A hordók lelkének őrzője – az utolsó kecskeméti kádármester

Hosszú évtizedek óta kint áll a patinás cégér Gál János kádármester katonatelepi házának kapubejáratánál – nehéz lenne elvéteni a helyszínt. Az idős mester korát meghazudtoló biztonsággal és erőnléttel tessékel beljebb felesége társaságában, s irányít rögtön fűrészporos, nemes rendetlenséggel megannyi szerszámot, kelléket felsorakoztató műhelyébe.

Gál János 15 évesen ment el ipari tanulónak, mint megjegyzi, "egy szomszéd bácsitól jött az ötlet", tulajdonképpen azóta űzi a szakmát. A kádár ktsz-ben kezdett, ahol még nyolcfős brigádban dolgoztak, nem úgy mint mostanság, mikor már teljesen magára maradt. Mestere a már akkoriban is idős korú Szelindi László volt, korábbi munkatársai közül pedig egyvalakiről tud még, aki köztünk van, ő Dudás András – mutatja a megfakult képeket.

Az alapoktól

A kádár-bognár szakmát sokan keverik, vessünk rá egy pillantást: míg a bognár alapvetően kerékgyártással, kocsigyártással, azaz olyan fából készült járművek készítésével-javításával foglalkozik, mint a szekerek, hintók, talicskák etc., addig a kádármester a fahordók, edények, dézsák, kádak, vödrök készítését vállalja. A több évszázados múltra visszanyúló kádár szakma mindig is igen fontos, nagy megbecsültségnek örvendő mesterség volt. Manapság a gyári termékek előtérbe kerültek ugyan, az országosan több helyen még munkálkodó kádárok is használnak gépeket, de az ősi fortélyokat, a minőséget csak a régi tudásból, tapasztalatból nyerik ma is. A rengeteg régi és újabb kézi szerszám mellett katonatelepi kádármesterünk műhelye is fel van szerelve gépekkel, hiszen nagy mértékben megkönnyítik a rendkívüli fizikai erőnlétet igénylő napi tevékenységet, noha a sok gépzúgás a hallást igencsak megrontja.

Zwack és Frittmann a megrendelők között

Gál János szerénységét mutatja, hogy nem dicsekszik el rögtön korábbi sikereivel, de felesége segítségével kiderül, hogy neves személyeknek-vállalatoknak is dolgozott. Így, mint mondja, Zwackéknak sokat javított, Frittmannéknak és Szicseknek is készített boros-, illetve pálinkáshordót, de még a ménteleki kutatóintézetnek is dolgozott. Akkoriban még persze segédekkel folyt a munka, manapság egyedül már nem vállal nagyobb megrendeléseket. Az igény is elapadt a gyárak térhódításával, de ez nem szegi kedvét a munkában. Minden nap reggeli után első útja a műhelybe vezet, s csak a főbb étkezésekre hagyja el a fűrészporos helyiséget, ahol jelenleg néhány darab áll kézenlétben vevőre várva. Megcsinál egy hordót és akkor, ha jön valaki, van választék. Persze megrendelésre is készít hordókat, hogyha például éppen meghatározott méretben van rá szükség. Gál Jánosné meséli, hogy – noha valamikor kifizetődő szakma volt a kádáré, manapság anyagilag már csak nyugdíjkiegészítésként dolgozik – mégis, férje minden nap olyan kitartó szorgalommal rendelkezik, hogy: "ilyen ember ritka. Ő tényleg szereti a szakmáját. Hogyha nem mehet ki a műhelybe, meg fog halni" – jelenti ki.

A barriktól az óriáshordóig

Gál János a klasszikus barrikhordót nem sokra tartja ("csak föl van fújva" - jegyzi meg, jelenleg Pécsen és a nyugati országrészekben készítik még. A jellegzetes, borérleléshez használt kis hordóból is van persze készleten. A kérdésre, hogy van-e kedvenc darabja, a válasz: "mindegyik a kedvencem". Mégis, az óriáshordókról beszél talán a leglelkesebben, melyekben "akár lakni is lehetne", egy régi képen mutatja a 3 méter 10 centis mesterművet.

A tízkilós kalapácshoz tizenéves korától kezdve hozzáerősödött, de a nagyobb hordók készítése azért többemberes munka. Utánpótlás itt helyben nem is várható – három lányuk van, az eddigi négy tanonc pedig csak papíron tett eleget az elvárásoknak és nem tervezik, hogy munkába is álljanak. Talán majd a 9 unoka közül valaki...?

A hordókészítés az első lépéseként "a rönköt ki kell fűrészelni, egy évig-kettőig szárítani kell a napon "kimáglyázva" és utána lehet csinálni, miután már jól ki van száradva" – avat be kicsit. A hordókat jellemzően keményfából, tölgyből készítik, de népszerű még az eperfa, akácfa is. A javításra hozott darabok mellett jellemzően magánszemélyek rendelnek manapság túrós-káposztásdézsát savanyításhoz, szüretelőkádat, de – mint lemondón megjegyzi – már nem nagyon van kereslet semmire.

Borban az igazság, hordóban a bor

A bor érleléséhez használatos fahordó nem helyettesíthető semmi mással, de vajon a bor tárolásához szükséges-e a borokhoz is érteni valamicskét? A kérdésre, hogy ért-e, avagy kell-e érteni a borászathoz valamennyire, a mester válasza, hogy "Valamennyire értek hozzá." És hogy az mit jelent? "Hát, mögiszom" – szögezi le tréfálkozva. Azért hozzáteszi, hogy nem csak kóstolással, borkészítéssel is foglalkozik és immár komolyra fordítva a szót, azt is elmondja, hogy pálinka után nem szabad a hordóba bort tölteni, míg fordítva – azaz annak, hogy bor után pálinkát töltsenek– semmi akadálya. A tölgyfahordót egyébként konyakérlelésre is használják. A tartósságot illetően megtudjuk, hogy egy-egy hordó mintegy 50-100 éves élettartamot él meg. Függ ez persze a megmunkálás minőségétől is, hiszen a jó anyagon túl alapvető, hogy minden darab passzoljon, a fuga jól illeszkedjen, az esztergályosmunka is fő szerepet kap minden alkalommal; a vasabroncs, amit maga hajlít, jól legyen megkovácsolva, a fát tűzkosárban kell hevíteni, hogy hajlítható legyen – ahogy saját maga összefoglalja: "jól meg legyen csinálva". A munka folyamatait illetően nem meglepő módon a tölgyfával szeret leginkább dolgozni a mester, azonban nem tud kiemelni egy olyan mozzanatot sem, amely közelebb állna a szívéhez – válasza is szakmai elvihatottságát tükrözi: "Mindent szeretek benne." Korábban vásárokon is rendszeresen szerepelt, így Nagykanizsán például, de nyugdíjas kora óta katonatelepi otthonában gyakorolja mesterségét a kádárok kecskeméti nagymoguljaként, aki bölcsen és csendesen, fáradhatatlan szorgalommal képviseli ezt a régi, környékünkön mára kihalófélben lévő nemes szakmát.