Könyvajánló – Alberto Moravia: A megvetés

Gyakori filmes fogás idillel indítani, miközben már érezzük a hátunkon a bekövetkezendő baj borzongását. Nem véletlen, hogy a szerző több művét is megfilmesítették, mégpedig olyan nagy rendezők, mint Bertolucci, avagy Vittorio de Sica. Moravia már az első sorban érzékelteti múlt és jelen ellentétes előjelű egymásnak feszülését. Az elbeszélést maga a drámaírónak készülő férj indítja, s viszi egészen a végkifejletig, így – tágabb értelemben –  egyfajta „fejlődésregény” is, noha inkább áll közel az egzisztencialista és a szociális elidegenedést taglaló irányzatokhoz.

Még egy filmes kapcsolódás: Riccardo Molteni, a férj régi vágya, hogy jeles drámaíró legyen szertefoszlik a házasság által rárótt kenyérkeresői kötelezettségek terhe alatt. Kényszerből és kényszerű megalkuvásból elvállal mindent – amolyan kommersz megbízatásokat, forgatókönyvírást – mi jó pénzt hoz a házhoz. Nem tudjuk meg, hogy valóban jól érzékelte-e felesége, Emilia otthonteremtési vágyát, mely szerinte egész lényét áthatja és meghatározza, avagy a kezdetektől félreérti feleségét. Ahogyan az olvasó is csak esetenkénti kifakadások által kap visszajelzést mindarról, amit Riccardo elmesél.

A férj-feleség viszony egyik klasszikus, habár nem túl gyakori sémáját veszi elő Moravia: a kifinomult, az életet lelki és szellemi síkon megélő férfi és a nő, aki mindent a maga természetességében vesz, ami a szívén a száján, „a nép leánya”. Nem szereti a hosszas beszélgetéseket, irtózik a lelki természetű problémák megtárgyalásától. A férj előbb említett tulajdonsága azonban a boldog időszak végével kerül csak igazán előtérbe.

Megint csak fontos motívum a boldogság témáját illetően, ahogyan a felhőtlen, problémamentes évekről beszél és ráébred, hogy mikor igazán boldog az ember, általában észre sem veszi. Korábbi boldogságának tudata a maró fájdalom, a tehetetlen kétségbeesés árnyékában világlik ki. Ahogy szó volt róla, a kulcsszó, a címszó „a megvetés” (olaszul il disprezzo). Az olasz szó többet fejez ki, a „prezzo” által erőteljesebben jelenik meg a leértékelés, a lebecsülés jelentéshorizontja.

A regény szerencsétlen főhőse már-már az őrületig elemzi a legapróbb jeleket és jeleneteket, hol messzemenő következtetéseket von le belőlük, hol pedig reménykedve bagatellizál.

Emilia alakja megtestesíti „a nő” ideálját, a mindenkori nőiség szimbóluma. A boldog múlt fájdalma és a jelen kiábrándító valósága adja az elbeszélés dinamikáját, s ehhez még két meghatározó szereplő asszisztál. A csábító producer, Battista, s a „német származású pszichoanlitikus” rendező. Különös atmoszférát teremt az író azáltal, ahogyan egybejátszatja a mediterrán életérzést, a német pszichoanalitikus gondolkodást, az Odüsszeia opuszát és a házasságot a két főszereplő által Odüsszeusz-Pénelopé kettősében.

A kétség és az önismeret bizonytalan tájain járunk egyre. A férj sejti, hogy hol ronthatta el és kísérletet tesz, hogy hibáit helyrehozza. Pénelopé és a kérők homéroszi jelenete párhuzamba kerül a modern szerelmi jelenettel, ahol a férj nem zavarja el a kérőt – avagy csak túl későn, amikor már késő…De ez sem biztos, semmi sem biztos azon kívül, hogy a férj eljut odáig, hogy megállapítja magában, mindennek ellenére „nem megvetendő” személyiség, mint ahogyan önmagában megvetendő ember sincsen, csak viselkedés. Ezért van az, hogy a megoldást, a gyógyírt is viselkedésében, s annak kimagyarázásában keresi.

Capri szigete átlag halandó számára önmagában gyógyír lehetne, itt köt ki ugyanis a házaspár, hogy Riccardo nyugalomban megírhassa az Odüsszeiát feldolgozó nagyszabású film forgatókönyvét, s itt indul el, ebben túlvilágian szép tájban rémálmának megvalósulása, majd az ébredés is itt következik be.

Meghökkentő, ahogy Moravia bedobja a neorealista film világába illő freudi megközelítést, miszerint valójában Odüsszeusz félt, avagy nem akart igazán hazamenni, így – mintegy tudat alatt – különböző bonyodalmakat gördített maga elé. Riccardo nevetségesnek tartja ezt a hozzáállást, Homérosz remekművében éppen a természetességet és a nyíltságot értékeli.

Mégis, házassága szempontjából itt, a német rendező szavai által leli meg a számára elfogadható diagnózist és gyógyulási tervet. 

Miközben minden követ megmozgat, hogy visszaszerezze lelkileg elkóborolt és látványosan más utakon járó feleségét, Oüsszeuszhoz hasonlóan, olyan benső kalandokat él át, melyek komoly önismereti fejlődést, előrelépést hoznak.

Moravia nem kíméli sem főhősét, sem másokat. Igen bravúrosan halad előre a lelki útvesztőkön, s egy pillanatra sem kiszámítható módon. Tisztánlátása kiterjed a környezetet alkotó figurákra is, akiket nem kevésbé élesen láttat, mint a négy központi szereplőt. Hosszasan kitartja például a jelenetet, mikor az egyik kolléga lakásán vacsorázva Riccardo óhatatlanul is összehasonlítja az idegen feleség és sajátja viselkedését a férj irányában. A rajongó tekintet és a mozdulatok részletes taglalása igazán filmszerűen és érdekfeszítően hat. Vagy, mikor kíméletlenül lerántja a leplet a procuder várószobájában ácsorgó „színésznőjelöltetkről”: „fiatalok, tán bájosak is, de mintha már előre tönkrementek volna” –.  A mulandóság és a tűnékenység egyébként is központi eszköz ebben a műben. Biztos pont a tárgyakból áradó magány, a keresés és a megoldás vágya, s a visszatérés önmagunkhoz. Valami ősi visszatérésvágy is áttűnik a sorok közt: Odüsszeia hazatérése által, mely a férj számára a feleség lelki visszatérését, a boldog idők újraéledését jelentené. Emilia kegyetlen ítélete lebeg a történet fölött, s a „minden megváltozott” hétköznapi valósága, mely a legkisebb mozzanatokban is az elveszett Paradicsom emlékét idézi.

Közben hasonló kérdések vetődnek föl: A nő, aki az „állati erőt”, „az otromba sikert” értékeli, egy típus, vagy minden nő lelkének mélyén fölfedezhető valamiképpen? Mitől lesz férfias egy férfi, és mitől veszíti el férfiasságát a nő szemében? Valóban lehetséges, hogy egy házasság az aprónak tűnő, kis döntések miatt végérvényesen tönkre menjen, vagy ahhoz valami több kell?

Mi az, ami számít a szavakon túl és mi található a szavakon túl?

A zárójelenetek megmutatják Moravia elképesztő atmoszférateremtő és szuggesztív valóságteremtő képességét. Ahogyan valóság és képzelet egybemosódik, elénk tárul a táj időtlen szépsége, és annak a bizonyossága, hogy a szép és a jó – mindennek ellenére – nem tűnik el számunkra még a legnehezebb pillanatokban sem. A rémálom, így vagy úgy véget ér és a szikrázó napsütés fertőtleníti a gyötrelemmel szennyezett pillanatokat. A nagy eposzok bennünk rejlenek, s mindenki magántragédiája összeér a kollektív egészben, mely végső soron napvilágra kerül úgyis.

/Alberto Moravia, A megvetés, ford. Székely Éva, Európa, 1982/