– A kinevezésed előtt adott nagyinterjúban, alapos helyzetértékelés és kritikai észrevételek mellett arra is utaltál, hogy alaposan meg kell ismerned a struktúrát és a viszonyokat abban az intézményben, ahol a diákéveid teltek és ahol korábban már 25 éven át tanítottál. Hol tartasz az informálódásban?

– Azt hiszem, hogy a „jó pap holtig tanul” alapigazsága itt is érvényes. Nemcsak azért, mert intézményvezetőként tényleg teljesen más belépni egy iskolába és ott megélni a mindennapokat, mint mezei hegedűtanárként. Nem csak azért, mert a felelősség teljesen más, hanem azért is, mert nem csupán a világ változik gyorsan, vele együtt a tanügyi igazgatási keretek is. Ugyanakkor, amit mi elkötelezetten képviselünk, a Kodály-koncepció nem nagyon változik. Annak valamilyen módon adaptálódnia kell a világhoz, merthogy a célközönségünk a világban él. Nekünk azokat a szülőket és azokat a gyerekeket kell bevonzanunk és a magunk oldalára állítanunk, akik ebben a változó világban élnek. Mégis, a Kodály-koncepció egy olyan állandóság, egy védett sziget, amiben hitem szerint nagy változás nem volna helyénvaló. Ez a koncepció az én szememben klasszikus érték, amely nem változik, pontosabban a változó idők mindenféle próbáját kiállja. Ezt nekünk nagyon erősen kell képviselnünk. Eszerint a Kodály-koncepcióhoz nem lehet hozzányúlni.

– Álljunk meg itt egy pillanatra!  Számos késhegyig menő vita zajlott és zajlik arról az internetes és az írott sajtóban, hogy nem kellene-e mégis átalakítani a koncepciót?

Korábban én sem értettem néhány pontját. Például azt, hogy miért támaszkodjunk a magyar népdalokra, amikor már senki nem énekel népdalt, amikor már nem nagyon lehet elmenni népdalt gyűjteni, mert már csak az ezredik variánsa lelhető fel egy-egy, már korábban gyűjtött dalnak. Ráadásul igazi adatközlőket sem igen találni már.  De ahogy öregszem, egyre jobban meggyőződöm róla, hogy akik mégis vállalkoznak a népdal, népzene képviseletére, adott esetben a gyűjtésre is, még ma is élő hagyományként élik meg ezt, még ha városi környezetben is. Mint nálunk például az iskolában a néptáncosok és a népzenészek. Rácsodálkoztam, hogy mennyire lelkesek a 20 éves, vagy akár a 10 éves táncosok. Ez a zene még ma is az anyanyelve ezeknek a fiataloknak! Annak idején a konziban sok népdalt meg kellett tanulnunk, én is elég sokat tudtam. Szégyen vagy sem, de felejtettem jócskán, ma már sokkal kisebb a repertoárom.

Az én gyerekeim szerencsére olyan óvodába jártak, ahol rengeteget mondókáztak és sok dalt tanultak. Kaptak kevésbé értékeset is, de Bálint fiam, ha leül legózni, a mai napig előbb-utóbb vagy népdalt énekel, vagy mondókát mondogat. És amikor magában improvizál rímeket vagy dallamokat, az bizony erősen hajaz a magyar dikcióra, akár zeneileg, akár a prozódiáját tekintve. Szóval nagyon a vérében van a magyar kultúrán felnőtt gyerekeknek az anyanyelv zenei, ritmikai oldala. Ha csak Disney-mesékkel, meg hasonlókkal áztatjuk az agyukat, akkor ez jóval kevésbé lesz működőképes, s ez manapság már sokkal gyakoribb.

Azt látom az egyetemen is, hogy a tradicionális zenész családból érkező, kifejezetten tehetséges gyerekeknek is egyre csökken a koncentrációs limitje. Már nem képesek hosszabban fókuszálni a saját feladataikra.

– Ez a kor tünete?

– Igen ez egy kortünet. Vagy kórtünet. A korhoz tartozó kór. Mire gondolok? Ha ma egy hegedűs szeretne valamit eljátszani, akkor nem egyértelmű számára, hogy neki kéne kikeresnie magának a kottát. Nem kell a könyvtárba mennie, elég, ha rákeres az interneten. De nem keres rá. A tipikus reakció: „Tanár úr nem adott kottát.” Nem egyértelmű a számukra, hogy ezt maguknak kellene megoldaniuk. Nem nyilvánvalók a számukra azok a dolgok, amelyek elkötelezettséget, időbefektetést, munkabefektetést kívánnának, még ha minimálisat is. És nem fordítanak rá annyi időt, mint mi annak idején. Én diákként lusta voltam, inkább elmentem focizni, mint hogy gyakoroljak. De amikor valamibe belekezdtem, akkor azt 100 százalékosan csináltam. Beleástam magam, mert érdekelt. Ez a fajta fókuszálási készség és igény vált mára egyre ritkábbá.

Nálunk a Kodály Iskolában, különösen a szakgimnazisták között, azért vannak csodálatos kivételek, akik elkötelezettek, és jó értelemben vett őrültek, akik beleássák magukat a dolgaikba. Ez egy nagyon jó közeg, ahol felfelé húzzák egymást a gyerekek. Visszautalva arra, hogy lehet-e változtatni a Kodály-koncepcióban, úgy vélem, abban például lehet, hogy mi hogyan értelmezzük, alkalmazzuk a nálunk folyó oktatásra, a tanítás, a számonkérés aspektusaira. Egy ekkora intézményben minden tanárnak bőven van órája, túlórája is.  Mindenki végzi a munkáját a legjobb tudása szerint, de csak kevés idő jut arra, hogy tényleg egyeztessünk irányokat, ideákat, célokat, hogy rögzítsük, mit tanítunk, mi a célunk, és hogy milyen gyerekeket akarunk nevelni. Többé-kevésbé egy irányba megy a hajó, de azt gondolom, hogy ebben soha nem lehet eléggé fejlődni. Még rengeteg a tennivalónk.

– Milyen állapotban van az emelt szintű ének-zeneoktatás országosan?

– Az emelt szintű ének-zene oktatás egy kicsit olyan, mint a partra vetett hal. Nincsenek központilag elfogadott és akkreditált tankkönyvek, azt mindig az adott iskolának kell kidolgoznia a helyi tanterv keretében. A tankönyvellátás ugyan ingyenes, de mivel emelt szintű tankönyv nincsen, sok dolgunk van a tankönyvekkel: vagy mi írjuk meg őket, vagy összeállítunk valami szemelvényt – gyakorlatilag magunkra vagyunk utalva ebben a tekintetben.

Mára két tucat alá csökkent az ének-zenei iskolák száma Magyarországon. Harminc évvel ezelőtt ez a szám még megközelítette a kétszázat. A csökkenésben nagy szerepe van annak, hogy a tanügyi keretek alapvetően megváltoztak. És ezek a változások nehezebb helyzetbe hozták az emelt szintű oktatással foglalkozó iskolákat. Nekünk ki kell találnunk a saját kereteinket, amiket házon belül egyeztetni kell. És ez igaz a Kodály-koncepcióra is. Egységesítenünk kell az elvárásokat, el kell dönteni, hogy mi az a minimum, amit elvárunk elsőben, másodikban, harmadikban, negyedikben. És aztán jön a hangszertanár, hiszen nálunk hangszeroktatás is van, és rákérdez, hogy bizonyos elméleti alapokat hogyan tanítson meg a gyereknek, aki énekórán még nem tanulta a szükséges ismeretet. Nem elég tehát az énektanároknak és a karvezetőknek egyeztetniük egymással, a hangszertanárok igényeit is figyelembe kell venni. Ez egy sok résztvevős játszma.

Hogy a diák a szolmizációt, az abc-s nevek rendszerét, később a hangnemeket és előjegyzéseket egy kvázi koordináta-rendszerben tudja értelmezni. Ebben az esetben a matematika gyerekjáték lesz a számára. De általában nem jutunk el idáig. És most nem a Kodály Iskoláról beszélek, hanem a zeneoktatásról, és még csak nem is a magyar zeneoktatásról, hanem általában a zeneoktatásról.

– Milyen a kereslet az iskolatípus iránt? Úgy érzékelem, hogy a társadalom egészének a gondolkodása is változott az intézménytípussal kapcsolatban, meg a szakmával kapcsolatban is. Mintha kevésbé lenne sikk ma zenéből megélni. Sokakat az is visszatarthat attól, hogy a Kodály Iskolába írassák a gyereküket, hogy a zenész pálya talán nem tűnik ma eléggé elegáns, tágas kifutást biztosító életpályának.  Érzékeled ezt?

– Bizonyos értelemben igaz, amit mondasz, bizonyos értelemben meg pont az ellenkezőjét érzem. Van az a réteg, akiknél létezik az igény, és a köreikben sikknek számít a Kodály Iskolába járatni a gyereket, mert belátják, hogy a gyermeküknek szüksége van valamiféle plusz lelki nevelésre, ahhoz képest, amit egyébként más iskolákban kap. Meggyőződésem, hogy a közös éneklés, különösen a kórusban való éneklés nagyon jó példa lehet erre. Ahogyan ezt az augusztus 4-i, Kodály Fesztiválon adott koncertünk látványosan igazolta sokak számára. Nagyon komolyan vették a gyerekek és óriási élményt jelentett nekik. Kaptak egy olyan közösségi élményt, amelynek során megérezték: ők egy kollektíva részei, és nem egyedül, nem önmagukban fontosak, hanem egy közösség felelős tagjaként. Hogy éppúgy tudják támogatni a részvételükkel a közös produkciót, mint ahogy képesek lehetnek elrontani is azt. Megérzik, hogy százszázalékosan oda kell tenniük magukat. És átélik azt, ami számomra is a legfontosabb a zenében: hogy itt nincs ellenfél. Szokták mondani, hogy a sportnak mekkora összekovácsoló ereje van. Csakhogy ott le kell győzni az ellenfelet, valaki ellen kell harcolni. Elkötelezett sportpárti vagyok, de ha választani kell a közös sportolás és a közös zenélés között, akkor nyilvánvalóan a közös zenélésre voksolnék, mint a személyiségformálás szempontjából fontosabb tevékenységre.

Ugyanakkor azt is látom, hogy akik a Kodály Iskolába akarják íratni a gyermeküket, általában maguk nem tesznek meg mindent azért, hogy a gyermekük otthon is az iskola szellemiségének megfelelő kulturális-szellemi közeget tapasztaljon meg. Az az iskola dolga, oldja meg! Ebben lesznek még küzdelmeink, de remélem, sikerül ezen a területen is változást elérnünk.

– Egy évvel ezelőtt a pályázatodban számos kritikai élű megállapítást tettél az iskola állapotáról, a helyzetelemzés részeként. Tapasztalsz elmozdulást a kritikával illetett területeken?

– A kritikai megjegyzések egy része továbbra is érvényes. Azt szoktam mondani, hogy akit én nem kritizálok, annak régen rossz, mert már lemondtam róla, nem látok benne képességet a változásra. Mindig azzal a szándékkal kritizálok, hogy segítsek. Tehát ez egy jobbító szándékú kritizálás. Aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok egy csomagolóművész, általában meg szoktam mondani mindenkinek a szemébe, hogy éppen mit gondolok. De például a saját tanításomban, a saját óráimon is mindig az az elv vezérel, hogy elmondom, mi nem jó, elmondom azt is, hogy miért nem jó, és elmondom, hogy mitől lesz jó. Utána próbálunk együtt dolgozni azon, hogy valóban jó legyen. Egy ekkora tantestület és ekkora feladattömeg esetében nehéz dolog jó irányba és egy irányba mozgatni a szálakat. Ebben a mátrixban minden résztvevő, zenész és közismereti tárgyat tanító is, egy irányba kell, hogy húzzon. Meg kell értetni a zenészekkel, hogy ez nem zeneiskola, hanem egy olyan iskola, ahol nagyobb eséllyel válnak kiváló zenésszé az arra predesztinált, tehetséges és arra érdemes nebulók. Ugyanakkor, aki nem lesz zenész, az is nagyobb eséllyel lesz hatékonyabb a saját területén, a zene révén.

– Céloztál arra, hogy a Kodály Iskolának, amely első volt a maga nemében ebben a sorban, origónak kéne lennie, és mintha most nem lenne az. Mennyi idő, hogy újra azzá lehessen? Mutatják-e például a beiskolázási számok, hogy a szülőknek van kedve ebbe az iskolatípusba íratni a gyereküket?

– A beiskolázási számaink javultak, ami az első osztályt jelenti, közel kétszeres volt a túljelentkezés. A középiskolai beiskolázásunk viszont részben problémás. A szakgimnáziumi jelentkezés rendben van, de a gimnáziumi beiskolázási számaink alatta maradnak az elvártnak. Ennek két nagyon egyszerű oka van. Az egyik, hogy régen az ének-zenei iskoláknak egész hálózata működött, a megyében is volt több ének-zenei iskola. Általános iskolákról beszélek, ahonnan jött az ének-zenei gimnáziumba az utánpótlás. Ma ének-zenei gimnáziumba jönni egy normál általános iskolából nem olyan egyszerű, mert a normál iskolákban úgy lecsökkentek az énekre fordítható óraszámok, hogy nagyon le lehet maradni. Nagyon elkötelezettnek, tehetségesnek és egyébként is zenét tanulónak kell lenni, hogy valaki szakmailag viszonylag gond nélkül beilleszkedjen.

A másik oka, hogy a szülők erőltetik a gyermekeik idő előtti specializálódását. Normál gimnázium jószerével már nincs is. Holott egy tizennégy éves gyereknek fogalma nincs, hogy mivé szeretne válni. Sokkal egyszerűbb lenne, hogyha normál gimnáziumba járnának. Nálunk is ugyanúgy megvannak a specializációs lehetőségek egyébként, csak hát van ez a mumus, az énekoktatás, ami nem arról szól, még egyszer mondom, hogy márpedig mi énektanárokat vagy zenészeket nevelünk, sokkal inkább arról, hogy az emelt óraszámú ének-zene oktatással, és a kórusénekléssel segítjük az egyéb tárgyak tanulását.

Az origó szerepről szólva én azt érzem most egy év után, hogy egy kicsit alakultunk ebben is. Hosszú folyamat lesz, és nem csak tőlünk függ, hogy meg tudunk-e felelni az origó szerepnek. Ha valaki rákeres az interneten a Kodály-koncepcióra, akkor előbb-utóbb el kell jutnia Kecskeméthez és a Kodály Iskolához.

Volt példa erre a közelmúltban. Mint említettem, augusztus negyedikén volt a Kodály Fesztivál keretében egy koncert az iskolában, ahol a kórusaink közül négy adott nagyon nagy sikerű koncertet. Megható, felemelő hangulatú hangverseny volt, ami minden szempontból méltó volt a Kodály Iskola hagyományaihoz. Ezen a koncerten, illetve a délelőtti bemutató órákon ott volt kétszázötven külföldi, akik a Kodály Szimpóziumra érkeztek, és ott voltak a Nemzetközi Kodály Társaság vezetői és tagjai is. Válogatott szakmai közeg volt, akik látták és hallották a koncertet. Nagyon sok gratulációt kaptunk, sok meghatott könnyet láttunk az összkar után. Úgy éreztem, hogy egy kicsit kezdünk magunkra találni, és képesek vagyunk betölteni az origó szerepet. Fontos, hogy méltónak érezzük magunkat a szerepre, hogy büszkék legyünk arra, hogy mi ezt csinálhatjuk, és fontos, hogy ezt meg akarjuk megmutatni a világnak. És ehhez nagyon kellenek az ilyen ünnepi és különleges alkalmak.

– Mennyire sikerült közös hangot találnia a szülőkkel?

– Az eltelt egy év alatt sikerült világosan átlátnom, hogy nekünk alapvetően nem a gyerekeket kell nevelnünk, hanem a szülőket. Ez nyilván nem a mi iskolánk sajátossága, mindegyik iskolára igaz. De mert számos területen mi markánsan eltérünk az átlagos iskoláktól, a megállapítás ránk hatványozottan igaz. Bizonyos értelemben sziget-szerűen létezünk, és ezt tartani is szeretnénk. Nem bánom, ha nem akar mindenki a Kodály Iskolába iratkozni. Olyanok vagyunk, mint egy menedék. Nekünk azokat az embereket kell összegyűjtenünk, akikben van erre fogékonyság. Nyilván az is felelősség, hogy ennek a pozitív hozadékát minél szélesebb körben láttassuk és terjesszük. Aztán, hogy milyen mértékben ér el ide vagy oda, mennyire szökken szárba a vetés, az már talán nem a mi felelősségünk.

– Mennyire rendeződött át az iskola tantestülete a kinevezésed óta? Voltak-e mozgások?

Nem volt célom, de vannak mozgások, változások. Magam is meglepődtem, hogy mennyi: nyugdíjazás, gyes, gyereknevelés – zömében személyes okok állnak a változások hátterében. Én nem kértem senkit, hogy menjen el – egy kivétellel. Azt akartam megtudni az első évemben, hogy mennyire tudunk egy hajóban evezni. Látom azt, hogy kik azok, akik húzzák ezt a hajót, vagy inkább szekeret, és kik azok, akik tolják, kik azok, akik ülnek rajta, aztán ha kell, leszállnak segíteni. És olyanok is lehetnek, akik csak vitetik magukat, vagy akik hátrafelé ráncigálják esetleg. Ilyen nem nagyon van egyébként, vagy legalábbis nem tudok róla. Alapvetően azt látom, hogy mindenki a saját víziója szerint próbálja a Kodály Iskola ügyét segíteni. Nem mindegy, hogy éppen milyen élethelyzetben van egy kolléga, egyedülálló vagy családos, kisgyerekes szülő, vagy felnőtt gyerekei vannak. Eltérő, hogy ki mennyit tud ebbe beletenni, de úgy érzékelem, hogy mindenki igyekszik hozzátenni a magáét. Egy ilyen különleges iskola tantestületében nagyon sokan vannak olyanok, akik önmagukban nem zászlóvivők, de ha valaki megy előttük, jó irányba tereli, segíti, bátorítja őket, akkor nagyon hasznos, értékes tagjai tudnak lenni a testületnek. De hát nem is lehet feladata mindenkinek, hogy zászlóvivő legyen!

A pályázatomban is megfogalmaztam, hogy most öregedtem bele a szerepbe, és azt vélelmezem, hogy képes vagyok ezt a nagy intézményt eredményesen irányítani és segíteni. Nem hadvezér akarok lenni! Az én feladatom az, hogy aki lelkes, azzal tudassam, hogy ez így jó, aki meg nem annyira lelkes, azt tovább lelkesítsem vagy lelkesíttessem valahogy. Úgy tapasztalom, hogy nekünk az átlagnál lelkesültebb tantestületünk van. Azok a kollégák, akik korábban tanítottak már úgynevezett normál iskolákban, akár munkaközösségi, akár nevelőtestületi értekezleten elmondták, hogy a mi iskolánk nagyon más. Itt annyival jobbak, tisztelettudóbbak, kreatívabbak, rendesebbek a gyerekek, mint másutt, hogy ezért élmény itt minden egyes nap.

– Nincsenek is fegyelmezési problémáitok?

– Vannak nálunk is fegyelmezési problémák természetesen, de sokkal kisebb mértékben, mint másutt.

– Nagyon szimpatikusnak találtam az egy évvel ezelőtti nagyinterjúból, hogy szinte önjáró iskolai struktúrában gondolkodsz, amelyekben az egyes szereplők csereszabatosak. Látod-e már ennek a rendszernek a körvonalait?

– Rendszernek azért még nem nevezném, de tény, hogy most, egy év elteltével, átalakultunk szervezetileg. Ez a kívülállók számára semmit nem jelent, az eddigi összetett iskola helyett közös igazgatású köznevelési intézmény lettünk. Intézményegységek vannak hivatalosan a gyakorlatban is, ahogy elvileg eddig is voltak egyébként. Van általános iskolánk, van ének-zenei gimnáziumunk, zeneművészeti szakgimnáziumunk és alapfokú művészetoktatási intézményünk. És mindegyiknek van most már önálló intézményegység-vezetője. Az általános iskolában és a zeneiskolában pedig az idéntől van intézményegység-vezető helyettes is. Az eddigi négy helyett most heten vagyunk vezető beosztásban. Ami – már pár nap után látszik – nagy könnyebbséget jelent majd az intézmény mindennapjaiban. Szeretném elérni, hogy az átalakulásból a külvilág a lehető legkevesebbet érzékelje, viszont kialakuljon egy olyan munka- és feladatmegosztás, ami ezt a bizonyos csereszabatosságot elősegíti. A vezetők, munkaközösség-vezetők, osztályfőnökök, pedagógusok természetesen teljes mértékben nem lehetnek csereszabatosak, hiszen a pedagógiai érzék, módszer, a személyiség tekintetében mindenki más és más, de a közvetítendő tudás és az iskola által képviselt alapvető értékek nem változnak.

– A hetvenedik évforduló nyilvános megünneplését a Covid alaposan ellehetetlenítette. Mire készültök a hetvenötödik évfordulón?

– November 15-én lesz egy központi gálakoncertünk, pontosabban kettő is, mert 350 fős a dísztermünk, így ugyanaz a műsor kétszer hangzik el egymás után. Erre mindenkit hívunk és várunk, aki a hetvenöt év alatt Kodály Iskolában tanárként vagy diákként megfordult. Nem csak passzív ünneplőnek várjuk őket, hanem hogy részt vegyenek akár a zenekar, akár a kórus munkájában, hogy részesei legyenek egy igazán ünnepi, boldog közös produkciónak. Lesz továbbá öt olyan szombat, amikor osztálytalálkozóknak adunk helyet. Volt Kodály iskolásokkal beszélgetünk a nyilvánosság előtt, koncerteket adunk.

Lesz még egy csomópont, az október 20-22. közti három nap. Különleges helyzet, hogy október 27. az iskola születésnapja. Nemesszeghyné Szentkirályi Márta 1950-ben ekkorra kapott engedélyt a pártfunkcionáriusoktól, hogy az akkor még egyetlen kísérleti osztályt egy másik iskola egyik tantermében elindíthassa. Nemesszeghyné Szentkirályi Márta meggyőzte tizenvalahány gyermek szüleit, hogy írassák át ebbe az osztályba a gyerekeiket. Hatalmas sikert aratott a kísérlet, és az énekes iskola hamarosan virágzásnak indult. Akkor még október 23. nem volt különleges nap, hat évvel voltunk 1956 előtt, de most már ünnep is, meg őszi szünet, és az iskola születésnapja. Így kényszerűségből mindig kicsit korábban ünnepeljük a születésnapot, a jubileumi évben október 20-22. között lesznek további események, az iskolatörténeti kiállítás megnyitójával, a Kodály Iskolában tanuló, vagy tanító zeneszerzők műveiből összeállított koncerttel, október 21-én iskolanapi koncerttel. S az iskola kamaracsoportokkal és különböző produkciókkal lesz jelen a város különböző pontjain 22-én. További esemény lesz december 16., Kodály születésnapja, amit minden évben kórushangversennyel ünnepel meg az iskola. Ez lesz az idei események záró pontja.

– A munkám kapcsán gyakran megfordulok az intézményben, és az a benyomásom, hogy érzékelhetően nagyobb a nyugalom, odafordulóbbak a tanárok az intézményben.

– Ezt többen is jelezték. Ha ez valamilyen százalékban az én személyemnek köszönhető, annak őszintén örülök.

– Milyen lesz az az intézmény, amelyet a tervezett két vezetői ciklus letelte után átadsz majd az utódodnak?

– Ahogyan felidéztük a korábbi interjúból, olyan intézmény lesz, amely önjáró, és ahol csereszabatosak az emberek. Vagyis ahová könnyű beilleszkedni, mert mindenki tisztában van azzal, hogy mi az intézmény feladata, és ahol mindenki segíti ennek a komplex intézménynek a működését. Ahol a felsősök segítik a középiskolai beiskolázást, a zeneiskolások a szakgimnáziumét.

Amit a nyugalmasabb légkörről mondtál, talán itt is hatással lehet. A kollégáknak rá kell ébredniük, hogy egy hajóban evezünk, hogy egy irányba kell húznunk. A pályázatomban úgy fogalmaztam, hogy a Kodály Iskolával kompatibilis pedagógusok kellenek, minden szinten és minden szakon. Egy 140 fős kollektívában természetesen vannak jobb és kevésbé jó tanárok, gyengébb pedagógusok. Lényeges, hogy mindenki ugyanazon cél érdekében végezze a munkáját a maga képességei és tisztessége szerint. A gyerekek szempontjából nyilván az a legfontosabb, hogy a pedagógus emberséges legyen, hogy emberként példát tudjon mutatni. Kis túlzással azt is mondhatnám, szinte másodlagos, hogy szakmailag milyen, mert a nevelés szempontjából az emberi minőség, az emberi példa a meghatározó, az a legfontosabb.

Fontos, hogy mindenki érezze a dolgozók közül, hogy ő a Kodály Iskoláért dolgozik, amikor a munkáját végzi. Fontos az intézmény iránti lojalitás. Úgy érzékelem, hogy ez egyre inkább ott van mindenkiben, a portásoktól a technikai dolgozókon át a titkársági munkatársakig, és nyilván a pedagógusokban is. Ha a víziómra vonatkozó kérdésedre adott választ még kiegészíthetem, olyan iskolát szeretnék átadni a második ciklusom végén, ahol a szülők teljes mértékben egyetértenek az iskola céljaival, illetve ahol van kellő tudású és elkötelezettségű, megfelelő számú vezetőképes utód, főigazgató is, meg helyettes is, akik húzzák tovább a szekeret, és irányt mutatnak. Ez sem könnyű.