, feleségét zongorán a mű szerzője kísérte.

Ezt követően ismét egy Balogh Máté-darab, a 7 Ant(hem)s következett. A komponista felesége ezúttal is színpadra lépett, Balogh-Jámbor Janka azonban nem a párjával szólaltatta meg a hét hangyát bemutató miniatűröket, partnere csütörtök este Révész László volt. A mű elhangzása előtt Balogh Máté is szót kért. A hangversenyt személyes jelenlétével megtisztelő alkotó először egyfajta vallomásként arról beszélt  – visszautalva a korábban hallott „cintányér-művére” –, hogy bármely művészetágról is van szó, a fiatalok általában kísérleteznek, később viszont „konzervatizálódnak”. Ezt a folyamatot önmagán is megtapasztalta: „Ezt a darabot 11 éve írtam, azaz mostani életemnek egyharmadával ezelőtt. Akkor végeztem a Zeneakadémián, és nagyon-nagyon új és modern akartam lenni. S mennyire érdekes, hogy most már nem, vagy egyre kevésbé foglalkozok tovább ezzel a dologgal. Tehát az én életemben is – pedig nem vagyok egy idős ember – van egy ilyen folyamat.” Balogh Máté megosztotta a hallgatókkal azt is, hogy milyen kapcsolat fűzi őt és feleségét Révész Lászlóhoz. „Hárman együtt még nem szerepeltünk, viszont az esküvőnkön ő orgonált, úgyhogy ez egy nagyon személyes dolog lesz, hogy így is közösségbe leszünk foglalva.” A fiatal zeneszerző végül az Esterházy Péter Fancsikó és Pinta című kötetének (hét hangya) című novellája alapján íródott kompozícióját közelebb víve felolvasta a humoros szöveget: „Bennem hét hangya mászik. Az első hangya színe a szél, cirrenése elmosott edények csörgése, potroha a tavasz, szöszmötölése a pókok reggelije, a csápja a törvény és a lábai gyorsak. A második hangya Isten tükre, melyről szétpereg a fény, mint a májusi eső az arcon...”

A hangverseny zárásaként ismét egy olyan műben gyönyörködhettek a megjelentek, amelynek alkotója is közöttük foglalt helyet. Tóth Péter Olasz koncertjét Dratsay Ákos (fuvola), Juhász Ágnes (hegedű), Madarász Éva (zongora), Mészáros Orsolya (klarinét), Palotás Gábor (ütőhangszerek), Sipos Gergő Gábor (cselló) és Somogyi Zoltán (fagott) adta elő. Műve elhangzása előtt a Magyar Művészeti Akadémia zenei tagozatának vezetője, a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának dékánja is a mikrofonhoz lépett. Előbb Ittzés Tamás kérdéseire válaszolt, például arra, hogy véleménye szerint milyen utat járnak be a kortárs zeneszerzők. „Azt gondolom, a művészetekben nincsen fejlődés, aki azt gondolja magáról, hogy jobban fest, mint Leonardo, vagy jobb zenét ír, mint Bach vagy Machaut, az nyilvánvalóan téved. Változás van, természetesen, mások az eszközök, mások a kifejezési módok.” Tóth Péter beszélt arról is, hogy régóta, talán a Zeneakadémia utolsó évei óta „nagyjából” tonális zenét ír: „Számomra a tonalitás olyasmi, mint a gravitáció, tehát nekem tudnom kell, hogy hol van a fönt vagy hol van a lent, hogy azután attól eltérjek. Ha ezt elveszítem, akkor elveszettnek érzem magam a világban.”

Ittzés Tamás rögtönzött riportja vidám percekkel ért véget: Tóth Péter egy, az Olasz koncert című művéhez fűződő történetével általános derültséget keltett. „Amióta elkezdődött a koncert második része, azon gondolkodom, hogy a feleségemet hogyan tudnám bevonni ebbe a történetbe – utalt arra, hogy korábban két szerzőtársa felesége is főszerephez jutott az este folyamán. – Eszembe jutott, hogy ennek a darabnak van egy számomra nagyon fontos keletkezéstörténete. Volt egy nagyon jól fizető állásom az Óbudai Társaskörben, emellett meghívtak tanítani a szegedi egyetemre, ahol nagyon rosszul fizettek. Így együtt ez a kettő rendben volt. Közben azonban észrevettem, hogy egyre rosszabbul érzem magam a társaskörben, és szívesen eljönnék onnan. Megkérdeztem a feleségemet, mit szólna a változáshoz, meg tudnánk-e élni a kisebb fizetésből. Ő azt mondta, hogy döntsek úgy, ahogy nekem jó, egyébként meg meg fogunk élni kevesebből is. Én azt mondtam, várjunk egy kicsit, hátha kapunk valamilyen jelet, hogy mi legyen a sorsunk. S ha hiszik, ha nem, két héten belül kaptam egy e-mailt Olaszországból, egy Civita di Castello nevű középkori városkából, ahol vagy 50 éve rendeznek zenei fesztivált, és valakinek a valakijének a valakije engem ajánlott nekik. Kérnek, írjak egy kamaraművet a számukra, egyúttal mellékeltek egy elég tisztességes összeget. S akkor azt mondtam a feleségemnek, itt az égi jel. Hát így keletkezett ez a mű. S mivel olasz felkérésre készült, adott volt, hogy Olasz koncert legyen, legalább a címe legyen jó, Bach úgysem tud tiltakozni. Egyébként volt még egy érdekesség: a szervezők kikötötték, hogy mivel a fagott- és az ütőszólamot egy ember fogja játszani, ezért úgy kellett megírnom, hogy egyszerre ez a két hangszer ne játsszon. Azóta se találkoztam olyan fagottossal, aki ütős is, vagy ütőssel, aki fagottozik is.”

A kortárszenei koncert messzemenően igazolta a szervezők elvárásait. A megjelentek kellemes, derűs perceket átélve – a művekből kisejlő „szépet” felfedezve – mindvégig kitűnően érezték magukat.