Könyvajánló – Françoise Sagan: Jó reggelt, búbánat!

„Az égbolt tele volt fröcskölve csillagokkal” – tündököl elénk egyik mondata. A tenger, a fiatalság, Dél-Franciaország, már-már giccses, amerikai happy endbe játszó jelenetek. Olvasmányos, merész és kifinomult egyszerre, a francia szellem itt sem hazudtolja meg önmagát. Így facsar egyet az idillen, hogy spirálként kússzon át rajta valami rejtélyes, titokzatos, zsigerekig ható édes veszedelem.

A tizenhétéves, zárdából szabadult Cécile vad mohósággal veti bele magát a nyáriszünet szabadságába és tehetős apja szórakozásaiba. „Eszményien sekélyes és ocsmány életnek néztem elébe.” – mondja magáról az érettségin elbukott, alkohol és napfénymámorban úszó kamaszlány. Ez a látszatok mögött meghúzódó baljós kép azonban nem akadályozza meg abban, hogy tovább folytassa kívülről léhának, bohémnak, s könnyelműnek tűnő életét. A már-már csöpögősen idilli filmkockákat egészen odáig fokozza, hogy megjelenik az öbölben a  sármos, jóképű egyetemista fiú, Cyrill – egy vitorláson. Cécile-t magával sodorja a szenvedély: „Jól éreztük magunkat, csak a bőröm és a blúzom közé csúszott kis homokszemek védtek meg az álom meg-megújuló gyengéd támadásai ellen.” (14.o.) Ebbe a boldog semmittevésbe libben be halott anyja régi barátnője, az apjakorabeli Anne, aki fenekestül forgatja föl a gondtalannak indult vakációt.

A kezdő felállás egy felelőtlen, az életét egyik napról a másikra szórakozással tengető jó kiállású férfi, azaz az apa és lánya, valamint a férfi aktuális barátnője, Élisa hármasa. Mikor megérkezik Anne, magával hozza a felelősség, a megfontoltság, s a hűség ismeretlen levegőjét: „ez az asszony ártalmas” – gondolja a kamaszlány, akit egyszerre vonz és megfélemlít az érettebb asszony alakja. Az apa-lány cinkosság közé ékelődő árny végzetes sötétséget hoz magával.

Nem szabad ugyan összetéveszteni a narrátort a könyv mögött rejlő szerzővel, s ez nyilvánvalóan nem egy önéletrajzi ihletésű regény. Mégis, Françoise Sagan egész tragikus életfilozófiája kirajzolódik itt. Abban a paradox kettősségben, ahogyan életművészként az életet habzsolja, ott van már a pusztulás, a kilátástalanság és az élet igazi értékeit is megvető romlás. Visszamehetünk egészen a francia szimbolistákig, Baudelaire „mesterséges paradicsomáig”, Proust elveszett gyermekkori paradicsomának világáig – mind-mind tükröződik ennek a tengerzúgástól és fékezhetetlen életkedvtől áthatott regénynek a lapjain. A francia szellem kifinomultsága, mely még a léhaságban is megőrzi a nüanszok és az összefüggések árnyalt kifejezésének képességét, végigvonul a dinamikusan lüktető művön. „Roppant kellemes dolog közhelyeket gondolni” – indít már az elején. Mégis, sokszor a legsekélyesebbnek tűnő közhelyekben rejlik az igazság. A szálak bonyolítása bizonyos értelemben sokkal könnyebb, mint ügyet se vetni gondra-bánatra, s beleharapni egy narancsba – és teljes valónkkal élvezni a narancs ízét. Ez a kis regény éppen ezt a dilemmát tárja elénk hatalmas elánnal: mikor vagyunk önazonosak, őszinték?

Szembenézve a mindennapok nehézségeivel, kötelességeivel esélyt adunk a szenvedésre. A szenvedés elkerülésével, az élezetek hajhászásával azonban csak elodázzuk hivatásunk vállalását. Mondhatnánk. De mit tegyen az, akinek a vérében pezseg, akinek mintegy hivatása az életöröm, a gondtalanság? Lehetséges ez? Hogy – furcsán fogalmazva – „genetikailag” nem képes a felelősségvállalásra –? Vagy infantilitását, könnyelműségét bájjá formálva meddig verheti át a környezetét és önmagát? Hol kezdődik a boldogság és megtalálható-e a gondtalanságban?

„Észrevettem a tengerfenéken egy megkövesedett, bűbájos kagylót, egy kék-rózsaszín kavicsot; lebuktam érte, felhoztam és kezemben szorongattam egészen ebédig. Oly lágy tapintású volt, szinte elnyűttem ujjaim között. Elhatároztam, hogy ez szerencsét hozó kavics, nem is adom ki a kezemből egész nyáron. Nem tudom, miért nem vesztettem el, hiszen mindent elveszítek. Itt van ma is a kezemben, rózsaszínű és langyos és sírhatnékom van tőle.”

 Letagadott sebek, elkendőzött vágyak, a pillanatnyi élvezetek hajhászása közben egy alakra összpontosul minden, aki sziklaként jelenti az állandóságot. Anne egyszerre az érett nő és az anyafigura megtestesítője, megmentő és ellenség. Aki bűntudatot kelt, szembesít, s méltóságában megfellebbezhetetlen. A tragédia szele vele támad föl, s ő vezet el a tragédiához.

Formába akarja önteni a formázhatatlant, a két bohém, apa és lánya lelke azonban „olyan anyag, mely visszautasítja az öntőformát”. Az ördögi árny, mely eltakarja az addig szikrázó napot, azonban máshonnan érkezik. A cselszövés, a hazugság a könnyed vígjátékot színjátékká, majd komor tragédiává változtatja.

Nem véletlen, hogy Sagan több művét is megfilmesítették, már első remeklésére igen jellemző a filmszerűség. A „filmkockák” plasztikusan és természetes egymásutániságban peregnek szemünk előtt, amíg a karakterek egészen határozott körvonalakban, meglepő éleslátással lépnek elénk. Egy bensőleg sokat megélt tinédzser élénk képzelőtehetséggel megáldott történetét kapjuk, ugyanakkor ez a könyv nem a konklúziók és a súlyos szavak könyve. „Gyűlölöm a bonyodalmak megoldásait” – mondja Cécile, de ez a megállapítás Sagan világát is jól tükrözi. „A megoldás kényszere nélkül” szövi a szálakat, s mi egészen belefeledkezünk ebbe a tengerzúgással áthatott baljósan idilli szőttesbe. Hozzáállása teljesen boldogságközpontú: „Mosolyogtak rám mind a ketten, áradt róluk a boldogság. Ez nagy hatással volt rám: a boldogság az én szememben mindig igazolás, mindig döntő siker.” (48.o.) Az ugyan nem derül ki, hogy vajon – végső soron – valódi boldogságról van-e szó, de a boldogságkeresés központi elem a regényben, és tulajdonképpen az egyetlen cél is. Az üresség és a fájdalom elől menekülő ember kétségbeesett bűnbeesése, de valamiképpen a tiszta öröm, a teljes önfeledtség tekintetén keresztül, ami megkapóvá és bájossá varázsol mindent maga körül. Azonban ahogy az önzés és a hazugság átveszi a terepet, megszűnik a varázs, a rossz beférkőzik a szívbe…

 Aki izgalmas, letehetetlen olvasmányra vágyik, annak mindenképpen érdemes kézbe vennie ezt a százoldalnyi remeklést.

/ Françoise Sagan, Jó reggelt, búbánat!, ford. Boldizsár Iván, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987/