Könyvajánló – Joris-Karl Huysmans: A különc

A korban nagy botrány övezte, sátánistának titulálták, mára a fin de siècle egyik alapműve. Magyarul Kosztolányi Dezső fordításában jelent meg, nyelvezete rendkívül árnyalt, érzékletes, méltó olvasata az eredetinek. Egészen sajátos szóhasználatát és kifejezésmódját jól példázza, hogy olykor egészen új, de ismerősen csengő szavakat alkot egy-egy finomítással.

Az árnyalatokban, szinesztéziákban megmerítkező, a művészetet a zsigerekig kiélvező, idegbeteg „különc”, Des Esseintes herceg krónikája ez. A dekadencia regényeként is emlegetik (Szerb Antal), noha a könyvben maga a főhős lenézően bírálja az efféle terminológiát: „(…) falait jórészt olyan könyvespolcok foglalták el, melyeken latin munkák állottak, olyan írók művei, akiket az egyetemi siralmas előadásoktól elbutult emberek ezzel a gyűjtőnévvel szoktak jelezni: „a dekadensek”.

Elébe megy minden előítéletnek és minden középszernek, utálja az üres esztetizálást, az elsivatagosodott verssorokat, s ez az utálata szép lassan egészen a teljes emberiségre kiterjed, hogy aztán saját magára hulljon vissza.

Sok kapcsolatot fedezhetünk föl a mai, s mindenkori ember megcsömörlésével, aki úgymond „jó dolgában” már azt se tudja mit csináljon, így elmerül a mesterséges paradicsomok élvezetében. Nem tanulságot von le az író, hanem kíméletlenül behatol ennek a romlottságában is valami elképesztő erőt sugalló ínyencnek a jól kitapétázott, s agyonművelt magánpoklába.

Már önmagában a regény nyelvezete lenyűgöző, noha van benne valami mélységesen reménytelen. Lélektan és művészet, esztétika és puszta naturalizmus ötvöződnek egyre, távol a klasszikus regény eszköztárától. Afféle benső monológot hallunk végig, de kívülről, egy harmadik személy által előadva. A „mesterséges paradicsomok” persze Baudelaire-t idézik, a főhős egyetlen példaképét, akire nem zúdítja rá rettenetes és velőkig hatóan brutális kritikáját.

Nem véletlen, hogy a korban sátánista felhanggal vádolták. A herceg ugyanis a gonoszságban is hátborzongató élvezetet talál egyre: előfordul, hogy egy utcagyerekből kíván gyilkost faragni puszta szórakozásból és rosszindulatból, saját pénzét sem sajnálva az aljas játékra. Túlfinomult érzékei és betegesen kiélesedett idegrendszere már nem képes befogadni a való világot, rögeszmés intellektusa, s mániákus vágya az izgalomra arra sarkalja, hogy egy külön világot, kis birodalmat hozzon létre Párisztól nem messze, elvonultan.

Megkapó az a szenvedély, amivel beleveti magát a művészeti alkotások érzékelésébe. Ami valóban különlegessé és felejthetetlenné teszi ezt a romlott személyiséget, az talán ez a kiapadhatatlan megismerésvágy és a tapasztalatszerzés vágya, ami azért mégis a magasművészetre irányul. Annál feltűnőbb és kiáltóbb az ellentét, mely elfajzott életmódja, a mások iránti teljes megvetése és fenséges, éteri tisztaság iránti vágya közt feszül.

Huysmans zseniálisan fonja egybe a szálakat, s mutatja be, hogyan kerül bele az érzékcsalódás és az illúziók örvényébe. Színes levegő és élő pajzs teknősből, likőrök és fantáziaképek, miseruhából varrott falvédők, templomi bútorok és förtelmes képek megkínzott emberekről, mindez a kettősség tartja éberen az állandó izgalomra éhező intellektust.

Mialatt érzékelésében a végletekig elmegy, nem veszi észre, hogy a dolgok fonákja behálózza a lelkét. A kiüresedés pillanatait betöltendő az újabb és újabb ingerek már csak kínt okoznak, s az undor, a csömör és az önutálat pokoli kínjaival fizet. Mert egyébként csak pénzét szánja a különcségekre, a velük járó szenvedés mértékével nem számol.

Egészen odáig jut, hogy megveti a természetest: s ez a regény talán egyik legjobban kimunkált, legmesteribb része. Des Esseintes herceg olyan egzotikus növényeket hozat magának, melyek a művirágokat utánozzák természetük szerint:

Mint remeteszerzetes él, miközben a szellem válogatott ínyencségeit kóstolgatja nap mint nap. Hogyha megkíván valamit, elkényeztetett gyerek módjára mindent rögtön megszerez, tálcán kínálják föl számára inasai, szolgálói. Egyik legfontosabb passzusa a nagy francia verselőtől, Verlaine-től ered, aki költészettanában az „árnyalatot”, a nüanszokat dicsőíti, s ez a herceg ars poeticája is: képes napokig-hetekig egy-egy bútor-függöny színének árnyalatán elmélkedni. Nem csoda, hogy idegbaja rendre megbetegíti, ebben a fordított világban, ahol éjjel kezdődik az élet, az étkezések is ekkor zajlanak, „a velőkig ható bűvöletekben” már nem vesz tudomást a külvilágról. Lidérces álmok gyötrik, hallucinál, de nem tud ellentmondani vágyainak, vonzódásainak szörnyű szenvedései ellenére sem.

A mű címe szerint többször is szerepel a regényben a „különc” szó (hasonlóan Camus „idegenjéhez”, mely helyett a közöny szerepelt sokáig fordításban), mégsem fedi teljesen magának az egész műnek a lényegét. Az eredeti cím (A rebours), mely körülbelül annyit tesz mint „visszafele”, fordított irányban, ellentétesen, jól mutatja az irányt. Ez nem csak az emlékezésben van jelen, mely szintén központi motívuma a regénynek, hanem abban is, hogy valami ellenében áll, mindig valamitől undorodva, valaminek hátat fordítva, valami elől menekülve cselekszik.

Irtózik a műkedvelőktől, ő egész lényével szívja magába az üzeneteket, érzeteket. Azt mondhatnánk, hogy micsoda élménydús, irigylésre méltó, kifinomult élet, a lehetőségek tárházából merészen merít, de a nagy szabadság, „a mindent szabad” mámora csak csömörbe fullad minden egyes izgatott fellángolás után. Az általa megélt, átélt művek viszont valami fenomenális beleélőképességről, odaadásról és igen különleges stílusérzékről tesznek tanúságot.

A beteges, láztól fűtött munkák megszállottja, s az életben is beteges kirohanásoktól szenved, az orvos eltiltja életmódjától… A munka tökéletes hiánya, a fizikum elkényelmesedése különösen kiemeli a tényt, hogy mennyire nehéz a „semmittevés” művészete, az ilyen-olyan élvezetek hajszolása, s hogy egyáltalán lehetséges-e pusztán „életművésznek” lenni. A mesterséges paradicsomok végső soron mesterséges, mesterkélt embert hoznak létre, egy földtől elrugaszkodott, elembertelenedett alakot, aki az életéért fohászkodik, miközben tulajdonképpen fogalma sincs róla, hogy mi a valódi élet, hiszen mindennek csak a visszáját, fonákját látta ezidáig.

Mindez nem azért történt, mert a művészetek által ne lehetne egy még igazabb valóságot megélni, ez lehetséges volna – de nem a súlytalanság azon állapotában, mely által magától az élettől is elmenekül. Nem akkor menekül el, mikor egyfajta elefántcsonttoronyban leledzik, hanem mikor undorával és a társadalom iránti gyűlöletével saját magát béklyózza meg és veti ki a saját életéből. Nem véletlen a végkifejlet, melyben mégiscsak visszafordul, vissza a másik irányba, de az már csak rajtunk múlik, hogyan értelmezzük olvasóként ezt a visszafordulást.

/Joris-Karl Huysmans, A különc, ford. Kosztolányi Dezső, Digi-Book Kiadó, Budapest, 2015/