Könyvajánló – Alice Munro: Mennyi boldogság!

Alice Munronapjainkban kilencvenéves iselmúlt, debölcsessége, élettapasztalata nem pusztán korával növekedett, veleszületett mesélői és pszichológiai ráérzése már egész korán megmutatkozik. Tizenkilenc évesen jelent meg első novellája, kétszer ment férjhez, nevét első férjétől jegyzi, második férje pedig azért érdekes, mert foglalkozása geológus volt, s a föld, a rétegek, a talaj elemzése, egészen analitikus leírásmódja több írásában központi szerepet kap (lásd például Mélyüregek, Fa). Három gyermeke született, három lány, akik közül a másodikat egynapos korában elvesztette. Nem véletlen talán, hogy novelláiban szinte minden alkalommal szerepel olyan megrázó esemény, mely kisgyermekhez kötődik. Másrészt az anyaság, a gyermekvállalás összekapcsolódik számára az alkotásvággyal, ami nem mindennapi kapcsolat:

„Kétségbeesetten írt a terhességei alatt, mert azt hitte, hogy utána soha többé nem lesz képes. Minden terhessége arra ösztönözte, hogy valami nagy dolgot hozzon létre, mielőtt a gyereke megszületik. Azt mondja, igazából semmi nagy dolgot nem vitt véghez, de nem lett igaza.” – olvashatjuk a litera.hu-n megjelent róla szóló portrécikkben. Egészen természetes módon kezeli az anyaság kérdését, távol áll tőle a negédes, túlgondoskodó, avagy minden mást háttérbeszorító, hamis anyakép. Inkább az anyaként is személyiségében független nő kerül előtérbe, aki mind gyermekei mellett, mind a modern társadalomban próbál helytállni.

A novella műfaja Bocacciótól kezdve a nagy történetmesélőkön – Maupassant, Mikszáth, Csehov, Dickens, Csáth Géza stb. – keresztül sok változáson, nagy átalakuláson ment keresztül az évszázadok folyamán. A szó eredete a latin „új, újdonság” szóból eredeztethető, de ez önmagában nem sokat mond. Fontos eleme a fordulat, a csattanó, s persze sokkal rövidebb, mint egy regény. Akár néhány oldalban is megférhet, de terjedelmesebb is lehet. Alice Munro novellái több tízoldalt tesznek ki, mégsem érezzük terjengősnek egyiket sem. A mintegy tizenöt megírt kötettel rendelkező írót méltán emlegetik a novella nagymesterének. Sokakban élő sztereotípia lehet, hogy a novellát amolyan bevezetőnek, ujjgyakorlatnak, avagy a regény alatt álló próbálkozásnak tekintik. Akik azért mélyebben elmerülnek az irodalom tengerében, érzik, hogy mennyire sekélyes ez az álláspont. Jó novellát írni semmivel sem könnyebb, mint regényt, sőt! Erre ironikus-önironikus felhanggal maga a szerző is kitér egy helyen, ahol a „novellában novella” szellemében épp egy novelláskötetet mutatnak be: „Ez már magában is csalódás. Valahogy csökkenti a könyv tekintélyét, a szerző mintha csak toporogna az Irodalom kapujában, nem olyan, mint aki biztonságosan beérkezett.” Pedig Alice Munro beérkezett.

Persze, tudjuk, a műfaj önmagában csak külsőség. Alice Munro egy regényt írt, mégsem önmagában ez a regénye tette híressé, hanem sorra napvilágot látott novellái, melyeknek sodrásába egy egészen rendkívüli stílusú szerző ragad magával minket. Egy-egy szövege abban tűnik ki, hogy a rövid terjedelem ellenére elképesztő sűrítőképességgel és intenzitással dolgozik.

A tíz novellát magában foglaló kötet tíznél sokkal több történetet, szereplőt, világot és sorsot jelent. A beszelő legtöbbször mindentudó, de az egyes szám első személy is gyakori. Ami biztos, hogy nyakig benne érezzük magunkat a történetben és egy pillanatra sem unatkozunk. Alice Munrónak különös tehetsége van ahhoz, hogy valósággal magába szippantsa az olvasót. Egyik, Fa című novellájában például oldalakon keresztül elemzi a fák kérgét, elhelyezkedését és egyéb aspektusait oly módon, hogy akár egy pszichológiai lélekrajz párhuzamosa is lehetne.

Erőteljes a narrátor hangja, betölti a teret, mégsem érezzük elnyomva magunkat olvasóként.

Gyakori a fikció a fikcióban, mikor a történetek egyfajta spirális szerkezetként olvadnak egymásba és ívelnek fölfelé, mindig vissza-visszatérve. Sokszor elveszünk ezekben a beékelt történetekben, mintha Alice-ként a „Csodaország” vermébe pottyantunk volna.

 Az indító novella (Dimenziók) titkokkal terhesen indul, már-már krimiszerű atmoszférával, és – noha sejtjük, hogy valami egészen elképesztő fog történni – mégis a végletekig felkorbácsolja az érzelmeket és sokkol. A bántalmazás, a gyermekbántalmazás és a családon belüli erőszak szinte minden novellában feltűnik valamilyen módon. A sokk alól nem tudunk menekülni, s van is valami nagyon brutális abban, ahogyan az író kíméletlen egyszerűséggel végigvezet rajta. Nem uralják, inkább átszövik ezeket a történeteket a bűn, a gyilkosság, az ördögi alattomosság tettei. Több helyen a Gide óta kibontott „action gratuit”, a minden látszólagos indok nélküli bűntett, a gyermeki lélek megnyilvánuló romlottsága üt tarkón (Gyerekjáték), máshol a gyilkos megbomlott elme lélekrajzát tárja föl. Nem véletlen, hogy elemzői sokat emlegetik, hogy a szerző akár pszichológus is lehetne. Közismert, hogy mennyivel közelebb visz az irodalom az embertípusok, az emberi jellem, lélek megismeréséhez, tehát valamiképpen pszichológia is. Aki sokat olvas, idővel ráismer az emberi jellem árnyalataira, belelát olyan lélekmozzanatokba is, melyek más számára rejtve maradnak.

A legtöbb novella csattanója valamiképpen kötődik is a rossz, a bűn leleplezésének aktusához. A krimi műfajához ugyan látványosan nem közelít, mégis van valami ezekben az írásokban, mely a nagy nyomozó jelenlétét érezteti a háttérben. Persze ez a „nagy nyomozó” maga a narrátor, avagy továbbmenve maga az író. Alakjai rendkívül elevenek és hitelesek, talán nincs is két egymáshoz hasonló karakter a tíz novella során.

A másság kérdése folyton visszatérő elem ezekben a darabokban: sebhelyes arc, betegség, elmebetegség, „különösség” stb. Nagy dilemma: hol a határ őrültség, betegség és bűn között, az elmebeteg gyilkos fölmenthető-e? Az, hogy hol kezdődik a bűn és fölismerhető-e, megelőzhető-e a felé vezető út, már inkább járulékos kérdésként az olvasóban merül föl szinte elkerülhetetlenül. Ami biztos, a szerző nem kerülgeti a forró kását. Merész, olykor provokatív hozzáállása mégsem embertelen és részlehajló, inkább elemző és megértésre törekvő. Az undor mint a gyilkosság egyik motivációja nem újkeletű, de zsigerekig ható érzésekhez vezet vissza. A nők szerepe a társadalomban állandó vitatéma itt is, s a megsebzettség, a megbélyegzettség nemre-korra való tekintet nélkül jelen van. A jelenetek árnyaltsága, a rendkívül sokrétű érzelmi skála, melyen a szerző figuráit mozgatja, a történetek izgalmas különössége, mely egészen egyedi perspektívában láttatja a világot, teszik letehetetlen olvasmánnyá ezt a könyvet.

/Alice Munro, Mennyi Boldogság!, ford. Mesterházi Mónika, Park Könyvkiadó, Budapest, 2011/