Könyvajánló – Annie Ernaux: Árulás

2023. 12. 17., 17:22
Két ikerszöveget tükröztet a 2022-ben Nobel-díjat kapott Annie Ernaux ebben a kis könyvecskében. Ő volt az első francia női író, aki ebben az elismerésben részesült. A modern Simone de Beauvoir-ként is aposztrofált szerző szülei történetét írja meg két egymástól elkülönülő vallomásban; az emancipáció és az átalakuló társadalom szűrőjén keresztül a szülő-gyerek viszony alakulását, átalakulását, mélységesen mély gyökereit az emlékezés lassuló, de gondosan megválasztott perspektívájából.

A Nobel-díj odaítélése utáni indoklásban a következőket olvashatjuk: „azért a bátorságért és éleslátásért, amellyel a személyes emlékezet gyökereit, kollektív korlátait, ellentmondásait írja le”. Érdekesség, hogy maga az írónő egyfajta megrázkódtatásként is említi a díj elnyeréséhez fűződő érzelmeit. Nyolcvanhárom évesen szól arról, hogy húszéves kora óta ír, de mióta megkapta a díjat, nem tud írni, és hogy ez nagy megpróbáltatás számára.

Egyik jellegzetes vonása írásainak a személyesség, mely az egyértelműen életrajzi vonásokon túl a nem titkolt összekapcsolódást sugallja, mely sokat vitatott téma az irodalomban, mégis, Annie Ernaux többször is kifejezi, hogy saját emlékeit kelti életre, ezekből táplálkozik, nem bújik irodalmi álcák mögé. Természetesen önmagában ez a gesztus még nem jelent sem valódi őszinteséget, sem pedig a dokumentumregény fogalmához, műfajához való közelítést. A szerző maga egy helyen teljesen világosan definiálja a műfajt (Egy asszony): „Ez itt nem életrajz, természetesen nem is regény, hanem talán valami átmenet az irodalom, a szociológia és a történetírás között.” Mondják, hogy nem kell mindig komolyan venni a művésznek a saját alkotásáról megfogalmazott állításait. Mindenesetre, azért nem lehet figyelmen kívül hagyni és biztos igazságot is tartalmaz. Jelen esetben a szociológia azért szakmai aspektusaiban nem igazán mutatkozik meg, noha persze a legtöbb regény ily módon szociológiai mű, hiszen az emberi történetek sok esetben elkülöníthetetlenek egy-egy társadalomtól, környezettől – mármint a klasszikus történetmesélést szem előtt tartó regények esetében. Itt, maga a regény szó is megkérdőjeleződik, noha méltatói rendre használják e meghatározást. Egyfajta vallomásos regény, emlékirat is lehetne, mégis a lényeg nem a műfaji meghatározásban érhető tetten, még hogyha ebben az esetben fontos jelentősége is van.

Az emlékezés maga a lét ikerírás alapja. Az első az apáról szól, a másik az anyáról. Az asszony, azaz az anya története sokkal mélyrehatóbb és kimunkáltabb, érezhetően személyesebb, mint az apához kötődő.

Nem tudják, hogy írok róla. De nem róla írok, inkább úgy érzem, hogy vele élek egy olyan időben s olyan helyeken, ahol még él
— olvashatjuk az előbbiben. Tehát itt az emlékezés az életre hívást, a halottak életre keltését szolgálja, tulajdonképpen a halál tagadása.

Mégsem holmi önbecsapásról van szó – inkább önfeltárásról. A felelevenülő képek éppúgy lenyomatát adják az emlékeket megidéző alakjának és lelkének, mint a két főszereplőnek. A szülő-gyermek viszony állandóan alakuló, konfliktusban álló és életreszóló, sőt mondhatni örökérvényű relációja rajzolódik itt ki. Az apa egész életében azért dolgozik, hogy lánya kiszabadulhasson a fizikai munkáslét, a paraszti miliő fogságából. A középszerű élet és a lányában megvalósult értelmiségi lét kettőssége feszül egymásnak. Mindaz, mit kívánt a lányának, megvalósult, mégsem tud teljes szívből örülni neki, némiképp mindig gyanakszik, tart a megvetéstől, ezért távolságot generál, de nem adja föl önmagát. Az író talán ebben a részben használ a legtöbbször rövid, határozott mondatokat, ami egyfajta lehatároltságot, határozottságot, de távolságtartást is kifejez a bensőbb mozzanatokkal kapcsolatban. Inkább kívülről halad befelé: „Lassan írok. Próbálom a tények s választások gombolyagából kibogozni élete fő szálát, s közben úgy érzem, az egyéniségét elveszítem.” Éppen ez az: az apafigura magát az önfelszámolást is jelképezi, hiszen egész élete egy életforma, egy egyéniség, egy társadalmi rend felszámolása is egyben. Itt tör utat magának a szociológia, s szivárognak be az ősi sztereotípiák, melyek a francia társadalom műveletlennek titulált rétegeinél hasonlóképpen jelen vannak, mint nálunk. A szavak megválogatása, visszatérő mondatok: Addig nyújtózz, amíg a takaród ér, a vegyesbolt létrehozása, mely a korábbi kiszolgáltatott életből való kiemelkedés szimbóluma. A gyerek már mindent megkap, ne érezze azt, hogy hátrányt szenved, mint ő valamikor. Ugyanakkor a folytonos rettegés, hogy nincs a helyén, hogy megszégyenítik (a mű eredeti címe – La place – a hely). Az apa, aki soha nem lehet igazi példakép, mert nem érdeklik az értelmiségi lét attribútumai – egy ismeretlen világba kívánja saját lányát eljuttatni, melyben ő örökre osztályidegen marad.

A tárgyilagosság, a körülmények sorjázása, alaposan megfontolt leírása azonban nem jelent érzelemmentességet. A pontosság és a fókuszpont figyelmes megválasztása ugyanis már önmagában is sokatmondó, magávalragadó: „Egy nap, rendkívül büszkén: „Sohasem hoztam szégyent rád.” Majd máshol: „Mind a négyen az ablakhoz tolt asztalnál ettünk, a gyermek az ölemben. Szép, nyugodt este, megváltásra emlékeztető pillanat.” ; „Kerékpáron vitt hazától az iskoláig, révész két part között, esőben, napsütésben.”; „Vasárnap halt meg, kora délután.” A hasonlóképpen egyszerű és tömör mondatok olykor többet adnak át az atmoszférából, mint a hosszas leírások. 1

Így az anyatörténetben, mely Camus Az idegenjének (korábbi fordításban, Közöny) híres regénykezdetét idézi meg egyre (lásd: „Aujourd’hui maman est morte” – „Ma halt meg anyám”). A távolságtartás és az emlékezés objektivitásának szándéka itt is idéz egyfajta idegenséget-akár szenvtelenséget, mégis megrázó az anya figuráját reflektorfénybe emelő vallomás, melyben nem lehet nem érezni a szeretet állandó és minden körülmény ellenére meglévő légkörét.  A vallomásos irat így kezdődik: „anyám hétfőn, április 7-én halt meg”…

A tényszerűségből azonban sorra kibomlanak az események, az eseményekből a tettek, a tettekből pedig az érzelmek. A gyászmise, melyet érte mondanak, s bár soha ne érne véget, mert róla szól…

A gyász kibomló fázisai: az értetlenség, hogy hogyan folytataódhat úgy a világ menete, mint eddig, mikor „anya meghalt”. Az undor, hogy egy nő húst kér a boltban, hogyan képes…! Majd az írás mint az egyetlen lehetőség: „Írni fogok anyámról. Ő az egyetlen nő, aki valaha is számított az életemben, és már két év óta nem volt normális.”

Annie Ernaux magát nem kímélve végigmegy a gyermekkortól kezdődően a kamaszkor elidegenedésén keresztül az anya gyermekké visszaváltozásának fázisaiig az Alzheimer-kór tükrében. Nem a betegség, és az úgynevezett leépülés itt a lényeg. A fájdalmas megtapasztalása annak a változásnak, mely nyilvánvalóan és megállíthatatlanul a halál felé vezet – hogy már nem az anya az, aki gondoskodik, hanem róla kell gondoskodni. Hogy mindaz, mi természetes volt, a személyiség része felismerhetetlenül átalakul, s mégis ott van, gyötrelmes kínnal kell minden egyes kórházi látogatáskor újra és újra megtalálni.

A generációs különbségek mérhetetlen távolságot teremtenek anya-lánya közt, mégis, nagyszerű megfogalmazásra jut ezt a semmihez sem hasonlítható köteléket illetően: „Újból rátaláltunk arra a sajátos, folytonosan ingerült és szemrehányó hangra, amely kifelé, igaztalanul, azt a látszatot keltette, hogy veszekszünk, és amelyet, anya és lánya közt, bármilyen nyelven szólal is meg, mindig fölismernék.” Ezek az éleslátó, a lélek mélyéig hatoló fölismerések babonázták meg az írónő olvasótáborát, s nem riadt vissza több szövegen keresztül mindig ugyanazt a témát újra és újra feltárni és körüljárni. És az ehhez hasonló felejthetetlen mondatok: „Azt hittem, hogy ha megnövök, ő leszek.”

Ahogyan a lány azt a viselkedést szégyenli anyjánál, melyet magán is észrevesz. Ahogyan mégsem hagyja magára, hanem saját családjához veszi, ahogyan – mai, az eutanázia lázában élő világunkban – megfogalmazza az önmagát lassan ellátni sem tudó anyjáról: „Szükségem volt rá, hogy etessem.” Itt történik meg a szeretet varázsa, a szereteté, mely nem megszüntetni akarja a másik szenvedését, hanem érzi, hogy kötelessége abból a rá eső részét – bármily fájdalmas is – magára vállalni, s a felismerés, hogy hiszen erre nekem is szükségem van, minden pátosz nélkül kölcsönöz magasztosságot ennek a két szónak, a megvilágosodás szavának: szükségem van rá. Így alakul az élet, mely az életet viszi tovább, s nem hagyja az anyja életét veszendőbe menni. Az írással tartja életben, mely persze eleve kudarcra ítélt vállalkozás, de éppen ezért szép. Ahogyan a műben föltett kérdés és sugallata: „Az írás vajon nem az adakozás egy formája?”  

/Annie Ernaux, Árulás, ford. Szávai János, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1997/